Akié az iskola...

 

A 19. század végén a nemzetiségekkel kapcsolatban a politika homlokterébe a magyar nyelvű oktatás programja került, természetesen ez alól Dunabogdány sem volt kivétel. 1904-ben került átadásra az új iskola épülete, amely a helyi elemi oktatás állami kézbe vételét is jelentette. A kor oktatáspolitikájának megfelelően a magyarosítás az egyik legfőbb programmá vált. Egy 1908-as tanfelügyelői jelentés szerint: „az államosítás eredménye az, hogy a magyar szó, mely annak előtte fehér holló volt, ma úgy beszélhetünk Dunabogdányról, hogy megmagyarosodott.” Ez túlzásnak tűnik a puszta négy esztendő, valamint a népszámlálási adatok tükrében is[1], de kétségtelen, hogy az oktatás és a polgárosodás hatása lassan tartósan kétnyelvűséget eredményezett a svábság körében. Az oktatás átadása azonban nem ment zökkenőmentesen.

1892-93 folyamán már felmerült az iskola államosításának lehetősége, a református felekezet a saját iskoláját fel is adta volna, bizonyos hitfelekezeti garanciákért cserében, a nagyobb számú katolikusság ekkor ezt a „támadást” visszaverte, az ügy azzal zárult, hogy püspöki vizsgálat folytán 1896-ban – az államosítással szimpatizáló - Schilling Péter bírót az iskolaszékből kizárták. 1897-ben a tanfelügyelőség már bővítést írt elő az iskolafenntartó részére, amit azzal utasították el, hogy a négy teremben elfér 380 gyermek, „hiszen csak a téli hónapokban jár minden tanuló iskolába. A tavaszi és őszi hónapokban a tanulók fele a szülőknek segít a kerti munkában és a kőbányán”. A tanulólétszám a következő években a demográfiai változások következtében még inkább növekedett, így a plusz tanterem építése újra napirendre került, de nem valósul meg. A létszámgondok állandósulása mellett a tanítói helyzet is sokszor megoldatlan volt. 1901-ben így írja le a helyzetet a fenntartó egyház. „A tanítók csak mellékfoglalkozások által tudnak megélni. Az egyik kántor a katolikus templomban, a másik üzletet vezet a felségével, a harmadik a bányatulajdonosnál írnok. Két tanítói állásra a vegyes tannyelv és a csekély fizetés mellett ritkán tudnak embert fogni”. A dokumentum a nagy fluktuációra is panaszkodik, ami nem tesz jót az oktatás színvonalának.

1902 márciusában új, állami iskola felállításáról határoz a község. Tudnunk kell, hogy e mögött „állami bíztatás” húzódott meg. 1902. július 20-án a katolikus iskolaszéknek, a községi Elöljáróság „ajánlatot” közvetített. „Amennyiben a róm. kath. hitközségi népiskola törvényes alapon megszűnik, köteles az állam a jelenlegi (…) tanerőket (…) az állami elemi népiskolához rendes tanítókká kinevezni”. Az új iskola továbbá a kántori szolgálatot is előírná az egyik tanítónak. Az állami iskola tanítóinak felekezeti hovatartozását illetően pedig a község lakosságának vallási megoszlását venné alapul a kinevezéseknél. A levél kitér arra is, hogy a község a kántortanítót egyben igazgató-vezértanítónak is kinevezné az intézményben.

Az ajánlat próbált hitéleti biztosítékokat adni az egyház megnyugtatására, de a döntés lehetőségének fenntartása mellett is, elég egyirányú utca volt ez a katolikus iskolafenntartó számára. A községi Elöljáróság, mint politikai helyhatóság természetesen nem szüntethette meg a felekezeti iskolát, azonban könnyen beláthatjuk, hogy fennmaradása esetén, az az állami intézmény megalapítása után teljesen ellehetetlenült volna. A dokumentum rámutat, hogy a minisztérium mindenképp állami iskolát kívánt szervezni a településen, és 50 fillér beiratkozási díjon felül semmit sem vetett volna ki a gyermekek szüleire úgy, hogy a teljes iskolafenntartást is az állam fizette volna[2]. A helyi katolikus közösség így is nehezen fizette a négy tanítóját és tartotta fenn az épületét, amelyet – mint utaltunk rá - már bővítenie is kellett volna a törvények szerint.

Az Elöljáróság katolikus iskola megszüntetését célzó ajánlattevő levelével egy időben egy másikat is küldött az iskolaszéknek. Ebben az ún. alsó iskolaépületet[3] és annak telkét kívánta bérbe venni vagy megvenni, mivel a községnek az állami elemi iskola építésére alkalmas telke nem volt. Hozzátette az Elöljáróság, hogy nemleges válasz esetén a község „más, alkalmas telket fog vásárolni, de az állami iskolaépület okvetlenül meglesz, ezt tehát az iskolaszék már meg nem akadályozhatja.”

Ez utóbbi levélben foglaltakat a község kényszerhelyzetének is felfoghatjuk, de a katolikus iskola megszűnésének lehetőségét hozó döntést elősegítendő helyzetet is felvázolt, azzal hogy nemcsak a tanítók fizetésének terhétől, de mindjárt az iskolaépület további hasznosításának gondjától is megszabadította volna a helyi katolikus közösséget, ellenértéket is felajánlva az ügyletben.

Nem csoda, hogy a kényszereket és a lehetőségeket átlátva, az iskolaszék augusztus 2-án hozott határozatában elfogadta a feltételeket és cserében megszüntetnek nyilvánította a katolikus iskolát, sőt az alsóiskola épületének eladásáról is kedvezően döntött, csupán azt kötötték ki, hogy a leendő iskolagondnokságnak a mindenkori plébános tagja legyen. Mivel a dolog egyházhatósági jóváhagyást is kívánt, nem emelkedett jogérvényre. A püspök[4] ezen a ponton állt be a küzdelembe: megsemmisítette az iskolaszéki döntést, hivatala levelet írt a minisztériumnak, hogy az a helyi iskolaalapítási szándékát megváltoztassa. Az egyházvezető az elemi iskolák egyébként országos tendenciaként jelentkező „államosításában” az egyház érdekeinek háttérbeszorulását látta, a társadalom vallásos nevelésnek egyik fontos szocializációs színterét érthetően nem kívánta csak úgy átadni. A szekularizációt az egyház legtöbbször folyamatnak érzékelte, amelynek csak egyik állomása a tanintézményekben bekövetkező fenntartóváltás. 

  1. február 28-ai keltezéssel (9086 sz.) a Vallás és Közoktatásügyi Miniszter a püspöknek írt válaszában kifejtette, hogy a dunabogdányi állami elemi népiskola szervezését a zsúfoltság miatt nem ejtheti, „mert az 1. osztályban 107, a 2.-ban 112, a 3. – 4.-ben 115, az 5. és 6. osztályban 104 gyermek, tehát (…) az első osztályban jelentékenyen több, a három többi tanteremben pedig majdnem kétszerese szorong egy-egy tanító vezetése alatt” a törvényben szabályozottnak. Kifejti továbbá, hogy az egyházi fenntartású intézmény „tanulóinak nagyobb része a 2. osztályban is a magyar beszédbeli képességről még halvány fogalommal sem bír”, valamint hogy a „magyar történelem német nyelven taníttatik s a vallástan tanítása valamennyi osztályban teljesen német.” A miniszter válaszában hozzátette, „a magyar nemzeti irányú népoktatás követelményeit távolról sem látja kielégítve s ezen bajokat a székesfőváros közvetlen közelében tovább tűrni nem lehet.”

A magas szinten történt elutasítás után a püspök az 1903. március 6-ai levelében kérte a katolikus iskolaszéket és a hívőket, hogy „a már meglévő katholikus iskolájukhoz tántoríthatatlan hűséggel ragaszkodjanak, minden megpróbáltatások dacára, úgy mint eddig, ezentúl is fenntartsák.” A püspök biztosítja az iskolaszéket arról, hogy sosem egyezik bele, hogy „híveimnek iskolaczélra eddig szerzett birtoka és telke az állami iskola czéljára fordíttassék” A plébánostól adatokat kér az oktatásért szedett helyi adóteherre és a behajtás eredményére, valamint a miniszter levelében hivatkozott „osztályok túltömöttségére és a magyar nyelv tanításának elhanyagolására vonatkozólag.” A plébánost, mint iskolaigazgatót kötelezi, hogy tegyen meg mindent, hogy az „iskolában a magyar nyelv szigorúan, teljes szorgalommal taníttassék.” Prikosowitsch Antal plébános válaszában a szekularizáció folyamatát a szabadkőművesség láthatatlan kezének tulajdonította és nemzetközi kitekintéssel, sajtóhivatkozásokkal tesz tanúbizonyságot az ebbéli tájékozottságáról, de az ügyben mutatkozó tehetetlenségéért „a helyi liberális körök munkáját” is felelőssé teszi.

A zsúfoltság tényét nehezen lehetett tompítani, de feltehető, hogy a püspök bizonyítani akarta azt, hogy a magyar nyelvtanítás hiányosságaiból adódó vádak alaptalanok. 1903. május 25-én vizsgát tartottak a katolikus iskolában, ezen az iskolaszék tagjain kívül meghívták a kerületi esperest, a tótfalui plébánost, a kerületi tanfelügyelőt, valamint a helyi elöljáróság részéről a község bíróját és jegyzőjét. A helybeli plébános, a helybeli káplán hivatalból volt jelen. A jegyzőkönyvből árad a magabiztosság, nem is vizsgáról, hanem ünnepélyről beszél. „A megjelent vizsga alkalmával a hit és erkölcstan, valamint a történelem a gyermekek anyanyelvén adatott elő. A többi tantárgyakból kivétel nélkül magyar nyelven folyt a vizsga menete. Az eredmény az összes megjelentre nézve oly nagy hatással volt, hogy a magyar nyelven történt előhaladás szép sikereiért a tanító uraknak elismerésüket és köszönetüket fejezték ki. Általában mondható, hogy a duna-bogdányi róm. kath. iskola bárminemű magyar iskolával a versenyt bátran kiállja. A tanító urakra ez minden esetre annál dicséretesebb, mivel a mai napon ünnepélyesen kijelentették, hogy a jövő évben minden tantárgy magyar nyelven fog taníttatni. A vizsgán igen sikerült magyar szavalatok és énekek zárták be az ünnepélyt.” A jegyzőkönyv azzal zárul, hogy „az iskola mindennemű felszereléssel el van látva.” Sokatmondó, hogy a községi Elöljáróság megjelent prominensei részéről nem szerepel aláírás a dokumentumon. A demonstráció nem érhette el célját, a község megkezdte az előkészületeket az új iskolaépület megépítésére.

Ezt követően augusztusban történik egy újabb csörte. A plébános közvetíti a Püspökség felé a Községi Elöljáróság ismételt megkeresését, hogy az iskolaépületeket az állami oktatás céljára átengedjék. Az Elöljáróság kérelmében e helyt felhívja a figyelmet, hogy „az állam csak akkor fizeti a tanítókat, ha mint állami tanítók tényleg működnek, ellenkezőleg a hitközség tovább tartozik fizetni a tanítókat. Ez havonként 266 koronát tesz ki a hitközségnél.” Az iskolaszék emiatt átengedné az épületet ingyen, csupán a tisztántartását szabja feltételül, valamint azt, hogy a reformátusok a saját termüket is ingyen engedjék át. Az iskolaszék lelkiállapotát jól mutatja a jegyzőkönyvi bejegyzés: „immár elkerülhetetlen az államosítás. A szívek üresek maradnak, a fejek töltetnek csak meg. Ne csüggedjünk, mert mellettünk áll még kegyes főpásztorunk, aki mindenben erős támaszunk.”

A községi megkeresésben néhány hónap időtartamról van szó, hiszen már épülőben volt az új, állami iskola. Kivitelezési csúszás volt az ügy hátterében. Erre a plébános, feljebbvalójának írt levelében van utalás, amelyben a plébános kifejti, hogy nem ingyen akarta átengedni a termeket, hanem „szeptember, október havi időre ingyen, de f. év november 1-től kezdve minden tanterem után 20 koronát követelni. Megjegyzendő, az építőmester szerződésileg köteleztetik f. év november 1-ig az állami iskola munkáival elkészülni, ezen határidő után minden napért 100 koronát fizetend a vállalkozó, aki csak mert augusztus hava második felében hozzáfogott ezen nagy és emeletes állami iskola alapzatának ásatásához.” (Végül az új iskolaépület 1904. március 17-ére készült el.)

A püspök válaszában (szeptember 3.) számon kéri a plébánost, mert nem az általa képviselt szellemben áll az oktatásügyhöz. E levél lényeges eleme, hogy a püspök megsemmisíti az iskolaszék határozatát az iskola megszüntetéséről és az iskolaépület lehetséges átadását is megtiltja. Októberben a feljebbvaló sürgeti a plébánost a válaszadásra, feltéve a kérdést, hogy folyik-e oktatás a katolikus iskolában és mi a helyzet az osztálytermekkel. A plébános kénytelen beismerni[5], hogy nem képes megszervezni az oktatás folytatását, nemcsak az „iskolaszék ingadozása miatt”, hanem mert a tanítók hivatalos felmondás nélkül az állami iskolához távoztak. „Az összes helybeli kath. tanerők már egy év előtt egyre azon dolgoztak, hogy államosítás alkalmával őket a mindenható állam felvegye.” Hozzátette, hogy ebben a helyzetben „saját rizikóra” az álláshely betöltésére pályázatot kiírni fiaskóval járt volna, és anyagi ereje sincs a hitközségnek. „De ha volna is kath. iskolánk, világi tanerőkkel nem sokat nyerne a hitközség, hisz ezek is összejátszanának időjártával az állami tanítókkal, különösen az itteni nagyon veszélyes mulatóhelyeken.” A tanítók lépésére nem annyira valamiféle elvtelenség a magyarázat, valószínű, jövőjüket megalapozottabbnak láthatták a biztos egzisztenciát jelentő állami iskolában, mint az anyagi gondokkal küzdő és az állami mellett szükségképpen ellehetetlenülő hitközségiben. Sőt, kényszerhelyzet volt ez, mert ha kitartanak a hitközségi iskola mellett, az állami álláshelyeket másokkal töltötték volna be, ha pedig a hitközségi iskola ezután megszűnik, semmi álláslehetőségük nem maradt volna. November 23-ával az állami iskola iskolagondnokságának tagja lett a plébános.

A 6 tantermes állami iskola felépülésével a létszámgondok átmenetileg megoldást nyertek.[6] A 1904-től meginduló oktatási rendben a magyar nyelv válik kötelező igazodási ponttá. A vizsgákon visszatérő elem, hogy az eredmény „nagyon gyenge, a növendékek magyar nyelvi ismeretei nagyon hiányosak”. A tanárokat kötelezik arra, hogy a „tanítás alatt az anyanyelv használata ki legyen zárva, minden magyarázat magyar nyelven történjék.” 1905-ben a tanórán kívüli érintkezésre is figyelemmel lesz az iskolavezetés, mivel „a növendékek társalgási nyelve a német, mely anyanyelv”, felhívja az osztálytanítók figyelmét, hogy tapintatosan ugyan, de a magyar nyelv teljes érvényre emelése legyen szigorú kötelességük. Tanórán kívüli kizárólagos megkövetelése egy nyelvnek célravezető egy „idegen” nyelv megtanulásakor, ugyanakkor erősen diszkriminatív lépés nemzetiségi szempontból.

1908-ban az igazgató a tanfelügyelőnek azt jelenti, hogy „a község tiszta német ajkú lakossága észrevétlenül örömmel szívta be az állami iskola magyar szellemét. Az intézetből kikerülő növendékek tökéletesen bírják a magyar nyelvet. (…) az államosítás eredménye az, hogy a magyar szó, mely annak előtte fehér holló volt, ma úgy beszélhetünk Dunabogdányról, hogy megmagyarosodott.” A német nyelv kiszorítása után 1912-ben engedélyezik rendes tanítási időn kívül, heti két órában német írás és olvasás tanítását, fakultatív módon.

 

[1] 1910-ben

[2] Ezzel szemben a katolikus iskola fenntartására „minden egyes hétköznapi iskolás gyermek után egy tanévre fizetendő 5 korona 30 fillér, az ismétlő tanulók után pedig 3 korona. Miután (…) 572 mindennapi és iskolás gyermek után járó pénzösszeg nem fedezi a tanítók fizetését, valamint a többi iskolaszéki pénztár összes kiadásait, ennélfogva 21948 korona és 76 fillér évi egyenes állami adó után az iskolaszék még 10 percentet kénytelen kivetni minden egyes adókorona után.” A plébános hozzáteszi, hogy az adó „a sok hanyag egyházi és iskola adókötelesektől illetve fizetőktől eddig minden évben a közigazgatási végrehajtó által lett behajtva”, valamint kitér arra is, hogy az évi zárszámadásoknál ezelőtt minden évben egy több ezer koronára menő hátralékos pénzösszeg szerepelt” és „voltak olyan hátralékos adósok is, akiknél kénytelen volt az iskolaszék leírni az összes tartozást.” (Plébániai iratok, 68/1903.) Az elemi népoktatás majd 1908-ban válik ingyenessé (1908/46.tc.)

[3] A mai óvoda (József Attila u.) ingatlanán. Az 1904-es állami iskola megindulása után, az állami óvoda bérelte az ingatlant.

[4] Városy Gyula (1846–1910), székesfehérvári püspök: 1901–1905

[5] 1903. november 25-ei keltezésű levél

[6] 1904-ben 473, 1907-ben 517


Megosztás a Facebookon