Elűzetés

„Ne haragudjatok, hogy oly soká írok. (…) Szombaton későn érkeztünk Budafokra, az autóról leszállva látom, hogy Dunabogdány háromnegyed része ott van. Akkor már nem voltam olyan elkeseredett, mint amikor hazulról elindultam. A vasárnapot Budafokon töltöttük, de mondhatom, nem nagyon tudtuk, hogy vasárnap van. A Flekivel és még többen voltunk egy vagonba’. Hétfőn délután indultunk Budafokról, képzeljétek el, milyen érzés volt ez. A Vogel Pistát láttam ottan. Már sötétedni kezdett, mikor Vácra értünk, amikor Vác és Nagymaros között voltunk szembe Bogdánnyal, mennyire összeszorult a szívem, láttam itt-ott felbukkanó lámpafényt és elképzeltem a házat, amiben egy héttel ezelőtt milyen nyugodtan éltünk. Nagymaroson megállt a vonat egy pár percre és onnan Szob felé tartottunk, ott is megálltunk egy kicsit, és ezután átléptük a határt. Az megint egy nehéz érzésbe került. Ott utaztuk a gyönyörű Csehországot, igazán sok szépet láttam. Nagyon sokáig tartott még Németföldre kerültünk, az út nem volt valami kellemes, habár szép idő volt, de 31-en voltunk egy vagonba’, az éjszakák, arról nem is írok, alig volt hely az állásra. (…)” Nagymamám, Schilling Erzsébet sorai ezek barátnőihez. Vácz Herminának írt leveléből idéztem.

 Tisztelt Elnök úr, Tisztelt Plébános Úr, Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Emlékező Közösség!

 1947 augusztusa községünk történetébe gyászkerettel, és szívünkbe mély fájdalommal került bejegyzésre mindörökre. Sváb közösségünk egy tetemes darabját, részét, mintegy 850 személyét, lényét, életét vesztette el egyetlen hétvége alatt. Augusztus 23-án karhatalommal zárták körül a falut, teherautók érkeztek, és megkezdődött megannyi család tervszerű elűzése, először Budafokra, majd onnan a marhavagonokból álló 201-es vasúti szerelvénnyel Németország szovjet megszállási övezetébe. Dunabogdány ezután már soha többé nem volt olyan, mint azelőtt.

Ha történelmi kontextusba helyezzük az eseményeket, azt látjuk, hogy a II. Világháború után a nagyhatalmak számára a lakosság önkéntes vagy kényszerű telepítése elfogadottá vált. Egy diplomata így jellemezte az akkori világpolitikai hangulatot: „Amire ma a világnak szüksége van, az nem a kisebbségek védelme, hanem védelem a kisebbségektől.” Ennek szellemében az etnikai konfliktusokat több helyütt homogén nemzetállamok létrehozásával kívánták feloldani, e célnak egyik eszköze volt a kitelepítés és a lakosságcsere. Nem vették figyelembe, hogy a II. Világháborúnak ugyan oka volt a túlfűtött nacionalizmus, de ez az I. Világháborút lezáró versaillesi békemű dilettáns voltának egyenes következménye is volt. Mint már annyiszor az emberi történelem végtelen láncolatában, egy elrontott, rossz helyzetre született egy újabb rossz válasz. És a vesztes Németország háborús szerepvállalását ily módon a Közép Európai németséggel fizettették meg, kollektív bűnösként kezelve a teljes közösséget.

06-v-kitelepitesi02.jpg

Az új rezsim már 1945-ben – a földreform keretében – ház és ingatlankobzásokba kezdett. Noha ez a háborús bűnösök körét érintette elvileg, a gyakorlatban, mivel osztogatható és fosztogatható vagyontárgyakról volt szó – súlyos és kirívó visszaéléseket jelentett. Sok-sok családot tettek földönfutóvá ekkor. Ezzel párhuzamosan zajlottak a fájdalmas internálások is, a legnagyobb épp itt történt. 1945 augusztusában a templom kijáratait a mise után lezárták és igazoltatás után válogattak ki embereket kényszermunkára, köztük magzatjukat hordó anyákat is, hogy gyalog táborba hurcolják őket Szentendrére, Budapestre a Károlyi laktanyába, majd Nagykátára. A visszaélésekre mutat rá, hogy ekkor fogják népbírósági  perbe a háború alatt antifasiszta elveit nyíltan valló Molnár Márton plébánost is, aki pusztán az ártatlan híveit védte a durva rendőri akció során. Nem csak technikailag volt célszerű egy közösségi alkalmon rajtaütni. Erőpróba is volt, történelmi értelemben a vallásüldözés előestéjén, megfélemlítés és egy közösség szakrális terébe történő behatolás is, könyörtelen erődemonstráció.

 Hogy mennyire volt bűnös Dunabogdány? Az 1939-es választásokon a Nyilaskeresztes Párt ebben a választási körzetben 50 százalékkal nyert, míg országosan 14 százalékkal végzett. Bogdányban pedig elsöprő többséggel, több mint kétharmados aránnyal tarolt. Azt is mondhatnánk, hogy micsoda „náci” fészek volt ez itt! Vérmesebb értelmezésben a bűn és bűnhődés szükségszerűségén filozofálhatnánk, mindjárt a korszak – környező településeken megfogalmazott - bélyegével: „Bogdány, Kisberlin”. Megérdemeltük hát a kitelepítést? A kérdés messze nem ilyen egyszerű!!!

A Horthy – korszak két korábbi választásán, 1922-es valamint  az   1935-ös  választáson Dunabogdány, mindkét esetben eltért az országos eredményektől. 1922-ben mintegy 60 százalék a szociáldemokrata jelöltre, 1935-ben – tehát 4 évvel a nyilas győzelem előtt - pedig 79 százalék az országosan passzív, 2 százalékon „ketyegő” legitimistákra szavazott. Ha valós pártpreferenciának tekintjük a voksolást, 13 év alatt vérmes baloldali szociáldemokratából hithű királypártiak lettek a bogdányiak, majd 4 évre rá nyilasok. Úgy, hogy a községbeli elit végig a helyén maradt. Hogyan volt lehetséges ez az, egyébként kuriózum?!

Az következik ebből, hogy nem láthatunk bele az akkori bogdányiak valós politikai érzéseibe, a választási eredmények nem jelentettek valós elköteleződést. Azzal magyarázhatók e politikai kacskaringók, hogy vehemensen és kérlelhetetlenül protest szavazók voltak, képesek voltak bármire és fegyelmezetten egy irányba szavazni, csak nehogy a kormánypártra, a Horthy adminisztrációra szavazzanak. E mögött húzódhattak éppen szociális okok is, de bizonyára nemzetiségi sérelmeket is fel kell tételeznünk, mivel ez az a körülmény, amiben leginkább különbözött a falu a környékbeli településektől.

Ne felejtsük el, hogy ekkor adja a szavazókorú népességnek a gerincét az a generáció, amely az iskola 1904-es állami kézbevételével egy erőltetett, sokszor az anyanyelviségben sértő módon végrehajtott magyarosítást élt át. Ennek hozadéka a kétnyelvűség volt, ami természetesen előnyöket jelenthetett a társadalmi érvényesülésben, de amit ilyen gyorsan, legtöbbször csak a nemzetiségi szempontok durva korlátozásával juttattak érvényre.

Az állami adminisztráció lépten-nyomon érzékeltette, hogy a helyi gazdasági elit további felemelkedése, gyermekeinek érvényesülése is csak a teljes asszimilációval válhat lehetségessé ebben a két világháború közötti társadalomban. A ’30-as évek, amely gazdasági visszaesést is hozott és kiélezte a szociális viszonyokat, a náci Németország térnyerése jegyében telt el, ami tovább fokozta a magyar állam és a hazai németség közötti bizalmatlanságot. Ne felejtsük el, hogy a trianoni kis ország 8 és félmilliós lakosságának egy számottevő, félmilliós kisebbségéről beszélünk. (A másik félmilliós kisebbség a zsidóság volt)

Egy ilyen helyzetben és protesthangulatban érte el a közösségünket a Volksbund megalakulása, azé a szervezeté, amely ekkor már kormányközi megállapodások alapján kizárólag az egyetlen olyan legális képviseleti szervezet volt az országban, amelyben német nemzetiségi létét az egyén megélhette. Volt, aki a náci eszmék miatt, volt aki a 30-as évek Németországának gazdasági teljesítménye előtti hódolatból, volt aki szociális okokból, a külföldi munkavállalás lehetősége miatt és volt aki a kulturális hagyományápolás igényével csatlakozott e szervezethez. De – a KSH adatai szerint – családjukat beleértve még így is csak 636-an léptek a Volksbundba a községből, úgy, hogy ekkor a faluban mintegy 2650-en német származásúak voltak. Ebből 2313-an német anyanyelvűnek, és 1715-en német nemzetiségűnek is vallották magukat a telepítés előtti utolsó népszámláláskor, 1941-ben.

Láthatjuk tehát, nem volt homogén a közösség! Ez a háború után szemmel láthatóan nem érdekelte a hatóságokat, a kitelepítési törvény hatálya alá tartoztak ugyanis a volt Volksbund-tagok, a volt SS katonák - függetlenül attól, hogy önkéntesek vagy kényszerítettek voltak, valamint a német nemzetiségűek éppúgy, mint a német anyanyelvűek. Ez utóbbi két kitétel különösen jól példázza: elég volt tehát pusztán svábnak lenni az 1947-es elűzetéshez!

A kitelepítési törvény már 1945-ben megszületett, a végrehajtás pedig 1946 januárjában kezdődött el Budaőrsön, a főváros körüli sváb gyűrű felszámolásának igényével. 1946 nyarán Németország nyugati megszállási övezete azonban megtelt, bár a törvény érvényben maradt, leálltak a szerelvények, szünetelt a telepítés. 1947-ben indult be újra a gépezet. Ma már történészi munkák foglalkoznak a párhuzammal, hogy az időzítés nem volt teljesen a véletlen műve. 1947 augusztusának utolsó napján került sor a választásokra, amely később csak elcsalt, kékcédulás választásként került be a magyar történelem lapjai közé. A kommunista párt a választások előtt újra felszította a svábellenes hangulatot, szomorú látni, hogy olcsó kampányfogás volt a kitelepítés, a gyűlölet összetartó erején túl sok potenciális szavazót kecsegtetett újra juttatható ingatlannal. Ekkor már a választási névjegyzékből is természetesen kizárhatták a sváb szavazókat.

Érthetjük a kommunisták bizalmatlanságát, a háborús szerepvállalás általánosító vélelmén túl, a sváb ember a maga vallásosságával, konzervatívizmusával, munkájára, önállóságára és tulajdonára büszke mivoltában nem számított éppen kommunista archetípusnak. De ne feledkezzünk meg a többi pártról sem! A sváb kitelepítést nemcsak a kommunisták használták ki, sajnos nemzeti ügy lett belőle nemzeti jelszavakkal: új magyar honfoglalásról, nemzeti érdekről szóltak a korabeli – különféle pártok által működtetett – sajtótermékek, sok-sok hazugsággal fűszerezve, ami országszerte olyanokban is elültette a kérlelhetetlen svábgyűlöletet, akik soha életükben mégcsak nem is találkoztak sváb emberrel.

Meg kell még említenünk, hogy a hatóságok nagyobb mérvű kitelepítéssel számoltak. Kapacitáshiány miatt függesztették fel, vagy már éreztette a hatását, hogy őrültség megválni a kiváló munkaerőtől, esetleg más szempontok kerültek a döntéshozás homlokterébe, ma még nem tudjuk teljes bizonyossággal. Bogdányból még több, mint 1000 személy kitelepítése lógott a levegőben, az augusztusi telepítési hullám után a törvény változásával, jóval nagyobb teret engedtek ugyan a gazdasági okokból történő mentesítéseknek, és több mint 800 személy került le a listáról, de így is 133 személyt akartak még kitelepíteni. Ma már bárki megnézheti, hogy őse felkerült-e volna a listára, ha a hatóságok maradéktalanul az 1947-es augusztusi helyzetnek megfelelően járnak el. Nem sokon múlt, hogy Bogdányból véglegesen kitöröljék a sváb színt!

08-v-memento-kitelepitesi-kep.jpg

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Bogdány közösségének egy jelentős részét veszítette el a kitelepítéssel. Községünk és vele az ország nagyon-nagyon sokat vesztett, családtagokat, munkáskezeket, alkotó energiákat, személyiségeket, egyéniségeket, mindazokat az egyedi és megismételhetetlen értékeket amit csak az ember adhat hozzá a világhoz, a mi sajátos világunkhoz, a bogdányi mikrokozmoszhoz is. A közösség megroppant, a félelem és passzívitás uralkodott el az itthonmaradókban. A helyi sváb dialektus elindult a lassú, de biztos, mára csaknem végbemenő kihalás útján. A nyelv elvesztése után jóval nehezebb megfogalmazni, miben is áll a sváb mivoltunk? Olyan típusú kérdés ez, minthogy meg lehet-e ragadni a lelket? Egy helység szellemét, szellemiségét? Amelyet sok végigélt élet küzdelme, öröm és bánat, felemelő és tragikus történetek ezrei hagynak nyomként a falun, a tájon. Megragadható-e a történetekből áradó kultúra, amely díszes szövetkabátként öleli át az otthonában élő, létező embert és reményeink szerint a jövő nemzedéket is ebben az érzésben. Megfogható-e a tájat egy sajátos kultúrtájjá formáló ember? Árad-e valami megfoghatatlan szellemiség, amely az akár erre vetődő idegent is magával ragadja, ha más nem, a sejtés-érzésében, hogy itt e helyben valami más, valami egyedi van jelen? És mi a teendő, hogy ez még évtizedek múlva is érezhető legyen? Közösségünk súlyos és életbevágó kérdései ezek, talán a legfontosabbak…

Napjainkban a jövőt vizsgáló tudósok a Föld népesedésének statisztikáiból, kulturális törésvonalak erezetéből és leginkább az éghajlatváltozás kék madarának béltekervényeiből jósolnak. Ki evolúciót, ki revolúciót emleget, de abban talán egyetértés mutatkozik, hogy nehéz időszak következik el, és a jövő globális kihívásában nagy szerepe lesz a termőföldnek és az édesvíznek. Én ehhez harmadiknak hozzátenném még, a közösségnek is. Ha otthonérzettel akarunk rendelkezni, ehhez mindennapi társakra, belátható keretre, közös hitre és tudásra, egyszóval megtartó közösségre van és lesz szükség. Hozzáteszem, ha egy generációnak kell majd visszaköltöznie az ember alkotta virtuális valóságból az Isten alkotta valóba, ez nem pusztán életminőséget javító körülmény lesz. Hiszem, hogy annak lesz könnyebb, az rendelkezik majd nagyobb kinccsel, akinek nem a semmiből, az atomizált emberiség részecskéiből kell ezt újra létrehoznia majd. Mennyivel értékesebb lesz, ha át tudjuk menteni a közösségünket, kulturális mintáinkat, és szerves kapcsolatot tartunk fenn térben és időben egymással, a közvetlen szülőföldünkkel, valamint a múlt és jövő között! Mindezt akár úgy, hogy lehet hozzánk csatlakozni, és nyertes dolog lesz hozzánk csatlakozni!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Itt az agglomerációban minden településnek és hagyományos közösségnek kihívás, hogy szerves kultúráját, kapcsolatrendszerét, együttélési normáit ne váltsa fel lassan és olykor észrevétlenül kertvárosi kultúrával és mentalitással. Ez lehet divatosan modern és lehet, hogy van, akinek ez életminőséget javító előrelépés, de nekünk elszórni avagy üveggyöngyökre cserélni kincseinket csupán fájó visszalépés lenne, amit senki ne várjon el tőlünk! Elég feladat és küzdelem megszabadulni közösségünknek a rossz beidegződésektől és hibás reflexióktól, amelyeket az elmúlt háromnegyed évszázad – különösen a létező szocializmusból merítve, sárként – csakúgy mint mindenkire a közös hazában – ránk is rakott. Az alap azonban érintetlen. Biztos, tiszta és gránitkemény. Építsünk rá bizalommal és kellő önbizalommal!

Őrizzük meg és óvjuk, a velünk élő magyarok megtisztelő segítségével közös bogdányi közösségünket, amelynek része és csodálatos színe a sváb kultúra, identitás és mentalitás is!

 

Liebhardt András

 


Megosztás a Facebookon