Részlet a könyvől:
A Dunabogdányba került családfők névsorának összeállításában kiindulási alap volt a Pest Megyei Levéltárban található a 1734/48 számú dokumentum, amely a Dunabogdányba telepített felvidéki magyar családfők neveit és több más adatait tartalmazza. Ez a lista kiegészítésre került még a saját kutatások eredményével is. Elképzelhető, hogy az összeállított listák nem teljesek, de ennyit sikerült felderíteni ilyen sok idő távlatából. Ahol sikerült megtudni a származási települést is, ott zárójelben azt is feltüntettük.
A Felvidékről és Erdélyből 1945‒1948 között Dunabogdányba telepített családok pontos összlétszáma nem ismert, de körülbelül 300 főre becsülhető.
Bajczár János (Búcs), Bartal Rafael (palásti plébános), Bene Lajos (Garammikola), Bodon Károly (Zselíz-Szodó), Brunda István (Lukanyénye), Budai Lajos (Zselíz), Csákó László (Kolta/Muzsla), Csányi Vince (Palást), Csengődi Ferenc (Nagypeszek), Cservenka József (Nemeskosút), Csóka István, Demény Károly (Zselíz-Szodó), Dócza Kálmán (Gúta), Dusha Béla (Zselíz), Dvorák Jenő (Nagypeszek), Fejes János, Fekete István (Somorja), Franta Dezső (Szőgyén), Gányi József (Nádszeg), Halász Péter, Hirschler Lajos (Somorja), Horváth Vendel (Somorja), Jánossy István, Jatyel József, Katona Béla (Nagyfödémes), Kemény Anna, Kiss Pál (Palást), Komzsik József (Zselíz), Kostyán Pál, Kovács Tibor (Pozsony?), Kubisch János (Somorja), Lengyel János, Lipták Lajos (Zselíz), Lestár András (Búcs), Majtány Gyula, Miklós Imre (Somorja), Munka Gabriella /Tóth Dezsőné/, Nagy József (Zselíz-Szodó), Nagy István, Nagy Lajos (Zselíz- Szodó), Németh Béláné özv. (Somorja), Németh Sándorné özv. (Somorja), Németh Istvánné (Garammikola), Ohács Mihály (Bajka), Perizs Ernő (Garammikola), Pruzsinszki Mihály, Putnoki Mihály, Sándor Jánosné, Serczel Gusztáv (Vízkelet), Soltys Antal (Somorja), Spanyol József (Tornalja), Sutoczky László, Szabó Jenő (Somorja), Szabó Zoltán, Szajdán Gyula, Szakál Árpád (Pozsony), Szakál Dezső (Pozsony), Szakál Antalné özv. (Pozsony), Szalai Károly (Zselíz-Szódó), Széles László (Komárom), Szkér (?) Sándor, Szunyogh István (Zselíz-Szodó), Takács László (Somorja), Teizl József (Somorja), Tóth Pál (Somorja), Tóth Károly (Zselíz), Váray Ferenc (Zselíz), Varsányi István (Palást)
A kutatás során felvidéki családok mellett több Erdélyből elmenekült és Bogdányba került családra is fény derült. Ők a következők.
Benyó István (Tövis), Bulucz Imre (Kolozsvár), Erdős Lajos (Lugos), Farkas Dezsőné (Nagyvárad), Gaál Elemér (Kolozs), Károly Béla (Nyárádmagyarós), Károly Dénes, Kovács Ágoston (Újvidék!), Lázár Sándor (Farcád), özv. Molnár Jénőné/Simon Elvíra (Csíkszentkirály), Orbán Kálmán (Ége), Orbán Balázs (Ége), Serfőző Jánosné (Nyárádmagyarós), Szabó Károly (Biharpüspöki)
Visszaemlékezések, sorsok, történetek
Ezek a száraz tények, de vajon mögéjük nézve milyen emberi sorsok derengenek föl?
Ideköltözésükről kérdezgettem az érintetteket, sok esetben már csak a leszármazottakat. Nem akartam feltépni rég beforrott sebeket, mégis felszínre került sok régi rossz emlék: nagyon nehéz volt a beilleszkedés. Megalázott, szenvedő emberek, családok érkeztek ide – nem a maguk akaratából-, és megsebzett, kétségbeesett helybéliekkel szembesültek. Hiszen innen is kitoloncoltak sok sváb családot, azoknak a helyébe telepítették a felvidékieket. Szomorú konfrontáció volt.
Nem volt mindenki számára nyilvánvaló, hogy a felvidéki magyarnak nem fájt a foga az itteniek tulajdonára. Többet hagyott otthon, ebek harmincadjára (… bocsánat: az odatessékelt szlovákok számára).
Csodálkozunk, hogy legtöbben nem szívesen beszélnek erről? Volt olyan emlékező, aki nem is volt hajlandó elmondani nekem az idejutás gyötrelmeit. Még mindig fájt az emlék, vagy attól tartott, hogy baj lesz belőle, ha elmondja, nem tudhatom… A sérelmeket kibeszélni talán megkönnyebbülés lenne. Évtizedek múltak el. A helybéli és az idetelepített családok közt összeházasodások jöttek létre. A fiatal nemzedék nem is érti, nem is tudja, mi történt itt több mint fél évszázada. Ők már megbékéltek a helyzettel. Hogy sokunknak még fáj? Halljuk még néhányan a hazahívó harangszót?
A Dunát nézem, s elgondolom: hullámaiban benne van a Vág, Nyitra, Garam, Ipoly vize is, sőt a kis patak Csábrágé, Korponáé is… A felvidéki vizek itt egyesülnek a nagy Iszter medrében. S a vén folyam csendesen mormolja: „így rendeltetett.”
Bajczár Teréz (Tóth Istvánné) elbeszélése
1947 szeptemberében jöttünk át Magyarországra a Komárom közeli Búcsról. Édesapámat már jóval hamarabb kitoloncolták, mert nem akart reszlovakizálni. Nem kaptunk „fehér cédulát”, ami a lakosságcsere-egyezmény alapján akkor már járt volna, és nem hozhattuk ingóságainkat, csak ötvenkilós csomagot. Én 7 éves voltam akkor, húgom 4. Gyalog kellett átmenni az Ipoly gázlóján, onnan Párkányba, majd Bogdányba. Édesapám elénk jött a magyar oldalon, ő segített cipekedni.
Mindenünk ottmaradt Búcson: ház, föld, szőlő, gazdasági felszerelés, állatok. Az volt a szerencse, hogy ugyanazon házban lakott nagyanyám, de külön lakrészben. Mit tett, mikor mi kitettük a lábunkat? Még azon nap kiverette a két lakrész közt a falat, betetetett ajtót. Másnap reggel már meg is jelent az a szlovák család, akinek a mi ingatlanunkat kiutalták. Nagyanyám felháborodottan tiltakozott: Itt minden az enyém, a ház, a kert, a jószág stb. A szlovákok nem tudtak mit tenni, elkotródtak. Büszke vagyok okos, bátor nagymamámra!
Egyébként 1955-ig nem volt a két ország közt határátkelés, nem adtak útlevelet. Mi itt éltünk Dunabogdányban, nagymama Búcson. Egyszer aztán megsokallták szüleim ezt a hírzárlatot, elmentek Esztergomba, nagymama lejött Párkányba, s a Duna-parton állva itt és túl kiabáltak át egymásnak… és így láthatták egymást.
Bogdányban kezdtem iskolába járni, mert Búcson megszüntették a magyar iskolát, s szlovákba nem engedett édesapám. Igaza volt: a színmagyar faluban megszüntetni a magyar iskolát soviniszta kegyetlenség volt. Itt Bogdányban így egy évvel le voltam maradva az egykorúaktól. Áldom emlékét is tanító nénimnek, Kékessy Margitnak, aki a nyári szünetben magánórákon foglalkozott velem, levizsgáztatott a második osztály anyagából, s ősszel egyenest a harmadikba iratkozhattam be. Ezt a segítséget ő ajánlotta fel, szívességből, sajnálatból, Isten áldja meg érte!
Öcsém már itt született, felnőve helybeli lányt vett feleségül. Ideszoktunk lassan, de sok szenvedést, megalázást kellett addig elviselnünk. Jó, hogy elmúlt.
Brunda Éva (Váradi Mártonné) emlékezése
Felvidéken, Lukanényén születtem hetedik gyermekként. Másfél éves voltam, amikor kitoloncoltak szülőfalumból, Így csak édesanyám elmondása alapján tudom a történteket. A háború után ismét Csehszlovákiához került falunkban megkezdték a magyarok üldözését. Édesapám nem volt otthon, katona volt, s mint később megtudtuk, hadifogoly lett. Jöttek a cseh komisszárok, megkérdezték anyámat, hogy magyar-e. Büszkén válaszolta, hogy igen. „Akkor itt semmi helyetek!” ‒ volt a durva ítélkezés a hétgyermekes édesanya sorsáról. Egy órát adtak, hogy összepakoljon: 50 kilót vihettünk magunkkal. Bátyám már húszéves volt, ő segített édesanyámnak. A hétgyermekes anyát övéivel együtt kocsira rakták, s áttették az Ipolyon. Valahogy eljutottunk Szentendrére, ott vártunk további sorsunkra. Innen továbbítottak Dunabogdányba. Először még házat sem kaptunk, másokkal együtt kellett meghúzni magunkat egy szükséglakásban, míg végre kiutaltak számunkra egy megüresedett házat. Nem volt könnyű a sorsunk. Szerencsére édesapám megtalált bennünket, miután az amerikai zónából hazaengedték a hadifoglyokat.
Nekem elég szomorúság jutott ebben a faluban, megkaptam jónéhányszor, hogy telepes vagyok, s még az iskolában sem nézett jó szemmel rám minden társam. Meg kellett szenvednünk kétszeresen is a magyarságunkért. A hazámra, identitásomra mégis büszke vagyok mindmáig.
Csengődi Valéria (Dusha Béláné) története
Édesapánk, Csengődi Ferenc a Magyar Nemzeti Párt helyi elnöke volt Nagypeszeken, ahol éltünk. 1945-ben, amikor a csehek visszavették a Felvidéket, azonnal letartóztatták őt, és Zselizen börtönbe zárták. El akarták hurcolni Csehországba. Apámnak sikerült megszöknie, s az Ipolyon átmenekültünk Magyarországra. Anyánk otthon maradt Margit és Mariska testvéremmel. Mi Vámosmikolán húztuk meg magunkat, majd Bernecebarátiba kerültünk egy szegény családhoz. 1946-ban Dunabogdányba vezényeltek bennünket. Tele voltunk az otthoniak miatti aggodalommal, s volt is rá okunk. Jöttek a hírek odaátról, hogy sok családot hurcolnak el Csehországba, a Szudéta-vidékre. Ez a sors várt volna a mieinkre is, ők azonban elrejtőztek ismerősök padlásán, hidegben, télvíz idején így kellett bujkálniuk. Amikor a közvetlen veszély elmúlt, Margit és Mariska (aki a pici lányát, Évát is hozta magával) átgyalogolt Százdra, majd Tésára. Sikerült fuvarost fogadniuk, aki édesanyánkat is utánuk hozta. Nagymarosig jutottak el, s a befagyott Dunán átmenve Visegrádra értek. (Emlékezetes séta volt! 1946‒47 tele borzasztó hideget hozott.)
Útjukat Bogdány felé irányították, s csoda volt-e vagy titokzatos megérzés, de a falu végén az első ember, akivel találkoztak, az édesapánk volt!
Nagypeszeken mindenünk ott maradt. Margit testvérünk többször is átszökött az Ipolyon, elhozott egyet-mást hazulról. A varrógépét a hátán cipelte, úgy gázolt át a folyón. Mesélte, hogy sokszor álmából is felriadt, mert hallani vélte az Ipoly hullámainak locsogását…
Amikor létrejött a lakosságcsere-egyezmény, 1947-ben, elhozhattuk otthonról az ingóságainkat. Apánkat akkor is letartóztatták a csehek, de a magyar bizottság fellépésére kénytelenek voltak elengedni.
Az ingatlanunk, ami ottmaradt? 30 hold föld, 10 hold erdő. Kaptunk helyette itt nyolc hold földet. Rajtunk is átgázolt a történelmi igazságtalanság.
Franta Teréz emlékezése
Nemcsak a Felvidékről, hanem Erdélyből is menekültek családok Dunabogdányba. Közülük csak Franta Terit szólaltathattam meg, mert a többiek már kihaltak, vagy a leszármazottak semmit nem jegyeztek fel a szülők, nagyszülők emlékezéséből. Teri története dupla sorstragédiát hordoz: édesanyja Erdélyből menekült, édesapja Felvidékről. Itt ismerkedtek meg. Az anyaország, mint olvasztótégely…
Nagyszüleim Csíkszentkirályon éltek, innen vetette ki őket a háború Ispánmezőre, majd 1944 októberében az orosz front közeledtével tovább menekültek Magyarország felé. Nagyanyámnak hét gyermeke volt, négyen tartottak vele. Két szekérrel, négy lóval csatlakoztak a menekülők szomorú menetéhez. Ami a szekerekre fért, az volt mindenük, otthon kocsmát, boltot, házat hagytak hátra. Elképzelhetetlen keserves volt az útjuk. A menekülők kocsisorát katonaság közé sorolták be. Egyik faluba érve megláttak egy piacot, s kislányuk, a körülbelül 14 éves Irén leszállt a kocsiról, hogy vegyen magának egy bakancsot, mert közeledik a tél. Amíg távol volt, a katonák tovább hajtották a menekülők kocsisorát, a szülők nem várhatták meg a lányukat, a nagy felfordulásban elvesztették egymást. Hogy mekkora szerencse vagy inkább isteni gondviselés volt, Irén összetalálkozott nevelőapja egyik barátjával, aki pártfogásába vette, s vele visszatért Erdélybe.
Hosszú levelezgetés után sikerül kideríteni, hová kerültek szülei, ekkor vonatra száll, felutazik Pestre. Újabb szerencsés fordulat: teljesen véletlenül összetalálkozik testvérével, a volt levente Pistával. Együtt folytatják odisszeájukat, s érkeznek el Kisorosziba, ahová Szentendréről rendelte őket a telepítési bizottság. Képzelhetni azt az örömöt, amikor az elsodródott két gyermek újra megtalálta családját!
A viszontagságoknak azonban nem lett vége. A községi bíró közmunkára parancsolta nagyapámat. Ez már a háború után volt.
Először Pesten, majd Tahitótfaluban dolgozott a szekerével, lovaival fuvarosként. Hasonló embertelen intézkedés folytán nagyanyámnak is fuvaroznia kellett a másik két lóval. Nem tudom, hogyan történhetett, de az akkori zavaros idők ezt is lehetővé tették: a lovakat ellopták tőlük, és Vácott eladták. Pedig ezek jelentették a család számára a megélhetést! Nagyapám belerokkant ebbe a tragédiába. Elborult elmével halt meg 1945 decemberében.
Kisorosziból Dunabogdányba telepítették nagyanyámat és gyermekeit 1946-ban. A semmiből kellett talpra állni és felegyenesedni.
Édesanyám itt ismerkedett meg édesapámmal, aki a felvidéki Szőgyényből jött el. Ott jó nevű pék volt. Egy darabig itt is végzett pékmunkát.
Mint erdélyi eredet, nagyon szeretem a fejedelem íródeákját, zágoni Mikes Kelement. Szomorú rodostói bujdosásában ő írta, hogy az Isten nagy rakás kenyereket hint szét a világon mindenkinek, s oda el kell az embernek menni, és ott élni, valamíg a kenyérben tart. A mi rakás kenyerünket ide vetette Bogdányba…
Gányi István elbeszélése
Mi is megtapasztalhattuk az erőszak esztelenkedéseit: 1947 nyarán, június végén édesapámat negyvenedmagával kivitték katonai teherautóval az Ipolyhoz, s ott egy gázlón szabályosan átkergették őket a fegyveresek Magyarországra.
Mi volt ennek az oka? Csupán annyi, hogy nem akarták aláírni a reszlovakizációs parancsot. Magyarságukat nem akarták megtagadni.
Nádszegen éltünk. Színtiszta magyar faluban. Az átkergetett férfiakat egy ideig valamelyik Ipoly melletti faluban szállásolták el, onnan került édesapám Dunabogdányba. Mi négyen, gyerekek és édesanyám Nádszegen maradtunk egy ideig. Viszontagságaink azonban nem egykönnyen értek véget.
Édesanyám éppen Pozsonyban járt, amikor szeptember végén egy katonai teherautó jelent meg a házunknál, és bennünket, a négy gyereket, egyszerűen felraktak az autóra, s vittek Galántára. Lelketlenül, nem törődve azzal, hogy 14, 13, 10 és 8 éves gyermekekről van szó!
Amikor édesanyánk hazajött Pozsonyból, hűlt helyét lelte a gyermekeinek! Képzelhetni rémületét, kétségbeesését! Valahogy a szomszédoktól megtudta, mi történt, s utánunk jött Galántára. Ott talált meg a vasútnál. Három hétig éltünk a vagonban, akkor elvittek bennünket a Békés megyei Nagybánhegyesre. Elhelyeztek egy putriba.
Édesanyám nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe, addig járt-kelt, intézkedett, megkereste a kitelepítési bizottságot, amíg megtudhatta, hogy édesapánk Dunabogdányban van. Végre sikerült egyesíteni a családot, s így jutottunk mi is Bogdányba, újabb 2 heti vagonlakás után.
Családok széttépése, fegyveres erőszak, gyermekek elszakítása a szülőktől… ki kért ezekért bocsánatot? Soha, senki.
Hirschler Irén (Teizl Józsefné) története
1947 augusztusában kaptuk meg a kitelepítési végzést a magyar-szlovák lakosságcsere értelmében. Somorja, ahol addig éltünk, járási székhely volt Pozsonytól 30 km-re. Nem akartuk elhinni, hogy ilyen történhet velünk: el kell hagyni szülőfalunkat! Mikor láttuk a rokonok bevagonírozását, kétségbe estünk. Szeptember 15-én került ránk a sor, ugyanakkor pakolták fel közvetlen szomszédunkat: Miklós Imrét és családját, szemből Tóth Pálékat, Szabó Jenőéket, Németh Béláékat.
Szeptember 19-én érkeztünk meg Nagymarosra. Azt a 2‒300 km-t négy napig tettük meg, mert mindig vakvágányra tolták a szerelvényt. Úgy éreztük, hogy elhoztak, de nem tudják, hova vigyenek. Az 1947-es esztendő nagyon száraz, forró év volt, szenvedtünk a hőségtől a vagonokban. A velünk hozott állatok is. Be-bekéredzkedtünk a házakba vízért. Mi két lóval, két tehénnel, két disznóval, ketrecekbe zárt tyúkokkal, kacsákkal jöttünk. Az állatoknak búzát, rozsot, árpát, kukoricát hoztunk, de a rengeteg szálas takarmány ottmaradt. A házunk, a 30 hold földünk nemkülönben…
Nagymarosról teherautóval szállítottak Bogdányba. A velünk érkezőknek tudtak házat adni, nekünk nem találtak olyat, ahol az állatokat is el tudtuk volna helyezni. A teherautót ki kellett üríteni, így a hajóállomás mellett a Duna partjára raktak ki. Ott töltöttünk két éjszakát. Akkor Lánczy jegyző úr a sarkára állt, hogy ezt nem lehet így hagyni, s kiutalt számunkra megfelelő házat, ahonnan egy családot Németországba telepítettek ki.
Az anyakocánk a Duna-parton lefialt. Húgommal együtt kellett végighajtani nyolc malacával együtt a házig, elég mulatságos lehetett. Mivel több házon nem volt kapu, a koca mindenhová be akart menni. Kínlódtunk is, nevettünk is…
Ekkor már mindketten menyasszonyok voltunk. Húgom vőlegényét és családját Baranyába telepítették, így ő oda ment férjhez. Az én vőlegényem, Teizl József Pozsonyban dolgozott, a Manderla-cégnél volt sózó mester. Innen hurcolták el 1947 tavaszán Prágába egy lómészároshoz. 1948 nyarán megszökött, visszatért Somorjára. Októberben összecsomagolt, s egy ismerős halásszal áthozatta magát a magyar partra. Megérkezett hozzánk, Bogdányba.
Ezzel még nem lett vége a kálváriánknak. A házból kitelepített sváb család visszatért, s áldatlan helyzet teremtődött. Fele házat ők lakták, másik felében mi voltunk. A súrlódások napirenden voltak.
Somorján maradt sógornőmtől megtudtuk, hogy otthagyott házunkba egy albertirsai családot telepítettek. Balázs volt a családnevük, szlovákul egy szót sem tudtak. Azért jelentkeztek szlováknak, hogy módos helyet kapjanak Szlovákiában. Akkoriban nagy kampányt rendeztek a szlovák visszatelepítési biztosok, hogy az egyezménynek megfelelően ugyanannyi szlovákot vigyenek át, amennyi magyart onnan kiraktak. Hát ilyesmi is megtörténhetett, hogy a szoba-konyhában nyolcadmagával szorongó család szépen átkéredzkedhetett a jókora felvidéki házba. A mi otthonunkba. Minket pedig itt harag és gyűlölet vett körül, jóllehet, semmiről sem tehettünk. Ugyanúgy áldozatok voltunk, mint a bogdányi svábok.
Az egész kitelepítési hercehurcát édesapám szenvedte meg legjobban, 61 éves korában agyvérzést kapott, jobb oldala lebénult.
Horváth Margit elbeszélése
1947 őszén telepítettek ki Somorjáról. 1940-ig a Pozsonyhoz közeli Félközségben éltünk, onnan költöztünk Somorjára. Édesapánk vasutas volt, ez indokolta a helyváltoztatást. Somorján szép házunk, földünk volt.
1945-ben a csehszlovák hatalom tüstént elbocsátotta édesapát a vasúttól, hiszen a magyar MÁV alkalmazottja volt. Ekkor átszökött Magyarországra, csónakon, a Dunán, s magával hozta két testvérünket, Erzsit és Gyurit. Elhelyezte őket Rajkán egy amerikai alapítású kollégiumban. Őt Komáromban alkalmazta a vasút. Többször hazaszökött Somorjára otthagyott családjához. Nagy illegális csónakforgalom zajlott akkoriban a Dunán… Látott olyat is, hogy valaki a borjúját csempészte volna át ladikon. A borjú egyszer csak megugrott, a ladik felborult. Ember és állat a vízbe fulladt.
Volt olyan is, hogy elkapták a szlovák fináncok. Meleg vasutas kabátját elkobozták, őt alaposan helybenhagyták.
1947-ben a pozsonyi Kitelepítési Bizottság „fehér lappal” adott engedélyt édesanyámnak, Olga testvéremnek és nekem az áttelepülésre. A fehér lap jelentette azt, hogy vihetjük ingóságainkat is. Egy hétig kellett várakoznunk becsomagolt holminkkal, csendőr vigyázott ránk (!), aztán Uszor községben vagoníroztak be. A vonat Szobig hozott. Ott kaptuk a rendelkezést, hogy Dunabogdányt jelölték ki tartózkodási helyül.
Erzsi és Gyuri testvérem Rajkán fejezte be a polgárit, innen jöttek Bogdányba.
Röviden ennyi a történet… A beilleszkedés, a megszokás hosszú és nehéz út volt.
Kubisch János emlékei
Mi is Somorjáról jöttünk el 1947 szeptemberében. Fehér papírunk lévén hozhattuk ingóságainkat. Uszor állomásán vagoníroztak be. Somorján emeletes házunk volt, a földszinten a pékségünk. Az bizony ottmaradt… Emlékszem az utazás kényelmetlenségeire, az állomásokon való hosszas álldogálásokra. Bizony, megtörtént, hogy egyik idős asszonynak kirepültek valahogy a ketrecből a tyúkjai, sőt a disznók is. Minden somorjai család azokat kergette, segített összefogdosni őket. Én még kamasz voltam, a dolognak inkább a humoros oldalát láttam akkor.
Velünk jöttek unokatestvéreim is, őket szüleim nevelték.
A vonatról Nagymaroson lekapcsoltak bennünket, jött értünk teherautó. Mivel mindenünk nem fért rá, az asszonyok a vagonban maradtak, a férfinép a szállítmánnyal tartott. A költözés zűrzavara alaposan megtréfált: nálunk voltak a takarók, ágynemű stb. Anyáméknál az ennivaló. Ők fáztak, mi éheztünk. Csak másnap hozták őket utánunk. Ilyen koplalósan kezdődött számomra a bogdányi élet. Ahová beköltöztettek, az is pékség volt régebben, de a kemence már megroggyanva várta, hogy rendbe tegyük. Édesapám folytatta a mesterséget 1948-tól, de csak 1951-ig tehette, akkor megszűnt az egyéni kisipar.
Ahogy hallgatom Kubisch Jancsi elbeszélését, Mikes Kelemen sorai formálódnak át bennem: „Úgy megszerettem Rodostót (Bogdányt), hogy el nem feledhetem Zágont (Somorját).”
Ohács Marika (Ulrich Istvánné) emlékezése
Bennünket már 1945-ben kitoloncoltak Bajkáról, pedig akkor még nem volt lakosságcsere-egyezmény. A csehszlovákok erőszakos fellépését nyilván a benesi dekrétumok váltották ki.
Ezek megfosztották a felvidéki magyarságot állampolgárságuktól, ezzel kiszolgáltatták az önkényeskedésnek.
Mi volt édesapám – Ohács Mihály ‒ „bűne”? Talán az, hogy volt rádiója, azt kitette esténként az ablakba, s az utca népe odagyűlt hallgatni a magyarországi híreket. Akkoriban még kevés embernek volt rádiója a falvakban. A cseh csendőrségnek ez szemet szúrt, a rádiót elkobozta, s a családot kényszerítette, hogy hagyja el otthonát, faluját. Ötven kilós csomagot vihettünk magunkkal. Mit lehetett ebben elhozni? Egy zsákban lisztet, a másikban cipőket, a héttagú családnak legfontosabb szükségletét. Szüleim és mi öten, gyerekek, így kényszerültünk áttelepülni. Húszéves nővéremnek már volt vőlegénye Bajkán, ő annyit segíthetett, hogy átmenekítette otthagyott bútorainkat, egyéb értékeinket magához. Később utána szökött menyasszonyának, s itt kötöttek házasságot. Az idegen környezetet nehezen viselte, így hamarosan visszaszökött feleségestül Bajkára. Ott is maradtak, ott élték le életüket.
− Vissza tudsz-e emlékezni szülőfalud elhagyására? – kérdezem Marikát. – Hiszen csak négyéves voltál akkor.
− Igen. Arra, hogy anyánk almát osztott szét köztünk, s ahogy azt eszegettem, az egyik fegyveres kikapta a kezemből, s röhögve ette tovább. Ezt, mint afféle kisgyerek nem tudtam elfelejteni…
Cinizmus, röhögő hatalmaskodás egy négyéves kislánnyal szemben. Mit várhattak akkor a felnőttek?
Vámosmikolára vitt egy teherautó, ideiglenes szállást egy kastélyban kaptunk. Innen irányítottak Dunabogdányba. Kaptunk kiutalt házat, amely teljesen üres volt. Földre szórt szalmán aludtunk sokáig. Kertünk alatt ott hullámzott a Duna, de a hétéves Pista bátyám számára nem homályosította el a bajkai patak emlékét. Ott, annak a hídja körül játszott pajtásaival a boldogabb gyerekkorában, ott volt szabad, bántatlan, és ezt a mai napig sem tudja elfelejteni. Ahogy mi sem.
Serczel Edit és Gusztáv elbeszélése
Serczel Gusztáv, az édesapánk, a II. világháborúban katona volt, azelőtt a falunkban Vízkeleten, (Galánta közelében) volt leventeoktató. Mint biciklis géppuskás harcolt az orosz fronton, szerencséjére nem esett fogságba. Az édesapa cipész volt odahaza, rengeteg cipőt, csizmát kellett készítenie, főleg katonáknak, míg ő is be nem vonult. A csehszlovák uralom alatt két évig, 1945-47 közt nem volt bántódása, aztán valaki rosszakaratúan beárulta az ő leventeoktatói tevékenységét. Ekkor a cseh csendőrök döntöttek a kitoloncolásáról. Még a családot sem akarták kitelepíteni, csak őt magát. Ez is mutatja, hogy nem szabályos, fehércédulás kitelepítésről volt szó, hanem önkényeskedésről. Édesanyánk várandós volt a negyedik gyermekkel (Edit), és a testvéreink: Magda öt-, Márta három és fél-,, Miklós kétévesek voltak. Így aztán természetes, hogy nem akartunk elszakadni egymástól, áttelepült az egész család. Minden rokonunk Vizkeleten maradt, egy nagynénink kivételével.
Dunabogdányban csak egy házat kaptunk, pedig odaát földjeink, állataink is voltak. Egy ideig édesapánk tűzoltó volt, majd elvégzett egy mezőgazdasági tanfolyamot, és a téeszben a vegyszeres munkák felelőse, irányítója lett.
A hatvanas évektől kezdve évente jártunk át elhagyott szülőfalunkba, rokonainkat látogatni, hazai levegőt szívni. Édesapám mindig hazavágyott, de nekünk alig-alig beszélt az áttelepítés körüli élményekről, üldöztetésről. Honvágyát befelé fordulva élte meg.
Széles Mária visszaemlékezése
Komáromban éltünk 1946-ig. Szüleimnek nagy háza, hentesüzlete volt a város közepén.
A komáromi lexikon így örökítette meg jelentőségét: „Széles László hentes és mészáros, katonai szállító, Komárom. Édesapja, Széles István alapította az üzemet, és ő 1928-ban vette át a vezetést. Mindenfajta hentesárut készít, specialitásai: a magyar, gyulai hentesáruk. A villanyerőre berendezett, modernül felszerelt üzem átlag nyolc alkalmazottat foglalkoztat. Széles László a város egyik legképzettebb iparosa.” Hát ez kellett a prédára leső szlovák hatalomnak.
Az volt akkor a bevált módszer, hogy akinek volt valamije, perbe fogták, megvádolták, jó, ha „csak” bebörtönözték. Széles Lászlónak is menekülnie kellett, mert ez a sors várt rá. 1946-ban édesapánk átszökött a Dunán, nagy volt akkoriban az illegális csónakforgalom…
Komáromi üzemébe behelyeztek egy „prácát”, egy szlovák intéző urat, aki a jövedelmet szépen zsebre vágta.
Laci bátyám közben az esztergomi bencéseknél tanult, kishatár átlépővel járhatott olykor haza.
1947 decemberében kapott édesanyám fehér cédulát, amely a szabályos kitelepítést jelentette.
Ezzel költözhetett át gyermekeivel, hozhatta az üzem felszerelését is. Akkor már megvolt a lakosságcsere-egyezmény a két ország között. Idehaza édesapám 1‒2 évig Szentandráson dolgozott, kubikosként. Később lett arra lehetősége, hogy Bogdányban is hentesüzletet nyisson. Amíg nem államosították…
Ha jól belegondolunk, egy köztiszteletben álló komáromi polgárcsalád meghurcolását, vagyonának, karrierjének megsemmisítését mondtam el dióhéjban.
Takács Erzsébet (Szili Mártonné) elbeszélése
Én már itt születtem Dunabogdányban, annyit tudok elmondani az áttelepítésről, amennyit a szüleimtől hallottam. Somorjáról jöttek el 1947. szeptember 17-én. Fehér lapjuk volt, tehát hozhattak minden ingóságot, az hat vagonnyit tett ki. Tragikus, végtelenül szomorú az otthon elhagyása, és fokozottan az, ahogy az öregeket érintette. Apai nagyanyám ágyban fekvő beteg volt már ekkor, s nem akart eljönni. Sírva könyörgött a csehszlovák csendőröknek, hogy őt hagyják meg otthonában. A válaszuk kegyetlen volt: ráfogták a puskájukat, irgalom nem volt bennük.
Két hónappal élte túl az áttelepítést, itt halt meg Bogdányban.
A másik nagymama, édesanyám anyja nem volt rajta a kitelepítési listán. Utánunk szökött, hogy az új életben segítségére legyen szüleimnek. Fürge, dolgos, derűs lénye sok erőt adott a családnak.
Varsányi Viola emlékezése
1945 tavaszán a benesi dekrétumok megfosztották a felvidéki magyarságot állampolgárságuktól. A magyar iskolákat megszüntették. A magyar tanítók állás nélkül maradtak.
Szülőfalumban, Paláston a tanítónk ügyességén múlott, hogy egy hónapig járva iskolába (májusban), bizonyítványt adott az ötödik elemiből. Egyébként egész évben nem volt tanítás a háború miatt.
Ezek után egy évig nem jártam iskolába, mert csak szlovák nyelvűt engedélyeztek. A legtöbb magyar gyerek ugyanígy volt.
Megkezdődött a magyarüldözés. A színtiszta magyar falut reszlovakizálni akarták. Agitátorok járkáltak „zöld papírral”, amelynek aláírása azt jelentette volna, hogy megtagadjuk nemzeti azonosságunkat.
Édesapám, mint a falu igazgató kántortanítója megpróbált ellenállásra buzdítani. Sokan hallgattak rá, hiszen ott született, ott tanított 25 éven át. A szlovák vezetés kiszimatolta az ő ténykedését, letartóztatták, és elhurcolták a korponai munkatáborba a falu papjával együtt.
Sikerült megszöknie. Egy darabig itthon bujkált, de mikor bizalmas barátaitól megtudta, hogy háborús bűnösnek nyilvánították, bírósági eljárás készül ellene, átszökött Magyarországra.
Többekkel tettek így a Felvidéken. Az volt a céljuk, hogy minél több értelmiségit űzzenek el, vagy börtönözzenek be, ne legyen a népnek vezetője. Azt akkor még nem lehetett tudni, nem büntetnek-e akár halállal is.
Szökése után pár hónappal a helyi jegyző és a csendőrparancsnok úgy döntött, hogy édesanyám és én utána mehetünk. Vihettük az ingóságainkat is. Kitelepítési papírt nem kaptunk, teljesen „feketén” távozhattunk. A szó szoros értelmében is így volt, mert sötétedéskor indulhattunk, éjszaka léptük át a határt, 1946. november 19-én.
Most is előttem van az a szekér, amely holmink egy részét vitte, leghátul egy cserépben nagyfejű fehér krizantém bólogatott. (Hogy azt minek vittük?) Mi teherautón követtük a többi rakománnyal. Én a sofőr mellett ültem, csak lépésben mehettünk a szekér mögött, így egyre azt a fehér virágot néztem, amely bókoló fejével visszaintegetett szülőfalumnak. Most is látom…
Akkor még nem Bogdányba jöttünk, hanem Alsódabasra, mert ott voltak rokonaink, akik állást, lakást szereztek nekünk. Egy évig ott éltünk, de édesapámnak hiányoztak a hegyek, patakok, ezért megpályázta a bogdányi kántortanítói állást. Megkapta. 1947 novemberében költöztünk Dunabogdányba.
Még idefűzöm testvérem sorsát, mert az is szervesen illeszkedik a felvidékiek kálváriájához.
Ő már férjnél volt, így Paláston maradt, mikor minket „átlódítottak” a határon. Nem szándékoztak otthagyni a falut. Nemsokára azonban megkezdődött a csehszlovák kormány „közmunka-rendeletének” végrehajtása, ennek értelmében az állampolgárságuktól megfosztott magyarokat bárhová rendelhették közmunkára. Cél volt a tömbmagyarság széttelepítése! Körülbelül ötvenezer magyart vittek 1946‒47 telén marhavagonokban a Szudéta-vidékre. Többen megfagytak útközben, megbetegedtek sokan. Ritka hideg tél volt akkor egyébként is.
Palástot is elérte ez az intézkedés. Sógorom valahogy megtudta, hogy ők is rajta vannak az elviendők listáján. Elrejtőzött barátja padlásán, addig ott lappangott, míg a fegyveresek a faluban voltak.
Ekkor úgy döntöttek, nem maradhatnak tovább otthonukban. Menekülésre fogták a dolgot. 1948 januárjában tízhónapos kislányukkal átszöktek a határon a befagyott Ipolyon keresztül. Hozzánk érkeztek Bogdányba, kis ideig nálunk laktak, majd Pestre költöztek. Ez a mi családunk szomorú története. Gyökerestül kitéptek az otthoni földből.
Nemesné Váray Marianna gondolatai
Ambivalens érzések kavarognak bennem miközben megpróbálom objektíven elmondani, milyen egy olyan családban felnőni, ahol anyai és apai ágon is érintett vagy ebben a kitelepítés nevezetű borzalomban.
Apai nagyszüleim gondosan kerülték ezt a témát családon belül, ezért én kevés tényszerű információval rendelkezem. Tudomásom szerint Zselíz nevű faluból került a Váray család egy része Dunabogdányba 1948 őszén, másik része Barcsra, harmadik része pedig valahogy megúszta a kitelepítést és a faluban maradhatott, de mindenüket elvették. A nagyanyám hat hónapos fiú magzatát vesztette el a vagonban, amibe belökték. A nagyszüleimnek szíjgyártó-kárpitos vállalkozása, temetkezési vállalkozása, nagy gazdasága és több hold földje volt Zselízen. Mindent elvettek tőlük, és helyette egy öreg lelakott kántor házat és két kisebb földet kaptak művelésre, Dunabogdányban.
Telepesek, így hívták őket; ugyanazok az emberek mondtak ítéletet felettük, akik maguk is szenvedtek a történelem e nagy viharában. A megszólaltatottak közül csak egy ember említette ezt a kifejezést, pedig az anyagi javak elvesztésénél is fájdalmasabb megküzdeni az előítéletekkel akkor is, ha annak tudatlanság az alapja. Sajnos tapasztalataim szerint közel hetven év távlatából is úgy látszik ezen a megosztottságon nem sikerült teljesen túllépni, csak és kizárólag központi intézkedések hatására lett megemlékezés a felvidéki magyarok hányattatásainak emlékére, pedig a fájdalom mindenkié.
Sváb származású nagyszüleim sem beszéltek túl sokat az elszenvedett megaláztatásról, talán azért, mert mire én megszülettem a német állam valamiféleképpen kárpótolta a kitelepítetteket és ez segített feldolgozni a feldolgozhatatlant.
A felvidékiek kárpótlása sosem történt meg, senki sem kért bocsánatot. A rendszerváltás óta sem volt egyetlen faluvezető sem, aki fontosnak tartotta volna, hogy ebben a témában rend legyen a fejekben! Senki nem sajátíthatja ki az átélt borzalmakat. Akár sváb, akár felvidéki, akár dunabogdányi, mert így íródott a történelem.
Polgármesterek ajánlása a kötethez
Tisztelt Olvasó!
Nagyon fontos, hogy sok vihart megélt településünk múltjáról, annak minden időszakára vonatkozó, hiteles információk álljanak rendelkezésünkre.
Ez a könyv településünk közelmúltbeli történetének egy olyan időszakáról számol be, amelyet elődeinknek akarva-akaratlanul el kellett szenvedniük, végig kellett küzdeniük. Bemutatja a második világháború után a Felvidékről, illetve Erdélyből elűzött, a sváb lakosok helyére betelepített, több magyar család történetét, összefoglalja azokat az eseményeket, amelyek a betelepítéshez vezettek.
Biztos vagyok abban, hogy elolvasásával, sokkal jobban érthetővé válnak azok, a ma már tárgyszerűen szemlélhető folyamatok, amelyek településünkön mai életünkhöz, mai mindennapjainkhoz vezettek.
Olvassuk el a könyvet figyelmesen, a szerzett ismereteket pedig használjuk fel gyermekeink, az új generációk nevelésében.
Pályi Gyula, polgármester (2010‒2014)
Tisztelt Olvasó!
E kötet, amelyet kezében tart kiváló szerkesztéssel és művészi megfogalmazással repít vissza Európa és 20. század legsötétebb pillanataiba. A történelmi áttekintés és a személyes beszámolók eredetisége, nyers valósága gyakran libabőrössé teszik az olvasót. Sok évtizeddel a történtek után feltehetjük a kérdést: Európa valóban tanult ezekből az eseményekből?
A könyörtelenség, a tragédia minden embernek egyaránt fáj. Meg kell tanulnunk átérezni a bajba jutottak, a kiszolgáltatottak fájdalmait és minden időben embernek kell maradnunk, ha velünk történik, ha mással!
Gratulálok a kiadvány szerzőinek a hitelességhez, azoknak az embereknek pedig, akik ezen fájdalmakat mind a mai napig hordozzák azt kívánom érezzék át: Dunabogdány hazája minden kitelepített, betelepített, bajba jutott embernek!
Schuszter Gergely, polgármester (2014‒)