A bogdányi összefogásra egy szép példa a katolikus templomtér kőfalának újjáépítési története. Történt mindez 1968-ban, a szocializmus kellős közepén. A főszereplő Kölley György káplán, hitoktató (korábbi országos cserkészvezető), aki korábban 5 évet töltött a Szovjetunióban GULAG-táborban.
A történet kezdete. 1968-ban a Szentendrei Járási Tanács Mérnöki Hivatala felszólította az bogdányi katolikus egyházközséget, hogy a pap-kert és templom-domb kőfalát záros határidőn belül bontassa le, és építse újra, mert így életveszélyes és esztétikailag is rontja a faluképet.
A község akkori plébánosa Berényi Sándor, azaz Sándor atya volt, és a káplánja, hitoktatója Kölley György, Gyurka atya, aki így emlékezett vissza erre az eseményre a könyvében:1
"Legnagyobb gondunk volt abban az időben a kőfal! A dunabogdányi templom ugyanis dombon épült és egy három méter magas kőfal vette körül, mely fölött szép, régi vasrács volt. Hát ez a fal tönkrement, málladozni kezdett, már szinte életveszélyessé vált. Nagy gondunk volt, hogy mi legyen vele, mert azt a hatalmas összeget, amit a restauráláshoz kellett volna, nem tudtuk előteremteni. Az egyik nap, amikor éppen tanakodtunk, odajön hozzám egy kislány és azt mondja:
- A nagybácsim üzeni Gyurka atyának, hogy jöjjön el hozzá látogatóba!
Jól van, el is mentem, persze civilbe öltözve, hogy ne hozzam nehéz helyzetbe őt, aki igen derék ember és jó szervezőképességű munkáskáder volt. (Már az ősei is mind kőbányászok.)
A ház kivilágítva, ő meg fekete ünneplőben várt rám a kapu előtt.
- Mi az? Nincs most olyan nagy ünnep.
- Elég ünnep ez nekünk, hogy maga idejött. Először, amióta itt van!
- Hát ez igaz -mondtam-, de mindig abból indultam ki, hogy az én látogatásom hátha magának nem tesz jót!
- Ugyan már, Gyurka atya! Nekem aztán mindegy.
Bementünk az első szobába, ahol a feleség, Maris néni, már elegánsan megterített.
- Én nem vacsorázni jöttem! -szabadkoztam
- Nem baj az. Először eszik, aztán pedig körülnéz.
Mielőtt asztalhoz ültünk volna, azt mondta:
- Mutatok magának valamit -és már nyitotta is a másik szoba, a hálószoba ajtaját, ahol a falon egy nagy kép volt: Jézus az Olajfák hegyén. Olyan, amilyent falusi házakban még sok helyen látni. Na látja! Nem vagyok én olyan rossz ember, mint ahogyan azt egyesek talán állítják. Apám, anyám nagy templombajárók voltak, és én voltam Hufnagel esperes úr főministránsa. Én szereztem neki a pecázáshoz gilisztákat, és én mentem le mindig neki a pincébe miseborért. Jókat is ittunk belőle…
Ilyen kedélyes hangulatban kezdődött a beszélgetésünk. Vacsora után aztán kihúzott egy fiókot, kivett belőle egy nagy papírt.
- Ez meg micsoda? -kérdeztem.
- Nem más, mint a templom kőfalának a terve.
- Hát, hogyan?
- Elhatároztuk, hogy ezt nem hagyjuk ennyiben. Nem lehet Dunabogdányban egy ilyen csúnya kőfal. Kifelé azt mindjuk, hogy a külföldiek miatt kellett megcsinálni (annyi nyugati turista jár már erre!), befelé, magunk között pedig tudjuk, hogy saját magunknak, a mi híveinknek, a mi itt élő, ősi családjainknak építjük.
- Na, de hogyan lesz ebből kőfal?
- Bízza csak rám! Majd mindjárt elmagyarázom.
Azzal elkezdte mutogatni:
- Látja, ezen a tervrajzon föltüntettem, hány köbméter kő kell a falhoz. Nagyon sok kell, tisztában vagyok vele. Ez -ha meg kéne venni-, igen sokba kerülne. Ezt maguk sohasem tudnák megfizetni, de nem is kell. Maga holnap eljön a kőbánya irodájába, és kifizet nekünk egy fuvar faragott követ. Aztán nyugodtan hazamegy, s azontúl mi minden nap egy fuvar követ viszünk a templomfal mellé, mindig csak annyit, amennyi arra az egy nyugtára jár. Maga pedig nem csinál mást, mint megszervezi a házakat -úgy, hogy minden utca kivesz magának egy szabadnapot (de akkor mindneki kiveszi: kőbányász, gyárimunkás, fiatalja, öregje!). Az emberek hozzák magukkal a szerszámaikat! Mindenki a sajátját, hogy legyen elég. A faluban van öt kőfaragő. Kiváló szakmunkások. (Vogel András bácsi köztük a legjobb.) Azokat beszervezi. Minden nap egy másik jön irányítónak. Így aztán csak meglesznek. A bányának van egy malterkavaró gépe, azt odaadjuk, és minden reggel egy bagger odamegy, az leszakítja a fal egy részét. Maguk azt egy kupacba rakják, amit mi este -amikor a követ hozzuk- elvisszük.
Nagyon jól, szervezetten ment végig a munka. Az emberek vidáman dolgoztak, még közben énekeltek is. Minden volt, ami kellett és valóban, háromhetes, kemény igyekezettel megépült a kőfal. Sose hittük volna!
Aztán mindjárt jelentkezett B. János bácsi, hogy Vácott van egy ismerőse, akinél olcsón lehet csavart acélt kapni, amit a betonhoz szoktak használni. Abból veszünk egy csomót, s itthon szépen megcsináljuk belőle a kerítést.
Három kocsival át is mentek, meghozták a vasat, fölvitték a plébánia udvarára, és mi nekiláttunk az emberekkel (főleg a bánya kovácsaival, és azokkal, akik értettek hozzá: Csibu meg Rudi), és meghajlítottuk a rácsot. Aztán ezt is fölraktuk.
Utána jöttek a ministránsok -vagy negyvenen, s először pirossal, majd feketével végigfestették a kerítést. Ma is áll! Az utolsó nap aztán meglepetésül az egyik kőfaragőnk B. András (aki a Mátyás templomnál dolgozott sokáig) egy szép táblát hozott, amit fel is tettünk. Ez áll rajta: „ÉPÜLT ISTEN DICSŐSÉGÉRE 1968-BAN DUNABOGDÁNY KÖZSÉG LAKÓINAK SZERETETÉBŐL ÉS ÁLDOZATKÉSZSÉGÉBŐL.”
Nem hiszem, hogy ilyen dolog épült volna még a környéken mostanában. Természetesen, nagy dolog lett ebből!
Először itt járt a járási tanácselnök, aztán a helyi tanácselnök, párttitkár. Csóválgatták a fejüket, aztán kihallgatások következtek…, hogy hogyan lehetett ezt megcsinálni, kik voltak az irányítók stb. De nem nagyon tudtak előrejutni.
Erre föl aztán a járási párttitkár nagy tanácsülést rendezett, melyre összehívta a község összes párttagját. Nem sokan voltak, nem ment el mindenki, de aki ment, utána elmesélte, hogy mi volt ott.
A járási pártitkár nagy dühösen előadta:
- Disznóság, hogy 1965-ben (szerk: 1968-ban) egy papnak még olyan hatalma legyen, hogy ilyen dolgokat fel tudjon építtetni, és a falu támogatását is megnyerje. Még a párttagok is ott dolgoztak a kőfalnál!
Erre megszólalt az öreg Vogel Hanzi bácsi (akkor lehetett 70 éves)
- Engedje meg elvtársam, hogy szóljak valamit! Én 1919-es kommunista vagyok, abból az időből, amikor maga még nem is élt. Látja, én is ott voltam a kőfalnál! Miért voltam ott? Mindjárt elmondom. Minden reggel, amikor a kőbánya előtt elmentem a templomtól nem messze eső Heim-kocsmába egy kupicára, hogy jobban bírjam a munkát, mindig összetalálkoztam ezzel a pappal. Valahányszor meglátott, már messziről megemelte a kalapját és köszönt: Jó reggelt, Hanzi bácsi! Hogy van? Hogy aludt? Kérdezte tőlem maga valaha is, hogy én, hogy vagyok? A múltkor a főúton toltam talicskán egy zsák kukoricát a malacoknak. Maga ott ment el mellettem a Volga kocsijával, s még el is fordította a fejét. Látja, ez a pap, aki főiskolát végzett, egyetemre járt, érti, mint jelent a szocializmus, Maga meg csak olyan gyorstalpaló tanfolyamon tanulta!
A párttitkár megdühödött, fejébe vágta a kalapját, és elrohant.
- Ezekkel a rohadt svábokkal nem érdemes tárgyalni! -kiabálta."
A munka szervezésében, az anyagok beszerzésében fáradhatatlanul dolgozott Kölley György hitoktató-káplán. Segítői: Bonifert János pénztáros; Csengődi Ferenc képviselő, pallér; Rippel Elek kovács és férfiak, nagyfiúk, nagylányok sokan. A Kőbánya Vállalat vezetője, akivel a párbeszéd folyt, Knáb Mihály volt. A munkában részt vett a falu apraja-nagyja, még a reformátusok, a párt és a munkásőrség tagjai is!2
Ez Bogdány.
1. Kölley György: Értetek és miattatok című könye 140-144.o.
2. Dr. Gutbrod Gizella: Pap a diktatúrában című könyve 82-83.o.