Ritka pillanat, amikor lehetősége nyílik arra egy testületnek, hogy utcákat nevezzen el. Ezek a programok társadalmi paradigmaváltásokhoz szoktak kötődni, amelyek földrészünk keleti felén politikai adok-kapok módjára húzódnak végig akár egy századon, nagyjából emberöltőnként felszínre törve. Ebben az esetben a nevek szimbólumok, amelyek kétségkívül fontosak, annak ellenére, hogy az átlagembert általában nem érdekli ez. Megeshet, kifejezetten bosszantja, ha számos gond közepette egy vezetés ezzel múlatja az időt, sőt ha lakcímkártya-váltással jár, kifejezetten ellenérzésekkel viseltetik iránta. Akkor is, ha a névváltás nem politikai okból, hanem egy jeles személy iránti tiszteletadás szándékával merül fel, célszerű tehát körültekintően eljárni, nehogy a tiszteletadás helyett méltatlanságba keveredjen a jeles személy emléke. Községünkben az elmúlt évtizedben tudtommal mindössze két alkalommal került szóba közterület közszereplőről történő elnevezése, az egyik Schuszter József emléke kapcsán, ami megnyugtatóan „oldódott meg”, hiszen egy még el nem nevezett (és személyéhez köthető) területet érintett, a másik Berényi Sándor (Sándor atya) esetében merült fel (Templom Köz), ez nem tudom, hol akadt el, talán az érdektelenségen.
Nagy átnevezési lázban utoljára 1989-ben égett az ország. A bogdányi mérleg: egy tehetségtelen, de Sztálinnál jól fekvő tábornok – magyarországi SZEB elnök, a magyar nők százezreit (is) megerőszakoló egyenruhás hadsereg, felszaba-dúlást is hozó felszabadulás, egy bizonyítottan rosszul megjelölt dátum a magyar föld utolsó négyzetmétereit birtokba vevő aktusról… Természetes, a legkeményebb mozgalmárokat leszámítva mindenki örült annak, hogy Vorosilov marsall, a Vörös Hadsereg, a Felszabadulás, valamint az Április 4-e elnevezések a történelem lomtárába száműzettek, pont ahova valók, és hogy a legtöbb esetben a régi elnevezést kapták vissza az utcák. (Apropó, egy kis folytonosság: tudták, hogy a Vorosilov tábla lekerülésével a régi, eredeti Szent Donát utcát jelző tábla került ki a 2. számú házra? Érdemes megnézni és esetleg a dizájnról, de főleg az arányról és mértékről példát venni.)
Szóval levetettük a vörös kabátot, legalábbis a legélénkebb cicomáit! Véleményem szerint lehettek volna bátrabbak ebben a helyzetben az akkori döntéshozók. Sajnálatos, hogy például nincs Templom utca (József Attila u.), nincs Szt. Flórián vagy régebbi, 19. századbeli elnevezéssel Czifferi (Kert utca), Csádri (Ady Endre u.), egyszóval nem került vissza több a régi nevekből. Az Új utca (Petőfi u.) vagy az Újvilág utca (Táncsics u.) meglehet, bájosan idejétmúlt lenne. Nincs bajom nemzetünk nagyjaival, de egy községben nagyobb érvényt szerezhettek volna akkor annak az elvnek, hogy a helyi – történeti - elnevezések élvezzenek elsőbbséget.
Mert az 1945 utáni, nem kifejezetten kommunista elnevezések nemcsak mikroszintről, a lokális elsőbbség szintjéről „támadhatók”. A kormányzat 2010-es évek eleji országos névváltoztatási akciói a szimbolikus terek kiegyenlítését vagy elfoglalását szorgalmazták. Ugyanis a ránk maradt nevek túlnyomó része azon személyek köréből kerültek ki, akik ugyan mai közös tudásunk alapján is méltók lehetnek az elnevezésre, de a negyvenes évek második felében a marxista történelemszemlélet magyar viszonyokra alkalmazott „közmegegyezésén” alapultak. Példa: nincs baj Dózsa Györggyel napjainkban sem, de azért indokolatlanul több közterület viseli nevét az országban, mint amekkora súlya van a korunk egyezményesnek vélt történelemszemléletében. Vagy Táncsics Mihály például. Szabadított rabként március 15-e szimbolikus alakja, íróként is jegyzett, ha nem is túlontúl, de valljuk meg, kommunista előfutárként tekintettek rá, nevét ez repítette minden falu valamely utcájának falaira. Bajcsy – Zsilinszky Endre is hasonló cipőben jár, csak a jobb cipőben. Nem mondom, hogy – fiatalkori, ronda gyilkossági ügye ellenére – ne lehetne akár tisztelni is a meg nem alkuvó, Sopronkőhidán mártírhalált halt politikust, akár közterület elnevezéssel, de úgy vélem, a súlya neki sem akkora, mint amekkora szériában a táblákat a nevével utánnyomják. A sort folytathatnánk…
A mértékről szólunk. Kossuth, Ady, Széchenyi, Petőfi, József Attila… - nevek a Pantheonból, nekik arannyal borítva indokolt a helyük a közemlékezet idegrostjain, de hogy minden magyarországi falu kis túlzással száz százalékig leírható ezzel a pár – egyébként patinás - névvel?! Tiszteletadás és szellemi szegénység egyszerre. Hol van a saját történet, a hely szelleme?
Végül, említsük meg, több olyan személyiség lehet, aki annak idején fennakadt a marxista szűrőn, de méltán lehetne, hogy közterület viselje nevét. (pl. Bethlen István) De vissza Bogdányba!
Rózsa utca. A Rózsa utca esete már-már népünk leleményességének ékes példája, hogy hogyan valósulhat meg fájdalommentesen a rendszerváltás kicsiny falunkban. Azt már nem tudom, voltak-e akkor is rózsák e hangulatos és csendes kis utcában, mikor az 1942-ben letartóztatásban meghalt kommunista újságíró Rózsa Ferenc nevét viselte, de a keresztnév elhagyásával és néhány virág elültetésével negyedszázada ügyesen megoldást nyert a névprobléma. Nem lehetett így megoldani ezt a „Kispeksi” esetében, amely – kétes módon „két s” - Kiss néven fut hivatalosan, miközben használatakor egyáltalán nem gondolunk rá, hogy személynévből fakad az elnevezése. Szerencse, hogy kicsi utca, és ezért hiszi mindenki kis utcának, különben talán feltűnne, és adódna a kérdés, ki a névadó „Kiss”? Én nem tudom, az állítását hitelt érdemlően alátámasztó megfejtő vendégem egy fröccsre!
És, ha már utcanevek, nem állom meg, hogy kedvencemet meg ne említsem, nem hivatalos elnevezésével mennyire közép – európai gyöngyszemként gurul a Szent Donát felől a Szurdik felé a „Kocikráve”, mely címkével a helyi svábság illette és tette magáévá a Rákóczi utcát („Rá(kóczi)- árok” - Graben) népi „műferdítéssel”.
Legutóbb, 2017-ben egy egyedi névadásra került sor. A József Attila és az Óvoda utca kereszteződésével szemben egy ház lebontásra került. A birtokba kerülő önkormányzat utcát nyitott az Iskola felé, az intézmény megközelíthetőségét segítve és egycsapásra a parkolási nehézségeket is enyhítve ezzel. Noha felmerült, hogy a németországbeli partnertelepülésről legyen elnevezve az új közterület, amivel önmagában nem lett volna baj, megszólalt a jó értelemben vett vox populi. Ez a hang határozott impulzusokat adott a vezetésnek, hogy inkább a lebontott ház emlékét őrizze meg, ahol egy édességbolt üzemelt néhány évtizedig, amit negyedszázados megszűnése sem tudott kitörölni az édes emlékeken ringó közemlékezetből. A vezetés bölcsen meghajolt és így lett Kiscuki – köz az addig sosemvolt közterületből. Az önkormányzat tovább is gondolta a dolgot és a volt ház gerendáit is felhasználták térelemként egyfajta memento gyanánt, amire a község történetét feldolgozó évszámos táblák is felkerülhettek.
És akkor jöjjenek a közelmúlt rossz példái. A perpatvarok szempontjából kegyelminek mondható eset, ha új utcá(ka)t kell elnevezni. 2015-ben is történt ilyen eset. A Cseresznyés utcából nyíló utca Levendula utca lett, egy másik, szintén e környéken lévő közterület a Liliom nevet kapta. Tekintettel arra, hogy – mint utaltunk rá - később egy változtatás nehézkes, érdemes lett volna körültekintően eljárni. Véleményem szerint a virágnevekről való elnevezések egyébként országos gyakorlata, kevés indokolt kivételtől eltekintve egy hivatal tűpontos ötlettelenségét tükrözi. Ezen kritikám eddig a pontig persze pusztán ízlés kérdése. Amit azonban általában megfontolásra javasolnék, az az, hogy ha el kell neveznünk egy új közterületet, vajon nem akkor járunk-e el helyesen, ha valami szerves, történeti érvet rendelünk hozzá? Feltéve persze, ha van. Ebben az esetben lenne egy! A sváb nyelvet tanúként hallgatjuk még, történeti mércével sajnos az utolsó percei peregnek. Ezért, ha jön egy lehetőség, megragadhatnánk azt, hogy egy szeletét az „örökkévalóság” számára megőrizzük. Például egy régi dűlőnév megőrzésével! (Szép példa a Fácános útból nyíló Platzl például. A maga nyelvtörő mivolta ellenére is üdítő kivétel.) A Levendula és Liliom utcák területe nagyjából az Ausatz volt. (Persze az írásmódján újabb nyelvészeti vita kerekedhet, tekintettel arra, hogy a „sváb” nyelv sosem volt írott nyelv, de ezen most lépjünk át!) Adódott volna egy hagyománytisztelő lehetőség…
Tudom apróság ez, de az utcák nemcsak otthonokat összekötő közterek, hanem falunk testét borító címkék is, közszájon forgó nevek, életünk színterei. Gyermekünket akkor is szeretjük, ha hülye nevet adtunk neki, de mennyivel jobb, ha a név összeforr a személyiséggel, az utcanév a történeti kontextussal. Nomen est omen!