A Nemzeti Összetartozás napja, avagy Trianon 100
2020. június 4-én Bogdány megmozdult. Hivatalos, azaz a önkormányzat által szervezett megemlékezés településünkön nem volt, de a Dunabogdányi Esterházy János Társaság, illetve elnökasszonya, Franta Teréz elindította a megemlékezés megszervezését a hősi emlékműhöz. A eseményt Fekete Péter, a Társaság egyik elnökségi tagja, korábbi alpolgármester vezette. Tartalmas beszédet mondott Liebhardt András, a művelődési ház intézményvezetője. Könyörgést és áldást mondott Lancendorfer István katolikus plébános és Vörös Ákos református lelkész. A megemlékezést zenével színesítette Ott Rezső és zenekara. A jegyző, polgármester, több képviselő, valamint a nemzetiségi önkormányzat is megtisztelte jelenlétével az eseményt. A sok nehezítő körülmény ellenére (pl. járványhelyzet, felhőszakadás, nem volt meghirdetve sem az újságban, sem utcai plakátokon), szemmel láthatóan mégis sok megemlékező gyűlt össze egy igazán méltóságteljes megemlékezésre. Emellett a Dunabogdányi Általános Iskola pedagógusai és diákjai is egy nagyon szép műsort készítettek Kuglics Zsuzsanna történelem tanárnő ötlete alapján, amit a vírushelyzet miatt felvételről lehetett megtekinteni. Azt gondolom, köszönet illet ezért minden szervezőt, közreműködőt és jelenlevőt.
Sokáig Trianon (is) tabutéma volt. Mintha tán nekünk kellene szégyenkezni miatta, pedig nem éppen. Ennek a szerteágazó és bonyolult témának a felvázolására nem vállalkoznék, csak néhány gondolatot szeretnék megosztani. E tragédia gyökerét a törökkel vívott háborúk és a török hódoltság korára szokás visszavezetni. Akkoriban a Magyar Királyság szinte egyedül játszotta el a Nyugat és a kereszténység védőpajzsának szerepét. A törökellenes küzdelmekben és a későbbi 150 éves török hódoltság alatt az ország középső és síksági vidékein élő magyar lakosság sokkal nagyobb veszteségeket szenvedett el, mint már akkor is az ország perem- és hegyvidékein élő, de még jóval kisebb lélekszámú különböző nemzetiségek. A Nyugat érdemben nem segített a védekezésben, és amikor 150 év után a nyugati seregek mégis jöttek „felszabadítani” minket, akkor Bécs egyszerűen a török helyébe lépett. Cseberből vederbe. Ezután az óriási veszteségek pótlására Bécs egy olyan tömeges és többirányú telepítési politikával válaszolt, ami egyrészt ugyan valóban pótolta a megritkult munkás és adófizető kezeket, másrészt igyekezett minél színesebbé tenni az ország etnikai összetételét is. Nem véletlenül. A később kirobbanó szabadságharcokban is erre a sokszínűségre alapozva próbálta alkalmazni az „oszd meg és uralkodj” elvét, több-kevesebb sikerrel. Miért több-kevesebb sikerrel? A nemzetiségek nagy tömegeinek egy része teljesen beolvadt, vagy legalábbis integrálódott, hasznos és hű polgára lett a honnak; eszük ágában sem volt úgy táncolni, ahogy Bécs fütyült. Viszont e tömegeknek egy másik része kifelé tekintgetett és külön utakat kerestek. A magyar politika pedig nem igazán tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. Az ország etnikai, nemzetiségi összetételének ilyen brutális megváltozása, illetve megváltoztatása tulajdonképpen kijelölt egy kényszerpályát, ami már kódolta a későbbi trianoni események bekövetkezését. De még egy ilyen országfeldarabolás is történhetett volna sokkal igazságosabban, ha a nyugati nagyhatalmak nem „tévedtek” volna minden esetben Magyarország kárára. Utólag feltehetjük a költői kérdést: vajon érdemes volt-e a védőpajzsuk szerepét eljátszani?
A Szent István intelmeiből közismert mondás, miszerint: „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.” – ilyen aránytalanul nagy tömegekben már nem működött jól. Ugyanebben az intelemben viszont az is szerepel, hogy: „úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról.” Ebből az is látszik, hogy a bölcs király sem feltétlenül óriási tömegekre, hanem ma úgy mondanánk, hogy mértékletes és minőségi tudásimportra, agy elszívásra gondolhatott, amikor nemeseket és bölcseket említ. Ez intő példa lehetne napjainkban nyugat-európai barátainknak is.
Azt gondolom, hogy sok pozitív változás történt a „nemzet határok feletti újraegyesítésében” az elmúlt időszakban. 2004-ben történt egy népszavazás is a határontúliak kettősállampolgárságának ügyében. A társadalom akkori megosztottságát mutatja, hogy az igenek országos aránya csak 51,57% volt. Itt jegyzem meg, hogy itt Bogdányban ennél jóval magasabb, 64,96% volt az igenek aránya. De mára a politikai erők és a józan polgárok túlnyomó többsége is belátja, hogy egy ilyen abnormális „kihívásra” – hogy egy országot és népet ilyen példátlan módon feldarabolnak-, csak szokatlan, ha úgy tetszik „abnormális” válaszokat lehet adni. Mára már több mint 1 millió kettősállampolgár él a határokon túl.
Egyfajta szemléletváltás is jó lenne. A gondolatban a fejünkbe kalapált határkarókat ideje megfogni és kihúzni a saját fejeinkből. Ezt elkezdhetjük talán úgy, hogy a magyar hely -és földrajzi nevek következetes és tudatos használatával egységben kezdjük újra látni a térségünket. Egyszerű, hétköznapi példa: ha átmegyünk a közeli Párkányba, akkor ne mondjunk olyat, hogy kimegyünk Sturovoba, rosszabb esetben a szlovákokhoz, még rosszabb esetben „cseszkóba”, egyszerűen csak elég annyit, hogy átmegyünk Párkányba, és kész. Ha a 2-es főúton északra megyünk síelni, akkor Ipolyság felé megyünk, nem Sahy felé. Ha keleti szomszédunk nagy hegyeken inneni területén jártunk, akkor mondjuk nyugodtan, hogy Erdélyben jártunk, ez a becsületes neve ezer éve. Alap az is, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a külhoni magyarok, habár más állam területén élnek, nem jószántukból, attól még nem románok és ukránok stb. Az ellenük hergelő megosztási kísérleteknek pedig ne üljünk fel.
Végül hadd fűzzek ide egy apró hétköznapi történetet. Pár éve egy visegrádi focikupán voltunk 7-8 éves bogdányi gyerekekkel. A visegrádi szervezők a környékbeli csapatokon kívül, barátságból meghívták a kis párkányi focistákat is. Ahogy figyeltem őket azt láttam, hogy a kb. 8 gyerekből 6 magyarul beszélt, és az edzőjük is magyarul mondta az utasításait, majd a másik 2 gyereknek szlovákul is elmondta a biztonság kedvéért. A tabellán azonban a csapatuk úgy volt kiírva, hogy: Sturovo. Ez szöget ütött a fejemben: biztos normális dolog az, hogy idejönnek Magyarországra és még mi is ezt a rosszízű nevet akasztjuk rájuk? Tudniillik, ez a fiktív név egy 1948-ban a párkányiak akarata ellenére rájuk erőszakolt városnév. A névadó Stúr, sosem járt a városban, semmi köze hozzá, ellenben az 1848/49-es szabadságharcban a magyar szabadságharc ellen küzdött. Megkértem a szervezőt, hogy mi inkább használjuk a normális Párkány nevet. Először egy kicsit rám csodálkozott, majd leesett neki is a tantusz, és becsületére legyen mondva következő tornán, a tabellán már az szerepelt: Párkány (Sturovo), és úgy láttam a párkányi kisgyerekek is szebben mosolyogtak, amikor bemondták, hogy a következő meccs Bogdány-Párkány, és a mieink is így tanulták meg. Apró változás, mégis egy teljesen más szemléletet, világlátást jelent, és a természetes összetartozás megnyilvánulása. Hát azt hiszem itt az alapoknál érdemes elkezdeni.
A közös nyelv, a kultúra és a múlt összeköt. Ma átjárhatók a határok. Úgy is tehetünk, mintha nem is lennének, sőt mint ha sosem lettek volna igazságtalan határok. A dolgok fejben dőlnek el. Ma szabadon utazhatunk, ismerhetünk meg bárkit és bármit, és egyénileg, civil szervezeti, vagy intézményi szinteken is építhetünk szabadon kapcsolatokat, együttműködéseket, jelent és jövőt. Bogdányban is vannak erre jó példák. Összeszőhetjük újra az egységes közös szövetet. Sőt, tovább menve, szép lenne a szomszéd népekkel is békés, baráti együttműködéseket kialakítani.
Rokfalusy Balázs