BobbyIII.

 

   Sue Blount, a helyi Állatvédő Liga elnöke izgatottan járkált fel, s alá székházuk bejáratánál. Erősen korosódó poszthippi hölgy volt, az a fajta, aki a régi szép 60-as évekből főzött lekvárt, a nagy idők elmúltával lelkesen összerottyantotta és gondosan fölcímkézett üvegekbe öntve fölrakta a polcra. Ilyenek voltak a címkéken hogy, ökológiai lábnyom, minden ember egyenlő, az erőszak nem vezet sehova, Marx-nak tulajdonképpen sokmindenben igaza volt, a pénz nem minden, legalábbis semmiképpen sem boldogít, a külső körülmények nem befolyásolják a sorsodat, a modern technológia szörnyű apokalipszist hoz a világra, az indiánok, illetve oppardon, native americans, minden bölcsességek tudói, és hasonlók. Magányos életét csakrák, mantrák, buddhák, gyöngyök-böngyök, tollak, álomcsapdák, imamalmok, szőnyegek, párnák, füstölők, kis üvegcsék, kígyóolajok, vúduk és mojo-k, varázsgombák és füvek között tengette, csinos kis örökségéből kielégítve amúgy nem túl nagy igényeit. Otthonos és zsúfolt nappalijából ontotta kiskanalanként az electuarium-ot remekbeszabott MacBook-ja segítségével:  idézeteket, aktuális konteókat és természetesen a végnélküli képözönt a lábánál és a kanapén szerte heverésző kettő darab pompás maincoon fajtájú, hipoallergén cicájáról és két kutyájáról (egy golden retriever és egy felhőcske). Közben néha elmélázott az íróasztala fölötti impozáns és egzotikus reprodukción, ami a Téli-palota ostromát ábrázolta heroikusan. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség…
   Büszkén és boldogan emlékezett vissza Woodstock-ra, ahol jelen volt és a nagy gruppiversenyben előkelő helyezést ért el a Ten Years After és Janis Joplin road-jainál, bár ezekről a szeánszokról kevés emléke maradt, de sebaj, agya kiegészítette a filmkockákból és fotókból összerakott puzzle-t. A Liga elnökeként remek szervező volt és egy távoli barátnéja révén szerzett tudomást a távoli Hunky-vidékről érkezett fokhagymás bio-muzsikásokról, pár email és telefon, és Leonárd zsebében már ott is lapult az aranyat érő booking.
Szóval izgalommal várta a vendégeket, alkalomhoz illően kitett magáért, felöltötte legszínesebb batikolt szövetjeit, sarut húzott, tollas fülbevalót bökött és a bal kézfejére még egy virágot is odahennázott. Türelmetlenül és kissé rövidlátóan sasolta a városba bevezető utat és amikor feltűnt Sam dzsipje, mögötte az idegen busszal, szíve nagyot dobbant. Meghatódott ettől a figyelmességtől. Rendőri felvezetéssel érkeznek! Sam érti a dolgát, süt majd neki egy bioalmás pitét hálából.
A konvoj lefékezett az épület előtt. Sam letekerte az ablakot és kiszólt.
   --Héj Sue! Hogy vagy mindig? Asszem, meghoztam az embereidet.      Ügyelj rájuk, én most megyek, de a bulira okvetlenül itt leszek. Később látjuk egymást – ezzel kövér gázzal elviharzott.
Sue harmatos szemmel, bágyadtan utánaintett, aztán megindult a busz felé, ahonnan egyenként, nyújtózkodva szivárogtak elő a mai délután főszereplői. Népmesei rackanyájjá álltak össze és azonnal kollektíve rágyújtottak, sámáni varázsfüstbe burkolózva.
   -- Na, végre betekertünk ebbe a rekettyésbe – brekegte Nyakas, amelyre a többiek remek és vidám bégetéssel válaszoltak. Sue megborzongott: számára ez fölért egy valóságos harmadik típusú találkozással.
 Leonárd hiperaktív puliként vált ki a csoportosulásból és határozottan megindult Sue felé. Kölcsönös bemutatkozás vette kezdetét…

   Miközben a busz, Sue útmutatásai alapján ügyesen eltűnt a hátsó bejárat mögé, Sanyedli, szokásához híven alaposan szemügyre vette a helyszínt, amely most egy impozáns, halványzöld, favázas, drájvit-gipszkarton, kétszintes objektum volt. A helyi Állatvédő Liga székháza. Homlokzatán büszkén virított az elmaradhatatlan latin jelmondat: Homo homini lupus. Sue személyesen választotta ki annak idején egy erre vetődő garabonciás bölcsész-diák segítségével több idézet közül, az errefelé dívó vadnosztalgikus Róma-rajongás jegyében. Mivel nem volt teljesen hülye, sőt bizonyos szempontból kifejezetten tájékozott volt, tisztában volt a mondat jelentésével, ami nem biztos hogy állt a szittya csoport egyes tagjaira, főleg azokra, akik fölhorkantak egy Budapest-Bukarest tévesztésen, de ha vágói negéddel nekik szegezték volna a kérdést: mi mondjuk Colorado fővárosa, bizony elbukták volna a tízezres tételt. Nos, Sue tudta a választ a latin talányra, sőt a maga módján átértelmezte azt, homlokegyenest az eredetivel szembemenve, mivel  érdeklődési körei kikerülhetetlenül elvezették a farkasok kiemelt tanulmányozásához, ahol rácsodálkozhatott a falka egyedülállóan szolidáris működésére. Tehát ez azt jelentette, hogyha az ember embernek farkasa, akkor az ember az embert a végsőkig segíti, az elesetteket és a gyengébbeket felkarolja és védelmezi, hovatovább farkasként visszatér a természet kebelére, megnyitva magát a Mindenség  mindenütt jelenvaló rezgéseire. Szerinte…
Sanyedli és Kurbli azonnal kifigyelték a szemben lévő liquor store-t és mivel tudták, hogy erre máshol és máskor nem lesz lehetőségük, átvágtak az úttesten, beszerzendő a koncerthez elengedhetetlen két üveg bourbon-t, tekintve, hogy ismerték a backstage-ek szénsavmentes ásványvízzel, decaf kávéval, gyümölcsteával és édesítőszerrel felszerelt szegényes kínálatát.
   Frissítő csilingeléssel nyílt a nagy igénybevételtől kissé lötyögő ajtó, amely fölött szélcsend lévén bágyadtan csüngött egy viharvert, sarkánál sebtiben kékkel megfoltozott árpádsávos. Bent a számlálhatatlan palackok polcainak tömör fala fogadta őket, mellbevágó és végtelen kínálat mennyországaként. A pult mögött, tetőtől talpig kivarrt, kockásinges, nadrágtartós, fülbevalós, fiatal rocker vigyorgott rájuk. Általában mindenki, mindig vigyorgott, mosolygott esetleg vicsorgott, kivéve a cop-okat, a biztonsági szolgálatot, a hontalanokat és az utcák sarkain komor varjakként összeverődött feketéket. Az egész helyiséget betöltötte Ted Nugent Stranglehold-jának bömbölő, gonosz gitárfutamainak kavalkádja. A háta megett a falon tiltott gyümölcsként kifeszítve a kinti ellentetje, a kékkeresztes Stainless Banner, alatta egy klasszikus Winchester-re hajazó (mert Winchester) puska. Nem tűnt airsoft replikának.
 Szinte szavak nélkül megértették egymást, hiszen egy követ fújtak, az igazi alkoholalapú internacionalizmus jegyében, úgyhogy hamar előttük termett az áhított nedű, szemérmesen lapulva elszakíthatatlan, barna zacskókban, amelyek az éppen tönkremenő, amerikai papírfeldolgozó iparágat dicsérték fennhangon, kantoni nyelvjárásban…

   Most, hogy megvolt a muníció, megnyugodva lépdeltek vissza a többiekhez. Ideje volt szemügyre venni a helyszínt belülről is.
   -- Be kell pakolni a lomot – élt a rockzenészektől átvett zsargonnal Kurbli, ami érthető volt, tekintve, hogy a cimbalom mellett, hobbidobos is volt, s mint ilyen, megszokta, hogy állandó segítségre szorul, ha mozgatni kell a hangszereit és túl akart esni a kényelmetlen procedúrán. Mivel minden táncház (és filmforgatás) valamilyen titokzatos oknál fogva a harmadik, uszkve hatodik emeleten, vagy egy pincében volt, ezért a cimbalmosok dolga, előtt és után (különösen után) nem volt egyszerű. A kedves Kurbli ilyenkor ötösbe váltott érzelmileg, kiszemelt magának valakit, szemérmes, sokat igérő MLM mosollyal félrehívta az illetőt, aki persze meg volt hatódva és készségesen várta, milyen bizalmas dologba akarja beavatni ez a jóember. Kurbli, mintha élete legnagyobb vallomására készülne, mélyen az áldozat szemébe nézve, ekkor közölte, hogy le, avagy föl kéne cipelni a cimbalmot. Mindenki azonnal beadta a fájós derekát. Ilyen meggyőző volt Kurbli. De most erre nem volt szükség. Külföldi turnék során először is mindenhol voltak megfogadott road-ok, vagy legalábbis készséges segítők, másodszor nem vittek magukkal cimbalmot a repülőn, hanem a világ összes nagyvárosában volt lerakatban valahol egy hangszer, amelyet ki lehetett bérelni, vagy ingyen odadták használatra a népzenerajongók, szóval mindent el lehetett intézni.

A busz már hátul pihent a backdoor előtt és ott várta őket négy markos helyi legény, természetesen széles vigyorral. Sue is ott sertepertélt, hogy minden rendben legyen. Secperc alatt behordták a hangszereket, a táncosok pedig úgyis félig mindig jelmezben voltak, amit minimálisan kellett kipótolni szinpadképesre, mondjuk a lányok azért lecserélték a nadrágot szoknyára, meg sminkeltek. El is tűntek e célból a nekik kijelölt kis helyiségben. A hátsó ki-, bejárat egyenesen a nagyterembe vezetett, szerencsére a földszinten. Kissebb dobogó, elrendezett székek, a nagy ablakok előtt függönyök. Mivel a terem nem volt óriási, erősítésre semmi szükség nem volt, így elkerülték a fárasztó soundchecket. Könnyű bulinak ígérkezett.
Miközben szétpakolták a hangszereket (mindenkinek és mindennek rutinosan megvolt a helye), Sue kis csinosítással foglalkozott. Beállította félerőre a fényt, összébb húzta a függönyöket, tologatta még a székeket, a dobogó előtt elhelyezett egy csokor sárga, temetői gerberát (saját termés) és sok gyertyát rakott szét a teremben, a meghittséget fokozandó.
Elkezdődött a szokásos szöszmörgés, hangolgatás, gyantázás, igazítás, miközben a táncosok a hátsó kijárat felé eső folyosón már javában csapdosták magukat bemelegítésképpen. Kértek pár öblös poharat és szétöntötték az imént vásárolt whiskey-t, szertartásosan elhelyezvén mindenki helyéhez közel. Sue borzongott a gyönyörűségtől ekkora szabadságfok láttán, hát még amikor kibontottak egy bemelegítő vörösboros flaskát, mintegy welcome drink gyanánt, amiből ő is részesült. Arca kipirult, fiatalodott 40 évet (ez is agyban dőlt el) és nagyon boldog volt.

   Lassan befejezték a pakolászást és mindenki kitódult az elülső ajtón az épület elé, élvezték, hogy kiszabadultak a busz tápos, csirkegyárszerű kalickáiból. Odakünn már lazább csoportosulásokban, füstöt eregetve halkan mormogtak egymás közt, várva a vendégeket, akik elkezdtek szállingózni. Sue gondosan meghirdette az eseményt szóban és minden csatornán, úgyhogy szép teltház nézett ki.
Sanyedli mégegyszer körbenézett a teremben, minden rendben van-e és egyben megszokásból lejárta a szökési útvonalat is, ami itt egyszerű volt. Folyosó-hátsó ajtó-busz.
Hajjaj, játszottak ők már nyírségi cigánybálon is, ahol egy szikra miatt éjfél felé óriási tömegbrüszt tört ki. A spanjuk odasúgta nekik, nehogy abbahagyják a zenélést, addig sérthetetlenek, majd ő jelez, amit meg is tett a megfelelő pillanatban, akkor aztán spuri volt. Soha ilyen gyorsan nem hagytak el helyszínt hangszerestül, mindenestül. Itt Kurbli sem taktikázott sokat, ki tudja már hogyan, de a cimbalmot is kihajították egy szempillantás alatt. Egyszóval az escape billentyű fontos szerepet töltött be néha.
Mikor mindent rendben talált, ő is kiment egy jó bagóra az épület elé. Éppen összetalálkozott egy korán érkező vendéggel. Zömök, erősnek látszó, idősebb, nyugdíjas tengerészgyalogos veteránnak tűnt, szúrós vízszínű, összehúzott mesterlövészszemmel. Széles vasállkapcsával a vicsorgó fajtát képviselte, ama titokzatos de niro-i tudomány birtokában, hogy legörbült szájjal is lehet tragikus ógörög álarcként mosolyogni. Csöppet sem volt barátságos, ami errefelé hamar feltűnt. Két, szerencsére elképesztően fegyelmezett kutyát vezetett, nem pórázon, hanem csak lazán a nyakukra vetett lötyögő övön (a forma kedvéért), egy óriási, félelmetes, fekete snaucert és egy hófehér rózsaszínszemű bullterriert.
Egyenesen Sanyedli mellett állapodott meg, rosszalló pillantást vetett a cigire és vakkantott valamit kérdően felhúzva fehér szemöldökét. Sue, a gondos háziasszony azonnal ott termett, érdemtelenül kedvesen üdvözölte, majd öblös, elnyújtott hangzókból álló, belső használatra tervezett kommunikációba kezdtek, amelyből Sanyedli egy árva szót sem értett. De azt érzékelte, hogy a gazdi valamiért eleve megsértődött.  Aztán Sue odébbröppent, más érkezőkhöz és Sanyedli egyedül maradt a kellemetlen hangulatú láncfűrészessel. Szerencsére már a cigarettája végénél járt, de azért még volt pár slukkja, úgyhogy megpróbálta oldani a feszült csendet. Mint tudjuk, kutya és gyerek remek ismerkedőeszköz, ezért ebbe kapaszkodott.
   -- Nájsz dogsz – villantott, mint az érettségin.
   -- Yeah. Salt and Pepper – szűrte összeszorított fogain keresztül a hasfelmetsző és mégegyszer kínosan és alaposan végigmérte kontrásunkat. Több szó nem esett. A csikk a kikészített homokkal teli vödörben végezte.
   -- Lassan gyertek hátra! –kiáltott Sanyedli a többieknek, akiknek barátságosabb beszélgetőtársaik akadtak és a vörösbor (a legkiválóbb nyelvtanár) hatásásra hirtelen megtanultak amerikaiul. Ezért kissé kelletlenül, de szófogadóan elkezdtek szállingózni hátrafelé a sűrűsödő közönség elől a lopódzkodó estébe hajló délutánban.

   Hátul még kortyantottak párat egy újabb vörösből, poénok,  titokzatos szakszavak, nevetés… Közben elől a közönség elkezdett betüremkedni a terembe.
Végül Sue jelent meg ismét, invitálóan széttárta karjait és jelezte, hogy itt az idő. Így hát élesítették a show-bombát és hetykén megindultak a folyosón a dobogó felé.
Bent nagy zsongás fogadta őket, ami üdvözlő tapsba csapott át, amikor beléptek. Sue tartott egy nagy beszédet. Eközben alaposan szemügyre vehették a népeket. Inkább középkorú és idősebb volt a csapat, zömében fehérek, de akadt köztük mutatóba egypár fekete. Hiába ez nem egy vasárnapi gospell istentisztelet volt és főleg nem egy TV-sorozat.
   -- Ja. Só és bors—röherészett Sanyedli magában. --Mi meg a paprika, he-he. Na majd kapnak.
   Ami feltűnő volt, hogy mindenki állattal érkezett. Hiába, a Liga komolyan vette a küldetését, olyannyira, hogy az 50-es években, amikor az orosz űrprogram igazán beindult és kutyákat kezdtek el föllődözni, az amerikai, általában női állatvédőegyletek tiltakozó levelet írtak a Hruscsovnak nevezett ukrán szalonna és vodkafeldolgozóüzem  jó érzéseire apellálva, hogy ugyan hagyja már békén szegény kutyákat, errefelé az utcán elég sok néger kisgyerek rohangászik, senkinek sem hiányozva, szívesen exportálnak egypárat a Szovjetúniónak az ebek helyére, egyben további sikereket kívántak az ördögi ellenségnek.
 Szóval volt itt minden. Kutyák nagy számban, aztán macskák ölben, pórázon, kosárban, egy izgága törpemalac, papagáj, lábára kötött zsinórral, vállon, egy kismajom, aki lázasan szexuális partner és valami harapnivaló után kutatott egyben kiváncsian mustrálgatta a csillogó szemüvegeket, melyiket rántsa le és gyűrje szanaszét egy óvatlan pillanatban, hörcsög dobozkában, két aranyhal egy gömbben (nehogy már otthon unatkozzanak).
Ezért a beszéd alatt is viszonylag nagy nyüzsgés volt, folyamatos halk csendreintés, ül, helyire, nyugalom, simi-simi, piszkok diszkrét eltakarítása, stb. Mivel nem állatorvosi váróban voltak, az állatok viszonylagos nyugalomban léteztek egymás mellett, bár lehet hogy befigyeltek bizonyos, tápban feloldott nyugtatótabletták. Csak az egyik sarokban köhécselt hangtalanul egy debarkált pincsi, abban a tudatban, hogy mindenki összerezzen öblös ugatásától. Toncsiban gonoszul megvillant egy gondolat az ideális amerikai kutyáról, amely debarkált, hogy ne ugasson állandóan, természetesen ivartalanított, körme, foga gondosan eltávolítva, hogy ne harapjon, ne karcolja a padlót, kopasz, hátha allergiás valaki, melléktermékei kivezetve egy ügyes, cserélhető zacsiba, hogy ne legyen meglepetés reggel a kandalló előtt, a déditől örökölt csimbókos grizzlybőrön és természetesen pépes, szigorúan vegán étkek fogyasztója, hiszen a húsevés csak rossz szokás, okos kutya, bármire megtanítható…
   -- Eléggé polkorrekt? – somolygott Toncsi a bajsza alatt. (Polkorrekt? Az mi? A politika minden, csak nem korrekt)

   Az üdvözlő, bemutató beszéd végetért, közben még kinyílt a bejárati ajtó és Sam lépett be. Állva maradt és komoran, karbatett kézzel nekivetette a vállát az ajtófélfának. Elkezdődött az előadás.
Mindenki kitett magáért. Sam gyanakodott. Sue behunyt szemmel ringadozott. Nyakas villogó fogakkal cifrázta, egyszerre vigyorgott és közben elképesztő magas hangon énekelt. Gézu égnek álló hajjal, hegedűjére bandzsítva szedte elő, ki tudja honnan, a véget nem érő variációkat. Sanyedli popeye-karjával búgatta a kontrát, vagy gördülő köveket pöngetett ki kobzájából. Kurbli izzadva görnyedt a cimbalom felett, bűvölve a gyöngyökként guruló ritmus-dallamokat. Toncsi, bajusza alatti hellenisztikus mosollyal brümmögtette és röffentette gyantalisztes, fekete bőgőjének bélhúrjait vagy elengedhetetlen posztósüvegét fejibe csapva tekerőre váltott, fáradhatatlanul darálva a kávét.
Leonárd a dobogó hátuljánál állva, csendben szopogatta italát és az elkövetkezendő helyszíneket latolgatta, azok anyagi vonzataival együtt.
Sorban követték egymást a magyar és kárpátmedencei dallamok, dús szövevényű szimfóniaként beterítve a viszonylag figyelmes közönséget, talán akadt köztük olyan, aki most üknagyapjára gondolt, aki valaha kitántorgott erre a tájékra, esetleg nem is magyarként, de akkor is: fiddle és Európa. Varázslat…
A táncosok gyönyörű karikákkal, hullámokkal, dobbantásokkal és csapásokkal illegtek-billegtek. Remek volt, mint mindig. Időn és téren kívül került minden.

   A számok közt, learatva a tapsokat, bele-belekortyolgattak a kikészített bourbon-ba, erőt merítendő, mert osztották az energiát rendesen, ahogy általában. Sanyedli konferált, ezt nem hagyta Leonárdra. Külön készült, előre szerkesztett, megtanult szövegekkel. Kicsit jobb nyelvezeten, mint Kossuth az emigrációbéli tájolásai során, amelyről tudvalevő, hogy a börtönben tanult meg angolul, könyvből, fonetikusan. Amikor itteni beszédei (márpedig tüzes és büszke szónok volt világéletében) során ebbéli tudását hasznosította, nagy sikert aratott karizmatikus előadásmódjával, bár mindenki azt hitte, magyarul beszélt. Nos, Sanyedli szerencsésebb helyzetben volt, amennyiben bár öreg pásztor- és orvosságosemberektől tanulta a legtöbbet, (természetesen nem Shakespeare-ről) azért az iskolában nyűtte az angolt, továbbá sok feliratos filmet nézett, ezért megértették.
De azért nem volt az az Oscar-gálát közvetítő, fúdekicseszettenkurvajólbeszélekamerikaiul és ezt most meg is mutatom a magyaroknak típusú médiaszakember…

   És elkövetkezend Sanyedli nagy magánszáma, a dudálás.
A dudás és a tekerős még a népzenészek között is külön jegyzett alfaj. A pokol ugye, ahol teremnek a szőrös kutyák, amiből majd lesznek a szőrös dudák, hogy csak a legenyhébb fordulatot felidézzük Columbo hadnagy szinkronhangján.
Ekkoriban persze már nem kutyából készült a duda, hanem kecskéből, méghozzá az igazi dudás maga készítette, barbárnak tűnő áldozati szertartás keretében, hiszen a kecskebőr jófajta húst is rejtett magában a mekegésen kívül, amit meg kellett sütni szabad ég alatt, nyárson, hogy úgy éjjel három körül minden jelenlévő elégedetten és az elfogyasztott italoktól és illatoktól megéhezve, szószerint farkasként marcangolja a szenes, kicsit nyers cafatokat. Bizonyos újhullámosok kisérleteztek pink virágokkal borított, lila gumimatracokkal is, de ez bár poénnak jó volt, nem igazán nyerte el a konzervatívabb hagyományőrzők tetszését. Úgyhogy a mindenkori élettársak és feleségek legnagyobb örömére, általában maradt az udvaron, rosszabb esetben a fürdőszobában száradó, bűzlő kecskebőrök szolid bája.
De Sanyedli gondosan tervezett és ha már kutya, akkor legyen eb. Volt egy állatorvos cimborája, aki szerzett neki az egyetemről egy pompás, kikészített németjuhász bőrt, amit ő ügyesen ráapplikált a kecskére, így látványban hű maradt a nótához. Ehhez tartozott egy előre belőtt konferansz, amit rendszerint a dudaszám előtt mondott el, amit úgy fejezett be, hogy a bordósíp-orgia után földobta a levegőbe a dudát, aztán ügyesen elkapta, amely még így nyekkent egy utolsót, mintegy távozó lélekként. Íme a beszély:
   “Volt nekem egy hűséges kutyám. Úgy hívták, hogy Bobby (természetesen Bobinak ejtve). Naaagyon szerettük egymást, csodálatos kutya volt, minden lépésemet figyelte, követte, kitalálta a gondolataimat. Sok szép évet töltöttünk együtt, izgalmas kalandok közt. De sajna, a kutya élete rövidre van szabva, hozzánk képest és hát Bobby-t is elérte a végzet. El kellett búcsúznunk egymástól. De annyira fájt a távozása, hogy elhatároztam, nem válok meg tőle. Szolgáljon ezután is hűséggel. Ezért gondoltam egyet és dudát csináltam a bőréből.
Így velem lehet útjaimon, sőt a lelke is szól hozzám a zenén keresztül. Ezzekkel a nyikkanásokkal integet nekem a túloldalról…”
   A dudaszám volt az utolsók egyike és mivel sietniük kellett a másnapi, következő fellépésre, ami eléggé messze esett innen, elhatározták, hogy rögtön eindulnak, ezért két szám között a segítők kilopták a már lejátszott hangszereket a szinpadról és hátul bepakolták a buszba, többek között a problémás cimbalmot is. A többi kézben volt.
Sanyedli nagy elánnal kezdett neki a felkonfnak és mivel aznap este megszokta a nyüzsgést a nézőtéren, továbbá erősen koncentrált az angolnyelvű szónoklatra, nem vette észre, hogy közben, az eddiginél nagyobb mozgolódás támadt, sőt dühös bekiabálások, széktologatás, zaj kezdődött, de még nem esett le neki, hogy valami nem stimmel, bár kissé érzékelte a megváltozott hangulatot. Ezért gyorsan belekezdett a mindent elsöprő, gatyaszaggató dudálásba. A félhomályban alig látta a közönséget, továbbá elkapta a révülés, de annyit meghallott, hogy a kutyák rázendítettek. A híres jelmondathoz híven, előjött belőlük a farkasvér, tutultak rendületlenül, ami valljuk be, egész jól állt a kanásztáncnak.
Hirtelen fölkapcsolta valaki a nagyvillanyt és Sanyedli döbbenten látta, hogy mindenki áll, teljes a zűrzavar, a kutyák megvadulva vicsorognak és csücsörítenek. Meglátta a halálsápadt Sue-t, hátul az ajtó mellett. Sam valamit dühösen magyarázott neki, szélesen gesztikulálva. És ekkor leesett neki.
Ez egy állatvédő egyesület! Amerikai! Nem szarral gurigáznak.
Teljesen ki voltak kelve magukból, dühösen fújoltak és kiabáltak. Kitört a botrány, a javából. Errefelé nem divat a smúzolós tapsika, ha valami nem tetszik, hát nem.
Gyorsan megpróbálta menteni a helyzetet és befejezni a számot, a koreográfiához ragaszkodva földobta a dudát a levegőbe és egy utolsó nyekkenéssel elkapta, de az ördögi hangszer mintha önálló életre kelt volna, nem hallgatott el rögtön, hanem sípjait dobálva még nyöszörgött egy kicsit.
Egy másodpercre döbbent csend állt be, aztán félelmetes és váratlan fordulat következett, mint egy elnyújtott TV-sorozatban, amelynél az utolsó résznél elfogyott a pénz és gyorsan lenullázzák a díszletet egy akció keretében.
Az öreg deszantos magából kikelve ordítani kezdett, közben zöld bomberdzsekije alatt kotorászva előkapott, igen, Sanyedli dermedten látta, hogy előhalászott egy Sivatagi Sasnak látszódó (mert Sivatagi Sas), irdatlan mordályt és pontosan rácélzott. Nem rögtön szánta rá magát a lövésre, ugatott még pár fordulatot. Ez mentette meg Sanyedli életét. Ugyanis a mészáros mellett álló fekete szomszéd épp a lövés pillanatában felütötte a kezét, így a golyó a plafonba fúródott, kis gipszpamacsot eregetve. De a Sivatagi Sas és tulajdonosa ezzel már nem elégedett meg. Hirtelen mozdulattal, üvöltve fejbelőtte a mellette állót. A vér és az agyvelő beterítette a nézősereg egy részét. Hihetetlen sikoltozás tört ki. A nők rutinosan a padlóra vetették magukat, a férfiak kezében, pedig, ki tudja honnan különböző fegyverek jelentek meg egy szempillantás alatt. Mindenkinél volt valami. És elkezdték használni. Több oldalról leterítették a kezdeményezőt, a pillanat tört része alatt. Sam is beszállt a játékba. Megszólalt a hatlövetű is. Többen a földre zuhantak, általános lövöldözés kezdődött vaktában, de eredményesen, a szűk helynek köszönhetően. Mindent átjárt a lőporfüst. Az állatok eközben teljesen megvadultak, a kutyák egymást marcangolták és habzsolták a ragacsos padlót, a macskák szétfutottak, de fölfogván, hogy szabad a pálya, előjött belőlük a tigris és borzolva vetették rá magukat a hörcsögre. A papagáj kétségbeesetten verdesett az immár halott gazdája csuklójára hurkolt zsinór foglyaként, mígnem az egyik cicó, gyilkos tekintettel, nagy ívben le nem vadászta. Csak a malac röfögött bölcsen és passzívan az egyik sarokban.
Sanyedli mindezt lassított filmként érzékelte, elöntötte a rettenetes rémület és Bobbyt magához ölelve csak állt dermedten, mint a körtáncot járó mosolygó úttörő-szobrok a lerombolt Sztálingrád közepén. A legapróbb részleteket is rögzítette az agya, még az is látni vélte, amint a széttört akváriumból a szilánkok, víz és vér közt csapkodó aranyhalak közül a nagyobbik, Bosch mester ecsetjére méltóan, haláltusájában még megpróbálta benyelni a kissebbet.
Hirtelen észbekapott és pánikszerűen menekült volna, de elbotlott a saját lábában és végigzuhant a dobogón, ezzel szerencsésen kikerülve a kósza lövedékek dühös darázsrajából.
Ámde eközben felrúgta az egyik whiskey-s palackot, amely csörömpölve széttört, tartalma pedig széles folyamként megindult az égő gyertyák és a műszálas függöny felé, amely pár másodperc után már lángolt. A tűz hihetetlen gyorsasággal terjedt át a többi függönyre és rövidesen kiderült, hogy annó elmulasztották a gipszkarton lángtalanítását is. És ha a könnyűszerkezet tüzet fog, akkor az pillanatok kérdése. Rettenetes, fojtó füst töltötte be a termet, ami tovább növelte a pánikot. Most már mindenki, aki járóképes volt, taposva egymáson, a fekvőkön, és a feldőlt székekben bukdácsolva a szűk kijárat felé vette az irányt, elfeledve, hogy van egy másik is hátrafelé. Erről jelenleg csak Sanyedli tudott, akinek agyán furamód tisztán átvillant, hogy a többieket nem látja és ettől kissé megkönnyebbült, nyilván még az elején kipucoltak.
Ekkor az álmennyezet a csillárral, hatalmas robajjal leszakadt, egyenesen a menekülőkre, egyben eltorlaszolva az ajtót, ami már kiszakadt sarkaiból az ostrom hatására, így huzatot keltve, amely valóságos tűzorkánt generált. Már az épület faváza is recsegett-ropogott.
Ekkor Sanyedli végre kiszakadt a bénultságból, gyorsan fölpattant, Bobby-t és a dobogó mélyén csodával határos módon épségben maradt kontráját magához szorítva kirohant a folyosóra, ahol viszonylagos béke honolt, onnan pedig iszkiri kifelé a hátsó ajtón. Kint megtántorodott a csodásan friss levegőtől és a testében zubogó adrenalintól. Meglátta a buszt, ami éppen hátrébb tolatott, mellette rémült társai, akik éppen őt kezdték gyászolni és amikor észrevették, kiáltozva rohantak rá és elrángatták az épület mellől. Éppen ekkor érkeztek meg az YFDP szkafanderbe bújt munkatársai, két ikonikus tűzoltó gépszörnnyel és nagy zajjal azonnal munkához láttak. Most a bohócok nem voltak jelen, visszabújtak a dobozaikba, ezért  kiképzetten és rutinosan a fő ellenféllel szálltak szembe, de már mindhiába, maximum a továbbterjedést megakadályozandó. A ház ablakai ebben a pillanatban csörömpölve fölrobbantak, sötét füstöt és szikraesőt okádva. A tetőszerkezet egy sóhajjal beszakadt maga alá temetve a maradványokat, miközben a jellegzetes külső kémény, csodamód állva maradt, egy utolsó fekete korompamacsot lökve ki magából. Az épület lelke intett búcsút eképpen…

   --Hátrébb, hátrébb! – üvöltötték a tűzoltók a bámészkodóknak, miközben rohanvást tekergették a kígyóikat, erőteljes vízágyúzással árasztva el a környéket, amely bűzlött a különféle égéstermékektől és igen, a pörkölődött hús szaga is jelen volt ebben a gyászos illatfelhőben. Köröskörül megvadult  és gazdátlan kutyák száguldoztak, macskák lapítottak.
   Sanyedli megkövülten állt a többiek gyűrűjében, becéző vállveregetések közepette, valaki pálinkás butykost nyomott a kezébe, amit lassan, élvezettel meghúzott és ki tudja miért, egy Hendrix nóta jutott az eszébe: és a szél azt susogja, Mary.
Észrevette, hogy arrébb a zokogó Sue-t támogatja két mentős és ennek nagyon megörült. Megszerette a bohókás hippiveteránt és jó volt látni, hogy valahogy megúszta, bár nyilván sok meditációs óra és a karma bányájának tárnáiban való bolyongás vár rá, míg megkapja a választ, ha megkapja…

4.

   A busz simán ringatózott a végtelen autópályán, valahol az USA dimbesebb-dombosabb belső vidékein. Sanyedli horkanva riadt fel a szokatlanul mély szundikálásból,  még mindig pintes, meleg Budweiser-ét szorongatva. A lábánál pihent belőle egy hatos karton, amiből már négy hiányzott. Hirtelen nem tudta, hol van, egy mellettük vadul elszáguldó rendőrautó, üvegen keresztül is átsüvítő szirénája riasztotta fel. Kellemetlenül leizzadt, keze remegett, hólyagja is jelzett, hogy ideje megállni.
Valami hülyeséget álmodott, de nem tudta felidézni.
Föltápászkodott, mert már teljesen fölvette a szék formáját és koordinálatlan esetlenséggel előrekúszott Szergejhez.
Éppen egy benzinkút tűnt fel, úgyhogy lekanyarodtak.
A társaság nehézkesen, dagadt agyaglábakon járó, bamba bábukként kászálódott le a buszról, hogy szétszóródjon az óriási benzinkút és szupermarket bugyraiban. Sanyedli a WC után, megkereste a kávézó részleget, ahol a terebélyes fekete asszonyság olyan széles mosollyal fogadta, mintha az édesanyja lenne.
   -- Mit adhatok, Darling? Látom nagyon fáradt vagy – énekelte olyan hangon, amit csak Ella Fitzgerald St. Louis Blues-ában hallhatunk.
   -- Öhm… e kafé plíz end őőő…., a lot of sugár.
   -- Egy másodperc, Kedvesem, azonnal csinálom. Caf vagy decaf? De miket is kérdezek, látom, hogy caf, méghozzá a jobbikból. – klarinétozta elbűvölően.
   -- Ezek mind szinészek, vagy szívből jön? – morfondírozott Sanyedli – mindegy is, jól esik az embernek.
   Elsőosztályú kávéjával kiült a teraszra, rágyújtott és jólesően kinyújtóztatta a lábait. A szomszéd asztalnál fura figura ült.
Szürke ballonkabátban volt, haja az égnek meredt, eszelős szeme körbe-körbe járt, folyamatosan tikkelt és előre hátra dülöngélt. Hosszúkás, testes sporttáska volt az ölében, pont olyan hosszú, hogy elférjen benne egy, mi is?... Igen, egy AK-47-es és pár gránát. Az illető, miközben pásztázta a terepet, kényszeresen széthúzta a cipzárt, beletúrt a táskába, aztán összehúzta, aztán szét és így tovább megállás nélkül.
Sanyedlin meglehetős nyugtalanság vett erőt, éppen lelazulni készülő idegei újra megfeszültek, elnyomta a cigit, kihörpintette édes kávéjának utolsó csöppjeit és fölpattant.
   -- Na, húzzunk innen! – vetette oda a busznál gyülekező többieknek, akik csodálkoztak a sietségen, de végül kelletlenül bár, de mindenki fönt volt.
   Visszahelyezkedett elátkozott, morzsás fészkére, hátradőlt, szeretetteljes pillantást vetett a fölötte elhelyezkedő kontrájára és a Bobby tokjából előkandikáló, vigyorgó, faragott kecskefejre. Elégedetten megtapogatta az oldalát melegítő bőr övtáskát és miközben a busz lassan kigördült a parkolóból, köhhintett egyet és rekedten előreszólt:
   -- Te, Leonárd! Mit is mondtál? Ahm… A következő állomáson mennyi is lesz a gázsi?

 (vége)

Megosztás a Facebookon