Bogdány 17. századi történtéről
A sorozat előző része: Bogdány 16 századi történetéről
/Megjelent a Bogdányi Híradó 2015. augusztusi számában. Rokfalusy Balázs írása/
Folytassuk a kalandozást Bogdány múltjában. A 17. század az ún. „15 éves háborúval” kezdődött (1591-1606), amelyben a Habsburg birodalom és az Oszmán birodalom csapott össze a három részre szakított Magyar királyság területén. Az ország északi és nyugati része német (Habsburg), a középső és déli részei török kézre kerültek, keleten pedig az Erdélyi Fejedelemség török vazallus államként maradt a magyarság mentsvárra. Nagyon zűrös évszázad volt ez, ahol az ország területén nem csak három katonai hatalom, de háromféle vallás (katolicizmus, protestantizmus, iszlám) küzdelme is zajlott.
Az országos helyzet rövid felvillantása utána, nézzük csak hogyan alakult az élet Bogdány háza táján.
1595-ben Visegrád vára rövid időre újra keresztény kézre került. Ekkor Pálffy Miklós esztergomi főkapitány a Buda környéki lakosságot tervszerűen és villámgyorsan áttelepítette a királyi Magyarországra, ezért az 1602-ben készült összeírásnál a pilis megyei török hódoltsági falvak pusztaként szerepeltek. A 15 éves háborút lezáró zsitvatoroki békekötés után a korábban áttelepített buda környéki lakosok „keresztény uraik engedelmével” hazatértek. Az óbudai török is bíztatta őket,[1] ám a visszatért bogdániak, óbudaiak, szentendreiek, tótfalusiak és a többiek már 1608-ban tiltakozni kényszerültek amiatt, hogy a váci kapitány is szolgálatot követelt tőlük. Arra hivatkoztak, hogy képtelenek adózni a budai töröknek, a királyi kamarának és még a váci kapitánynak is. Ezt a helyzetet Vác újbóli török kézre kerülése „oldotta meg”.[2] Nem volt tehát könnyű a helyzet; feljegyzésre került az is, hogy 1618-ban a bogdániak, a tótfalusiak és a tordaiak (egy később elpuszult szigeti település, ma Tordák-dülő) a kamarához írt folyamodványukban könyörögtek, hogy a Szentendrei-szigeten lévő puszta helyeket, Vácrévet, és puszta Monostort ne vegyék el tőlük, mert a korábban általuk használt Várad és Szentpéter pusztákat már amúgy is Marossy Szabó Jánosnak adták.[3]
Erre az időre a magyarországi lakosok túlnyomó részre már áttért a katolikusról valamelyik protestáns hitre. A magyarok jellemzően református, a tótok és szászok inkább az evangélikus hitet választották. A reformáció a katolikus Habsburgokkal való szembenállást kifejező nemzeti ügy is volt. Bogdányban is ez volt a helyzet. 1626-tól már állandó református prédikátorai is voltak a falunak: Barsi György, Eölvedy Bálint és Rátkay István. Akkoriban még régi középkori katolikus templomukat használták református templomnak, ami szintén a mai katolikus templom helyén állt. Az iskolai oktatás kezdete a faluban szintén a reformációhoz, illetve a reformátusokhoz köthető. A feljegyzések szerint 1640 körül kezdődött az oktatás a református iskolában.[4] A 17. századi bogdáni és szentendrei protestáns iskolamesterek emlékét tartotta fenn a forrásokban többször előforduló „mesterrét” elnevezés. A bogdányi határban ma is megtalálhatóak a régi határjárásokban emlegetett Mester-rét és Pap-rét elnevezések.[5]
Jelentősebb esemény volt, amikor 1659-ben idősebb gróf Zichy István magához váltotta 57.518 forintnyi zálogösszegért a komáromi váruradalmat, benne az óbudai uradalmat és Bogdánt is.[6] Ezzel egy közel százéves időszakra a Zichy család birtokába került a falu, miközben továbbra is török hódoltsági területen feküdt. Érdekes adalék a korabeli mindennapi élethez, hogy 1660-ban „határvillongás” tört ki Bogdán és Tótfalu között Várad puszta területéért. A tótfalusiak bepanaszolták a bogdániakat, mert azok az általuk levágott fát és lekaszált szénát elhordták Bogdánba. A határ eligazítása végett Pest-Pilis-Solt megye két hatósági embere ment ki a „veszekedő földre”, hogy tanukat hallgasson ki és megállapítsa a határt.[7] 1661-ben pedig Gönczöl Simon Bogdán községi bírója a vármegye összeíróinak eskü alatt vallotta, hogy a falu pusztult állapottal vagyon és ezért az adót kénytelenek voltak csökkenteni.[8]
gróf Zichy István
Egy kicsit ismét tekintsünk ki az országos helyzetre. A törökök 1663-ban új hadjáratra indultak. Átkeltek a Dunán és elfoglalták Érsekújvárat, ahol nagyszabású várerősítésbe kezdtek, mintegy előkészítve Bécs későbbi ostromát. A törökök hajóvontatásra használták a környékbeli népeket, és nemcsak hatodik vilajet-központjukat rendezték be, hanem a hódoltság egyik legnagyobb katonai bázisát is, aminek kiszolgálására néhány éven át ide rendelték az egész magyarországi tartományuk többszörösre emelt ingyenmunkáját. A munkára vonuló emberek több hónapig elmaradtak, saját szekereiket és igavonó állataikat nyűtték és nemegyszer vesztették el. A szóbeszéd szerint 300 ember is odaveszett.[9] Nagy tanúkihallgatást rendeztek a füleki várban a törökök sanyargatásairól 1668-ban. Csaknem 100 helység küldött két-két küldöttet, hogy vallomást tegyenek. A bogdáni küldöttek -Csizmadia István és Fülöp Gergely-[10] emberek halálért szedett török bírságra, és a bordézsma pénzbeli megváltására panaszkodtak, valamint a tótfalusiakkal együtt az újvári szekerezést panaszolták. Így mondták: „Törtínt ilyen dolog: néminemű lopó török egy pásztor gyermekit ellopták az mezörül, megölték, mégis a török megvette az díját ezen falubelieken.”[11] (A török az elhunytak után is adót szedett.) Más feljegyzések is maradtak a töröknek teljesített szolgálatokról: Bogdán évente 25 forint adót fizetett, ezen kívül telkenként 1 vagy 2 icce vajat adtak, évente 1 hajónyi fát szállítottak Budára, robot gyanánt pedig réteket kaszáltak a budai derviseknek. Egy későbbi, 1724. évi vallomásban Füstös István 69 éves bogdáni, Becsei Márton monostori, Cse István tótfalusi ember és mások is elmondták, hogy a török időkben meszet kellett hordaniuk a budai basa számára a szántói (Pilisszántó) határból, a „Balás táncza” nevű hegyről.[12] A szigetmonostori református egyház feljegyzése szerint pedig a bogdáni református pap török várfogságot is szenvedett Budán.[13]
A Habsburg és az Oszmán birodalom megkötötte a vasvári békét 1664-ben, amely a magyar főurak elégedetlenségét váltotta ki, mert a Szentgotthárdnál aratott keresztény győzelem ellenére meghagyta a török minden addigi hódítását. A felháborodott magyar főurak eltökélték, hogy az ország politikai függetlenségét és vallásszabadságát csorbító, a törökkel lepaktáló kormányzat ellen összefognak – akár magával a törökkel is. A Wesselényi-összeesküvés során németbarát és zömmel katolikus magyar főnemesek (pl. Wesselényi Ferenc, Zrínyi Miklós, Nádasdy Ferenc, Rákóczi Ferenc) I. Lipót császár ellen kezdtek szervezkedni, de az összeesküvők lebuktak és megtorlás várt rájuk. A Habsburgokkal szembeni magyar függetlenségi törekvéseket Thököly Imre és kurucai folytatták, akik a Habsburgok ellen gyakran a törökkel is szövetséget kötöttek. Egy korabeli népdal találóan fogalmaz: „Két pogány között egy hazáért omlik ki vére”
Fordulópont volt ebben a kusza helyzetben, amikor 1683. szeptember 12-én az osztrák császári csapatok és Sobieski János lengyel király seregei szétverték a már Bécset ostromló török sereget és a támadásba lendülő seregek már október 28-án végleg felszabadították Esztergomot a török uralom alól. Visegrád és környéke 1684. június 13-án szabadult fel a mintegy 40 ezer fős szövetséges császári haderőnek köszönhetően. Ennek a területnek a megtisztítása stratégiai előzménye volt a Buda visszafoglalására irányuló nagyszabású hadjáratnak. Ahol a háború végigsöpört, nagyrészt semmivé vált az is, ami a török uralmat kiböjtölve megmaradt. A törököket kiűző seregek eltartása, önkényeskedések, visszaélések és túlkapások is sújtották a vidéket. Ifjabb gróf Zichy István -az Óbudai uradalom és Bogdán birtokosa- győri vicegenerális saját hajdú és huszárcsapatával részt vett a török megszállta területek felszabadításában.[14]
Feljegyzésre került ezekből az időkből, hogy 1686-ban a felszabadító háború idején a „bogdániak futni kényszerültek”, és az 1688-ban újra itt talált 15 családnak 18 méhkason és 18 kapás szőlőn kívül semmi jószága nem maradt, egyetlen állata sem. A tönkrement, elszegényedett, elvadult megyét, a garázda császári hadak és a kóbor szabadlegények prédálták.[15] A törökök kiűzését követően Visegrád lakatlanná vált, de a szomszédos falvak, -így Bogdán is- lakott településként vészelték át a török hódoltságot és a visszafoglaló háborúkat is. Lakóik még 1688-ban is református magyarok. [16]
A törökök visszavonulásával kapcsolatban egy helyi legenda is feljegyzésre került: „A visegrádi várból visszavonulásra készülő törökök a mai Rókus kápolna helyén egy fahidat vertek. A fahíd feljárójához nagy, 15 mázsás köveket helyeztek el, amelyek a mai napig ott vannak, földdel betakarva. A visegrádi törökök fogvatartottak kb. 40 magyar fiúgyermeket, akiket kardforgató janicsárnak akartak nevelni. A visszavonuláskor ezeket a gyermekeket a hídfőnél lefejezték. A lakosság a töröktől való félelmében az erdőbe menekült. A törökök áthaladva a hídon a szigetre érve Vác irányába indultak, majd szintén egy fahídon átkeltek a Nagy-Dunán és csatlakoztak a török fősereghez. A helyi lakosság egy hét múlva visszatért a faluba és megtalálták a gyerekek holttesteit, amelyeket ugyanitt egy tömegsírba helyeztek. Az itt lakó idős emberek őrizték meg ezt a legendát. Később, az 1701-ben épült Szent Rókus kápolna a gyermekek kegyeletére épült.” [17]
Mivel Magyarország nem a saját erejéből űzte ki a törököket, hanem a Habsburgok vezette hadak, így bekövetkezett az, amitől az éleslátású magyar főrendek már korábban tartottak. I. Lipót (1655-1705) a Magyarországon állomásozó seregekre támaszkodva a magyar rendeket háttérbe szorítva kezdte el kormányozni a megszerzett országot. Bécsben úgy látták, hogy a „rebellis magyarok” előző vétkeiket tetézve, legújabban Thököly és a hitetlen török szövetsége lévén végképp eljátszották alkotmányos jogaikat, s ezért a visszafoglalt területeket a fegyverjog alapján lehet és kell a Habsburg birodalomhoz csatolni.[18] I. Lipót igyekezett megfélemlíteni a török idők alatt zömmel protestáns hitre tért magyarországi lakosságot. Caraffa császári tábornok 1686-ban Debrecenben vérbíróságot állított fel, majd 1687-ben az eperjesi vésztörvényszék néven elhíresült koholt perek kapcsán Thököly híveit akarták megfélemlíteni. Ekkor 24 eperjesi polgárt és nemest nyilvánosan és kegyetlenül megkínozva gyilkoltak meg. Az ellenreformáció alatt sok prédikátort küldtek gályarabságra is, akik közül többet Ruyter holland admirális szabadított ki. /Debreceni emlékművüket 1991-ben II. János Pál pápa is megkoszorúzta./
1688-ban a Budai Kamarai Felügyelőség álláspontja az volt, hogy a Duna és a fő közlekedési utak mentén fekvő helységeket minél előbb be kell telepíteni németekkel, különben majd némely győri és komáromi huszárok teszik rá a kezüket, azzal az ürüggyel, hogy régtől fogva ők ott a földesurak. Ez félreérthetetlen célzás volt ifj. Zichy Istvánra. S valóban, Buda visszafoglalása után azonnal vitatni kezdték birtokjogát az Óbudai uradalomra. Bécs meg akarta szerezni a Buda körül fekvő egész területet. Zichy István azonban birtok adománylevére és a magyar jogra hivatkozva még visszaverte ezeket a próbálkozásokat.[19]
1690-ben összeírták Pest megye megmaradt lakosait. Ekkor került nyilvánosságra a pusztítás katasztrofális mértéke. A megye városai (pl. Pest, Buda, Óbuda, Vác) viszonylag jól átvészelték a török időket, de Pilis és Pest megyében mindössze 52 lakott hely maradt, köztük Bogdán is.
I. Lipótot erősen foglalkoztatta, hogy miként lehetne a teljes egészében birtokába került Magyarországot véglegesen beilleszteni a birodalmába. Kollonich Lipót (Leopold Karl von Kollonitsch)[20], aki egyaránt ellensége volt a magyar alkotmánynak és a protestantizmusnak, önként vállalkozott magyar közigazgatás átalakításának kidolgozására. „A Magyar Királyság berendezése c. művében (Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn) az ország benépesítéséről így ír:
„Az alázatos bizottságnak egyhangú véleménye, hogy a Magyar Királyság benépesítésében a második mód, vagyis idegen népek szabad, önkéntes meghívása és befogadása lesz a leghasznosabb (…) Miközben a többieket egyformának tekintjük, mindig a németeket, különösen a császári Felséged német örökös tartományaiból származókat, közembereket és magas rangú személyiségeket mások elé kötelesek helyezni, hogy az ország vagy legalább nagy része lassanként elnémetesedjék, a forradalmakra és nyugtalanságra hajlamos magyar vért a némettel lehessen mérsékelni, és ez által természetes örökös királya és ura iránti állandó hűségre és szeretetre nevelni.”[21]
A Habsburgok – a lakosság pótlása mellett- igyekeztek Magyarországot elnémetesíteni, és újra katolikussá tenni, a magyarokat pedig Magyarországon belül háttérbe szorítani. Bián, Pilisvörösváron 1690-ben, Visegrádon 1691-ben, Pilisborosjenőn 1693-ban tűnnek fel a németek, az eljövendő nagy telepítések még kisszámú fecskéiként.[22]
Bogdányba azonban majd csak jóval később, 1724 táján fognak érkezni az első németek, de ez már a következő század története lesz.
Rokfalusy Balázs
A sorozat következő része: Bogdány 18. századi történetről (1. rész)
[1] L. Gál Éva: Az óbudai uradalom Akadémiai kiadó 1988. 33. o.
[2] L. Gál Éva: Az óbudai uradalom Akadémiai kiadó 1988. 34. o.
[3] L. Gál Éva: Az óbudai uradalom Akadémiai kiadó 1988. 34. o.
[4] Dunabogdányi Általános Iskola, Jubileumi évkönyv 2004. 8. o.
[5] L. Gál Éva: Az óbudai uradalom Akadémiai kiadó 1988. 41.o.
[6] L. Gál Éva: Az óbudai uradalom Akadémiai kiadó 1988. 45.o.
[7] L. Gál Éva: Tahitótfalu története, Tahitótfalu 2004. 13.o.
[8] Horányi György jegyzetei alapján
[9] Pest Megye monográfiája 2007. I/2. 322.o.
[10] Horányi György jegyzetei alapján
[11] Pest Megye Monográfiája I/2. 328.o.
[12] L. Gál Éva: Az óbudai uradalom Akadémiai kiadó 1988. 41-42.o.
[13] Horányi György jegyzetei alapján
[14] L. Gál Éva: Az óbudai uradalom Akadémiai kiadó 1988. 46.o
[15] Pest megye múltjából, Pest megye tanácsa 1965. Bp. 28. o.
[16] Bánáti Bence: A Dunakanyar benépesítése a török kor után c. szakdolgozat 2008. 13-14.o. alapján
[17] Dunabogdányi római katolikus Domus Historiae (zöld könyv) Bergmann Ferenc világi elnök munkája alapján. Ugyanez a történet szerepel Baróti Szabolcs: Noé bárkáin c. könyvében Püski kiadó 2004. a 385. oldalon. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága nem tud ezekről a sírokról.
[18] Bertényi Iván – Gyapai Gábor: Magyarország rövid története 269.o.
[19] L. Gál Éva: Az óbudai uradalom Akadémiai kiadó 1988. 46-47.o
[20] bécsi udvari kamara elnöke (1692.) később esztergomi érsek (1695)
[21] Sulinet: Magyarország gazdasága a XVIII. században.
[22] Pest megye múltjából, Pest megye tanácsa 1965. Bp. 32. o.
