A dömperek meséje

Gyerekkoromban – réges-régen, a felfoghatatlanul távolinak rémlő rendszerváltás körüli néhány évben - volt egy játszópajtásom, akit Kornélnak hívtak. A fiú többnyire csak nyaranta tartózkodott Dunabogdányban; valamelyik rokonunk unokája volt ő. Nem laktak messze, csak a sarkon túl, a Táncsics utcában. Kornéllal gyakran indultunk biciklizni, fürdeni a strandra, és bújócskáztunk az utcánkban parkoló IFA platóján. Eljártunk cseresznyézni, és damilra kötött pénztárcával szivattuk a járókelőket. Betörtünk a kőbánya bezárt irodáiba, ahol ma az ipartelep terpeszkedik, Kamazok régi szervízkönyveit böngészni. Ha emlékezem, még most is szinte beburkol a fáradt olaj, a por, a forróság aromája. Hallom a Kőbánya robbantásainak tompa morajlását. Magam előtt látom a rakodó alatt ringatózó uszályokat. Semmi különös, csak a gyerekkor színes-szagos emlékei, mintha az orrommal érezném őket… az orrommal, és igen, a szívemmel is.

Kornél néhány évvel idősebb volt nálam. Hogy pontosan mennyivel, nem emlékszem. Az biztos, hogy 1994 környékén, amikor én még a hetedik osztályt jártam, ő órákig tudott lelkesen mesélni a Bonanza Banzai koncerteken tapasztalt élményeiről. A történeteiben eléggé kiemelt szerepet kaptak a lányokkal való, fogalmazzunk finoman, ismerettségei. Én persze mindent elhittem neki, noha nem kizárt, hogy sok volt a sztorikban a tódítás - az kétségtelen, hogy olyan gyerek volt, akitől nem állt távol az ilyesmi. Mára persze már ő is felnőtt, elhagyta a bűvös negyedik ikszet, és talán már idősebb gyerekei vannak, mint mi voltunk akkoriban. Csodálkoznék, ha egyáltalán emlékezne rám… de hát már nekem is úgy kell  kutatnom számos emlékem után, mintha csak a sötétbe süllyedő Atlantisz romjai között tévelyegnék.

Az alábbi történet azonban még évekkel azelőttről származik, hogy Kornél az Elmondatott-ra csápolva elkezdte volna tenni a szépet a női nemnek. Jómagam nem lehettem több mint nyolcéves, ő mondjuk tíz volt… legalábbis feltételeznem kell, hogy nem voltunk idősebbek. Ha mégis, ezt a történetet bizonyosan nem tanulságosnak, csupán kínosnak érezném.

Egy szó mint száz, azon a régi nyáron a kedvenc játékunk a kamionosdi volt. Pontosabban a dömperesdi: a mi udvarunkban játszottuk. A nagy Tátra, a „Csőröspofájú”, az enyém, a kisebb változata, a „Simapofájú”, pedig az övé volt. Ezek a nagy, műanyag, alighanem csehszlovák gyártmányú játékok szórakoztatóbbnak bizonyultak a körömpiszoknyi Matchboxok tologatásánál.

Addigra a nagyszüleim már felhagytak azzal, hogy bevessék az udvart mindenféle háztáji veteménnyel; csupán némi szőlő maradt a kerítés mentén, hátul pedig az ól, két lucernazabáló ártánnyal. Bőven volt hát hely játszani. Homokozó is akadt, és mi egy szép napon Kornéllal el is határoztuk, hogy átköltöztetjük azt az udvar egyik végéből a másikba: ő a saját Simapofájúját használta a művelet lebonyolításához, én pedig a Csőröspofájút fogtam munkára. Roppant büszke voltam rá, hogy enyém a nagyobb járgány, amivel több homokot tudok szállítani. Akkoriban láttam egy este a tévében Spielberg első filmjét, a Párbajt: a dömperem a szememben annak főhősét, az őserejű, félelmetes Peterbiltet testesítette meg.

A történet szempontjából lényeges, hogy nekem is volt egy Simapofájúm, ráadásul majdnem új. Ám azt nemigen használtam, így többnyire a fészerbe zárva tengette mindennapjait.

Ama régi napnak forró, narancsszínbe hajó délutánján végig keményen dolgoztunk a dömpereinkkel. Mindeközben nagyapám, Karcsi Bácsi a garázs előtti székben ülve figyelt minket, közben rádiót hallgatott és szilvát evett. Néha ránk szólt mulatva, hogy Gyorsabban fiúk!, aztán majszolta tovább a szilvákat, miközben a kicsiny Sokol egy letűnt kor híreit ontotta magából.

Aznap este, amikor már majdnem végeztünk a homokozó elhordásával, Kornélért átjött a nagymamája, hogy most már aztán takarodó. Barátom könyörgött egy kicsit, hogy Mama, még egy kicsit had, de szavai süket fülekre találtak. A nagyi olyan gyorsan ráncigálta el, hogy Kornél még a dömperét is ott felejtette.

Az ugyancsak leharcolt Simapofájút másnap reggel fedeztem fel, ott árválkodott a régi homokozó mellett. El is határoztam, hogy átviszem Kornélnek. Ám végül úgy döntöttem, a Tini Nindzsa Teknőcök mindennél fontosabb, és nemsokára kezdődik az adás. Kornél hamarosan úgyis átjön, és játszunk tovább.

Hanem Kornél aznap nem jött. És a rákövetkező napon se. Én pedig, úgy az ötödik nap tájékán, kezdtem úgy vélni, nem is hiányzik neki igazán a dömpere.

Így hát nekiálltam azt szétszerelni.

Csavarhúzót, kalapácsot – talán még baltát is –, egyszóval minden felhasználható eszközt segítségül hívtam, hogy Kornél kiszolgált Simapofájúját apró miszlikekbe trancsírozzam. A műveletnek az udvaron kezdtem neki, nyugodt szívvel, mert úgy véltem, éppen senki nincs otthon. Kellemetlen meglepetésként ért, amikor nagyapám, elmaradhatatlan rádiójával a kezében megjelent, letelepedett a székébe, és rám nézett.

   - Kornél hiányolni fogja.

Csak ennyit mondott.

Akkor még eléggé az elején járt a pusztítás, a Simapofájú talán még menthető lett volna. Ha Karcsi Bácsi erélyesebben szól rám, valószínűleg életben hagyom szerencsétlen dömpert. De nem - túl megengedő volt a hangnem, és bár volt benne valamiféle vészjósló él, nem akartam róla tudomást venni. Addigra elkapott a hév: lebontani a Simapofájút, szétkapni, selejtezni. Most ez a dolgom, és kész.

Kis idő múlva a szebb napokat megélt játékszer szinte cafatokban hevert a földön: még a kemény műanyagból fröccsöntött kerekeit is darabokra törtem, ami nem volt könnyű. Amikor felnéztem, csodálkozva (és valahogy nyugtalanul) tapasztaltam, hogy Karcsi Bácsi figyel, és közben furcsán mosolyog. Aztán megszólalt:

   - Ha végeztél, a darabjait dobd ki a kukába.

   - Rendben, papa.

 Elindultam a szemetesek felé, a késő nyári nap égette a tarkómat. Rendesen megizzadtam az iménti „munkában.” Nagyapám ismét megszólalt a hátam mögött.

   - Talán az sem lenne rossz ötlet, ha rádobnál némi limlomot. Hogy ne látszódjon.

Megfogadtam a tanácsát. Arra gondoltam, biztos azért mondja, hogy anyám vagy a nagynéném ne lássák meg. Ők nem értenék meg, hogy a járműveket egy bizonyos kor felett selejtezni kell. Szomorú, de való. Ezt akkor éppen a Minden napra egy kérdésben, vagy valami hasonló könyvben olvashattam.

Nagyapám azonban nem magyarázta meg a dolgot. Csak mosolygott tovább, aztán együtt mentünk be a házba, készülődni a lefekvéshez.

Hogy másnap mi történt, gondolom kitalálják. Beállított Kornél. Az elmúlt napokban a szülei visszavitték Pestre, mesélte, de most újra itt van, és folytathatnánk amit elkezdtünk, szóval egészen véletlenül nem láttam a Simapofájút?

   Megfagyott bennem a vér. Először ötöltem. Meg hatoltam. Aztán némileg megkésve, megpróbálkoztam azzal, hogy te figyelj már, szerintem akkor este elvitted, nem is hagytad itt…

   Kornél viszont idősebb volt nálam, és a falvédőről sem tegnap jött le. Közölte, hogy ő határozottan emlékszik, hogy a Simapofájú itt maradt, kifejezetten állítja ezt a tényt, nem mellesleg  nincs valami fogalmam arról, mik ezek a műanyag szilánkok itt a homokban?

  A helyzet már nagyon melegedett, amikor Kornél dühösen, vörös fejjel a kuka felé vette az irányt, és felnyitott a fedelét. Nem láthatott semmit, mert előző nap alaposan befedtem hamuval és száraz lucernával, de láttam rajta, hogy készen áll rá, hogy túrni kezdjen. Már éppen somfordáltam volna a ház felé, amikor egy kérges kezet éreztem a vállamon. Nagyapám volt az, és mosolygott.

   - Kornél, én tudom hol van a dömpered – mondta.

   A barátom kihúzta a kezét a kukából.

   - Csakugyan, Karcsi Bácsi?

   - Igen. Peti mindjárt idehozza neked.

   Értetlenül néztem fel nagyapám mosolygó arcába, és amikor kezével a fészer felé intett, mindent megértettem.  Egyszerre hatalmas önsajnálat tolult fel bennem. Az az ÉN Simapofájúm! Azt nem adom! Én…

  - Indulás – Karcsi bácsi hangja megkeményedett, és én rájöttem, nincs választásom.      Könnyeimmel küszködve toltam ki a sárga Tátrát a kamrából, ami annyira új volt, hogy szinte csillogott.

   Amikor Karcsi bácsi újra megszólalt, a hangja már ismét vidáman csengett.

   - Az unokám rendes gyerek, még le is mosta neked. Látod milyen szép? Mintha új lenne.

   Kornél persze tudta, mi az igazság, de nem szólt egy szót sem. A szeme gonoszul csillogott, ahogyan a gyerekeké szokás, amikor elégtételt vesznek valamiért. Már tolta is az új játékát, még brümmögött is hozzá.

   - Kafa! Köszönöm Karcsi bácsi. Most mennem kell, majd jövök!

   - Szia Kornél – mondta Karcsi bácsi.

   - Szia – préseltem ki magamból ezt az egy szót. Semmi esetre sem akartam elbőgni magam, vagy toporzékolni. De úgy éreztem, nem sokáig tudom megállni egyiket sem.

  Nagyapám visszasétált a garázshoz, leült a székébe, és ismét bekapcsolta a rádiót. Emlékszem, Torgyánról volt valami hír éppen. Meg Antall Józsefről.

  Tíz percig bujkáltam a kert végében szégyenemben és a dömperemet siratva, amikor végre összeszedtem a bátorságomat, és odamentem nagyapámhoz.

   - Papa… miért nem mondtad tegnap, hogy ez lesz a vége? Miért hagytad, hogy szétverjem azt a dömpit?

   Nagyapám, aki megjárta a háborút, és egész életében egy fémlemezzel a lábában élt,  rám nézett. Még ma, harminc évvel később is tisztán emlékszem a tekintetére: nagyon gyöngéd volt, ravasz és bölcs egyben. Nem sok ilyen pillanatot éltünk át mi ketten, de az, ami akkor történt, egy életre meggyőzött arról, jó, ha az embernek van nagyapja. Fontos, hogy az embernek legyen nagyapja.

   Lehalkította a rádióját, hogy jobban halljam, amit mond.

   - Mert valamit meg kellett tanulnod.

   - Tudom, tudom! Azt hogy ami a másé, az nem a miénk! 

   Karcsi bácsi mosolyogott, és megfogta a kezemet.

   - Nem, Peti. Arra tanítani fog a világ. Alighanem már tanít is. Másra kell rájönnöd.

  - De mire? – kérdeztem, és kicsit elbőgtem magam.

  Hosszan nézett rám.

  - Ne rombolj. Csak ennyi. Semmit ne pusztíts el, ha nem muszáj. Mindegy, hogy a tiéd, vagy másé.

  Feszengve néztem nagyapámra. Ez a szöveg nem fogja visszahozni a Simapofájúmat, ami az enyém, akkor is ha nem is szerettem igazából…

   - Kornél nem fog vigyázni a dömperedre. Pár hét, és ugyanúgy fog festeni, mint a régi járgánya; te viszont még jobban fogsz vigyázni arra az egyre, ami megmaradt. Már eddig is jobban vigyáztál, láttam. Jó gyerek vagy te azért.

 Karcsi bácsi felhangosította a rádiót, mint aki lezárta a beszélgetést.

   - De…

   - Ma este mesélni fogok neked – mondta.  - Talán még fiatal vagy hozzá, de ki tudja mennyi időnk maradt rá, neked meg nekem…

Így aztán aznap éjszaka a nagypapám mesélt nekem az életéről. Egy szobában aludtunk, így a sötétben fekve hallgattam őt. Leginkább a háborúról beszélt. A dunai hajóról, amin szolgált, és amit felrobbantottak a szövetségesek bombái. Arról, hogy azt a robbanást csak hárman élték túl, és az egyikük ő volt. A hadikórházról. A rengeteg pusztításról a fővárosban. A mai pszichológusok bizonyosan a falat kaparnák, hogy a nagyszülő ilyenekről mesél egy alig tízéves gyereknek (ők alighanem a Párbajt sem engedték volna megnézni), de én örülök, hogy így történt. Mert arról is mesélt, hogy a háború után  hogyan dolgozott azokon a hajókon, amiknek a hullámait élveztem a strandon nyarakon át. Beszélt a rengeteg küszködésről. És ha nagy tanulságokat nem is kapiskáltam még igazából akkor, mindenképpen közelebb jutottam a nagyapámhoz.

Kornéllal még évekig barátok maradtunk. Nyaranta mindig megjelent, és sok izgalmas napot töltöttünk el együtt. Aztán szépen lassan eltávolodtunk egymástól, ahogyan ez a gyerekeknél szokás, amikor felnőnek: a Bonanza-koncertes adomái, azok bizony már a vége felé voltak. Ez is mutatja, milyen régen is történt mindez.

Nagyapám is elment már. Húsz évvel, talán egy élettel ezelőtt. Már nagyon beteg volt, amikor utoljára magához ölelt, és én éreztem, hogy távozóban van. Elszorult a torkom, és abszurd módon azt hittem, megkérdezi, emlékszem-e arra a napra, ott, azzal a dömperrel. Aggódott értem, azt tudtam, hiszen akkoriban nem éppen a legjobb úton jártam: ha mást nem is, magamat pusztítottam éppen eléggé. De nem szólt semmit. Talán hitt benne, hogy egyszer majd rendesen megtanulom a leckét.

   Hogy így van-e, nem tudom. Elsodródtam a háztól, el a falutól, el még a hazámtól is. Néhány dologban, amiben akkoriban hittem, még mindig hiszek, másokban pedig nem. A kételkedés soha nem hagyott el, és nem hagy el ma sem.   De azt tudom, milyen fontos a kéz, ami vezet, milyen fontos a nyár, a barátok, és milyen fontosak a mesék.


Megosztás a Facebookon