Mottó: „A történelem nem terhelheti az emlékezetet,az értelmet kell, hogy megvilágosítsa.” Gotthold Ephraim Lessing
Írásom indítékai
A dunabogdányi németség történetével kapcsolatosan – kiemelten reflektálva az 1947. augusztus 23-án, 24-én történt elűzetésükre – több publikáció is megjelent a Bogdányi Híradóban. Az értékes írások közül is kiemelném Liebhardt András tudományos alaposságú könyve alapján közreadott cikkét. Nem kritikai megjegyzésként említeném meg, hogy a témakör egészét lefedő mű az eddigiek során még nem jelent meg. Ennek okai többrétűek. A témában született cikkek vonatkozásában említést tehetünk terjedelmi korlátokról, de az olyan információk fellelhetőségének a nehézségeiről is, amelyet a le nem írt, valamint a nem, vagy csak nehezen fellelhető dokumentumok jelentenek. Esetemben a felsoroltak mellett arról is szólnom kell, hogy nem vagyok történész. Mindezek alapján írásomban egyebek mellett jelentősebb mértékben azokra az információkra támaszkodom, amelyeket a témában való érintettségük kapcsán szüleimtől hallottam. Ezzel összefüggésben megemlítem, anyai nagyszüleimet családostól a teljes vagyonelkobzás következményeivel együtt, pusztán német anyanyelvük megvallása miatt űzték ki Németországba. (Édesanyánk csak azért tudott itthon maradni, mert akkortájt Budapesten dolgozott. Házuk a mai Coop üzlet-, illetve annak helyén volt.) Az 1945 utáni koalíciós időkben édesapánk a helyi kőbánya szakszervezete delegáltjaként a községben működő Nemzeti Bizottság tagja volt, ahol is az ún. „kitelepítés” kérdése a háborút követően, különösen 1946 elejétől, (a magyarországi németség/svábság országból való kitoloncolása megkezdésének kezdetétől) Dunabogdányban folytonosan napirenden volt. Mielőtt rátérnék a téma tárgyalására, megelőzve az esetleges olvasói kérdést, mi motivált ezen írásnak a Bogdányi Híradóban történő megjelentetésére, megemlíteném, publikációs szándékom legfőbb indítéka az említettek mellett az a felkérés, amely a kiadvány Szerkesztőbizottsága felől érkezett. Nem túlértékelve a témával összefüggő ismereteimet, úgy gondolom, főleg a szüleimtől szerzett információk közreadása megóvja a múlt egy szomorú eseménysorának az elfelejtésétől a község azon lakóit, akik számára annak ismerete még fontossággal bír.
A németség magyarországi betelepítésének fő okai
A tárgyalt téma kapcsán célszerű szólni a helyi németség bejövetelének okairól, körülményeiről. A mai, Trianon utáni Magyarország, valamint a Délvidék, és Temes, és Torontál területére a török kiűzését követően három hullámban telepítették be a németeket. A dunabogdányi németek az első hullámmal érkeztek. A községünkben többek birtokában levő Elter leszármazottak - Elter Joannes és Herr/in Eva néven nyilvántartott családfája – 1722-től datálódik. (Apai nagymamám Elter Józsa volt.) Dunabogdány korábbi római katolikus temploma pedig már 1724-ben elkészült. Érdekes kérdés a helyi németség eredete. Senki nem tudja, honnan jöttek őseink. Ennek oka minden bizonnyal a különböző helyekről történő bevándorlással magyarázható. Németországban a Magyarországra induló csoportok gyűjtőhelye a Duna mentén lévő Ulm városa volt. (Vélhetően ezért is található ott a magyarországi németség történetével foglalkozó intézet. Azonban elképzelhető, hogy a tutajokon történő behajózás kiindulópontjaként más Dunamenti települések is szóba jöhettek.) Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a községünk környékén lévő, zömmel német nemzetiségű települések lakóinak elosztóhelye Nagymaros volt. Érdemes még szót ejteni a nyelvjárásról. Avatott szakértők szerint a községünkben beszélt archaikus nyelv egy frank-bajor paraszti nyelvjárás. Mely azt is jelenti, hogy annak írott változata sohasem létezett. Az írásbeliségre ugyanis a mindenkori hivatalos/irodalmi német nyelv szolgált. Talán érdemes megjegyezni, az abban bekövetkezett változásokat a helyesírás tekintetében egyes esetekben a későbbiek során átültették a helyi nyelvbe. A 19. század közepéig az F, valamint a V használata fakultatív módon történt. Ezt követően azonban egyes F betűvel kezdődő neveknél/egyéb szavaknál a V használata (Fogel helyett Vogel) vált általánossá. A szókészletben, illetve a nyelvtanban azonban alapvetően megrekedt a nyelv a Németországból hajdanában magukkal hozott szinten. Előbbi kapcsán úgy is fogalmazhatunk, hogy például az új találmányok hivatalos német elnevezései nem honosodtak meg idehaza, vagy azokra egy korábbi, hasonló funkciót betöltő – esetleg már a betelepülést követően megismert - eszköz megnevezését használták. (A repülőgépet például Dunabogdányban mind a mai napig Luftschiffnek nevezik, ami léghajót jelent, nem pedig Flugzeugnak, ami a repülőgép megnevezése.) A helyi német nyelvnél maradva érdemes még megemlíteni, hogy abból hiányzik a közelmúlt (Präteritum) használata. Azt ugyanis szintén a már említett 19. századi német nyelvújítás terméke, amit bevándorló őseink értelemszerűen nem hozhattak magukkal.
Írásom „alapozó” gondolatainál maradva még két igen fontos körülményre szeretném felhívni a téma iránt érdeklődők figyelmét. Az említett magyar területekre bevándorolt német emberek főként földművesek és valószínűsíthetően kis létszámban iparosok voltak. Vagyis, nem rendelkeztek értelmiségi réteggel. (Más kérdés, hogy egyes városokban letelepedettek utódai közül a későbbiek során nem kevesen a magyar kultúra meghatározó személyiségei közé emelkedtek, de már nem németként, hanem asszimilálódott magyarként. (1) A másik feltétlenül figyelembe veendő szempont a már említett parasztság döntő mértékben falvakban történő elhelyezkedése. E települések pedig az országban szétszórtan, vagyis nem tömbökben találhatóak. Az említett körülmények, a diaszpóra lét, egyrészt a magyarországi németség kulturális fejlődésének a gátjai voltak, másrészt – nem kis mértékben annak következményeként is – hozzájárultak a rossz értelemben vett asszimilációs folyamatokhoz. (2) A helyi német értelmiség hiányával magyarázható az a körülmény is, amely szerint a 19. század végéig terjedő évekig a helyi német emberek szinte semmit nem tudnak az itteni történelmükről. Ismeretekkel leginkább csak az I. világháborút közvetlenül megelőző időszakról – nagyszüleink korától kezdődően - rendelkezünk. (Ez esetben természetesen az olyan, magamfajta idősebb korosztályra gondolok, akiknek a nagyszülei – mint például az enyémek – mind a 19. században születtek.)
Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, bár a korábban említettek is jelentős hatással voltak Dunabogdány németségének mai állapotára, a döntő jelentőségű történések az említett időszakkal – kiemelten az I. világháború Magyarország részéről történő elvesztésével, és az azt betetéző Trianoni Békediktátummal - vették kezdetét. A Szent István-i Magyarország területén élő nemzetiségek öntudatra ébredésének a XIX. század végén nacionalizmusba átcsapó folyamata, amint arra Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985) c. kiváló könyvében rámutat, a németségnél egyáltalán nem volt tapasztalható. Majd csak a két világháború között, a könyv szerzője szerint abban a szellemileg légüres térben a Volksbund ébresztette fel bennük a nagy német egység illúzióját. Sokan nem is sejtették, hogy milyen félrevezető módon éltek vissza lelkesedésükkel.
Szögezzük le, az I. világháborút követően az addigi Magyarország területén élő nemzetiségek közül egyedül a németségnél nem volt tapasztalható területi elszakadásra való törekvés. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert e körülményt a II. világháborút lezáró béketárgyalásokon, majd az azt követő években még csak morális alapon sem vették figyelembe a hazai németség megítélése-, sorsának eldöntésekor. Arról a körülményről sem (lett volna) szabad megfeledkezni, hogy Magyarországra a németség államiságunk kezdetétől fogva az uralkodók (királyok) által kezdeményezett betelepítés során érkeztek, nem pedig illegálisan, vagy félillegálisan, mint ahogyan az országban élő oly sok népelem esetében történt. Akik azután az általuk elfoglalt területek I. világháború utáni elcsatolását követelték. (Lásd a délvidéki szerbek, valamint az erdélyi románság területrablásának a történetét.)
Az elűzetés történelmi, és politikai előzményei
Amint az köztudott, Magyarország Trianon kapcsán elvesztette területének több mint kétharmadát, lakosságának pedig egyharmadát. A megcsonkított ország etnikai alapú megerősítésének módját a Horthy rendszer az erőszakos magyarosításban látta. Sajnos, ez is olaj volt a tűzre a Volksbund erőre kapása tekintetében. E kulturálisnak álcázott szervezettel Hitlerék a különböző, főleg Kelet-közép Európában élő németeket politikai értelemben is integrálni kívánták. A hazai németségnek a Volksbundot megelőző, valódi kulturális szervezete a Deutsche Volksverein volt. (Amelynek vezetőjét a zsigeri alapon németgyűlölő, mindmáig jogtalanul agyondicsért Bajcsy-Zsilinszky Endre egy általa provokált párbaj során maradandó egészségkárosodást okozva megsebesített. Akinek közvetetten köze volt a parasztpolitikus, Áchim András megöléséhez is.) A magyar történelmet tárgyilagosan értékelők számára egyértelmű, hogy a Horthy rendszer a két világháború között kényszerpályára került. Ennek is tudható be az olyan, végső soron magyar nemzetellenes szervezetek engedélyezése, mint amilyen a Harmadik Birodalom által az országra ráerőltetett Volksbund volt. (A Volksbund dunabogdányi térnyeréséről Liebhardt András statisztikákra alapozott publikációiból kaphatunk pontos képet. Ezért én e kérdéskörrel részleteibe menően nem kívánok foglalkozni. Annyit azonban megjegyeznék, követve azt az általánosíthatónak nevezhető tendenciát, amely szerint nagyobbrészt a rosszabb anyagi körülmények között élők kaphatóak propagandisztikus szólamok alapján mindenfélére. Az említett jelenség Dunabogdányban is tettenérhető volt.)
Az elűzetés
Megegyezően a többi német befolyás/megszállás alá került állammal, Magyarországon is terítékre került a II. világháborút követően az úgynevezett német kérdés. Ennek politikai alapjául a világháborút lezáró Potsdamban megkötött négy nagyhatalmi békeszerződés szolgált. Ebben a győztes felek megállapodtak, hogy a háborús bűnösöknek minősített németeket – nevesítetten a Volksbund vezetőket, valamint az önkéntes SS katonákat – Németország nyugati - főként amerikai – zónáiba szállítják. Magyarországon ez a folyamat 1946 elején meg is kezdődött. Az országból nem csak az említetteket szállították ki, hanem nagy számban olyan, az 1941. évi népszámláláson magukat magyar érzelműnek és nemzetiségűnek nevező, de német anyanyelvűeknek megjelölő személyeket – ilyenek voltak az anyai nagyszüleink, Stágel Károly, és neje Vogel Mária – akik nem, hogy Volksbund tagok sem voltak, hanem mindvégig egyértelműen elhatárolódtak e náci szervezettől. Az országból való kidobásuk tényleges oka az a szerény, de önálló egzisztenciát jelentő parasztgazdaság volt, amit másoknak azután oda lehetett adni. Látva az említett megállapodás be nem tartását, az amerikaiak még 1946 végén leállították a Magyarországról elűzött, (udvariasabban, de helytelenül fogalmazva „kitelepített”) németek nyugati zónákba történő befogadását. Az egymással ok-okozati összefüggésben is levő, a hazai németség likvidálására irányuló törekvéseknek belpolitikai leágazása is volt. Ennek alapját pedig egyes társadalmi csoportok, valamint pártok minden jogos alapot nélkülöző megrögzött németellenessége képezte. (3) Holott a németek betelepítésének oka a török hódoltság következtében Magyarországon előállt népességhiány volt. (4)
Végül nem szabad megfeledkezni a szovjet érdekszférába került országok esetében a nemzetiségi kérdés rendezésének egy igen sajátos formájáról, a lakosságcseréről. (5) Dunabogdány esetében ez azt jelentette, hogy a Felvidékről kitelepített magyar lakosságnak helyet kellett biztosítani. Talán csak a kérdéskör ismeretét illetően nálam avatottabb személy tudná megmondani, hogy a „kitelepítés” lehetőségét megalapozó négyhatalmi politikai megállapodás talaján, ez utóbb említett kényszerhelyzet, vagy pedig a magyarországi országos-, illetve a helyi politikai erők súlya nyomott-e nagyobbat a latba a dolgok ismert módon történt megoldásában. (Megítélésem szerint az említettek közel azonos súlyú, együttes hatására történtek a dolgok úgy, ahogy.) Azonban nem kizárható, hogy Dunabogdány esetében esetleg elmaradhatott volna a „kitelepítés”, ha azt a későbbiekben említett helyi baloldali, illetve velük politikai közösséget vállaló csoportok oly kitartóan nem szorgalmazták volna az illetékes országos szerveknél. (6) Tekintettel arra, hogy Németország nyugati felére már nem lehetett volna tőlünk német nemzetiségű lakósokat kiszállítani, az akkori miniszterelnök, a Kisgazdapárt egyik kollaboránsa, Dinnyés Lajos külön kiutazott a Szovjetunió által megszállt Kelet-Németországba, hogy fogadjanak községünkből bányászokat. A nagy vérveszteségeket elszenvedett országrészben valóban szükség volt bányászokra. Ez alatt azonban mélyművelésű, szén-, és ércbányákban dolgozó embereket értettek az ottani hatóságok, nem pedig kőbányászokat. Azonban mint szükséges munkaerőhöz még csak azokhoz sem jutottak hozzá a németek - ennek okairól rövidesen szólni fogok – mivel zömmel parasztcsaládokat vittek ki Dunabogdányból.
A dunabogdányi németség kiűzetésének helyi tényezői között döntő szerepet játszott a helyi Parasztpárt (7), valamint a Kommunista Párt. Kényes kérdés, de a tények kedvéért szólni kell róla, hogy községünkben a református magyarság egy kis, parasztpárti csoportja – élükön az akkori bíróval, és rokonságával - elsősorban a jövőbeni vagyonosodásuk reményében a német lakosság elűzetését szorgalmazta. (8) A református magyarság többsége azonban egyértelműen elhatárolódott törekvéseiktől! Édesapánk elmondása szerint a már említett Nemzeti Bizottságban az azt szorgalmazó parasztpárti, valamint a kommunista képviselők voltak többségben. Velük szemben, kisebbségben Alvincz József, a Kőbánya szakszervezete, Budai Károly, a Szociáldemokrata Párt, és id. Sas András, a Kisgazdapárt képviseletében próbálták védeni a helyi németséget. Ez végül is csak a kőbányában dolgozók esetében járt sikerrel. A bányászok mentesítését kérelmező első listát a hatóságok visszadobták, mivel az azt aláíró üzemi bizottsági (ÜB) elnök korábban volksbundos volt. Ekkor a kőbánya üzemvezetője, Kardos László indítványára édesapám személyében új ÜB elnököt választottak. Az ő aláírásával elfogadták a mentesítési kérelmet. Így több olyan bányászt is sikerült megmenteni, aki esetleg Volksbund tag volt. Az elűzöttek zöme viszont parasztember volt. Tőlük ugyanis volt mit elvenni, (majd másoknak odaadni). Ez is a történelem fintora!
A helyi svábkérdés végül is az ismert módon eldőlt. Az elűzetés technikai feltételeiről, a forgatókönyvről 1947. augusztus 22-én a jelenlegi Forgó étteremhez tartozó Ott/Szaszovszky vendéglőben Rajk László akkori belügyminiszter közvetlen irányításával állapodtak meg a hatóságok. Az akcióra – mint valami rablók elfogására – augusztus 23-24-én került sor. Az embereket Budafokra szállították teherautókkal, majd onnan néhány nap múlva marhavagonokban indították útnak a szovjet érdekszférába tartozó Kelet-Németországba. Beteljesedett a parasztpárti vezetők azon mondása, (és egyben óhaja), hogy „egy batyuval jöttek, egy batyuval mennek”. (9) (Az természetesen más kérdés, hogy a batyu tartalma más volt a németek betelepítésekor, és megint más az elűzetésükkor.) Az ittmaradt, és történtek következtében a kommunizmus alatt megfélemlített német nemzetiségű lakosság nyelvének, és azzal együtt önazonosságtudatának a feladása egy még napjainkban is tartó, visszafordíthatatlan folyamattá vált. Amely helyzetről azt mondhatjuk: Endspiel an der Donau. Végjáték a Duna mentén!
1) Mások mellett megemlíthetjük Semmelweis Ignácot, Erkel Ferencet, Ybl Miklóst, Klebelsberg Kunót, Márai Sándort, Herczeg Ferencet. A sport területén pedig a világon ma is egyik legismertebb magyar, Puskás Ferenc, (tíz éves koráig Purczeld), valamint Hidegkúti Nándor (Holzbauer) személyét.
2) Szemben például Erdéllyel, ahol a már a 13. században betelepült szászok, mint városlakók (lásd pl. Brassót, Nagyenyedet, Segesvárt) jelentős saját értelmiséggel rendelkezve a romániai kommunizmus 1980-as években történő kiteljesedéséig, melynek következménye a gyakorlatilag teljeskörűnek nevezhető, a német állam részére kiárusítás formájában történő elűzetésük volt, megtartották eredeti kultúrájukat, és irodalmi német nyelvüket. (Érdemes megemlíteni, hogy mintegy húsz évvel ezelőtt ugyan nem a szó szoros értelemben vett erdélyi, de romániai – Temesvár környéki, röviddel a forradalom előtt Németországba emigrált – német nyelven publikáló hölgy, Herta Müller irodalmi Nobel Díjban részesült.
3) Idősebb Antall József, kisgazdapárti országgyűlési képviselő például azt mondta az Országgyűlésben, hogy soha olyan visszatérő alkalom nincsen, mint most, hogy megszabaduljunk a magyarországi németektől. Az 1945-48 közötti koalíciós időben a működő pártok közül egyedül a Szociáldemokrata-, valamint a jelenlegi Kereszténydemokrata Néppárt elődje, a Barankovics féle Demokrata Néppárt ellenezte az ún. „sváb kérdésnek” a németség hazájukból való elűzetéssel történő megoldását. Utóbb említett párt éppen az említettek okán jött létre a hivatalos politikájában kemény németellenességet folytató Parasztpártból-, valamint a Kisgazdapártból kivált képviselőkből. A két utóbb említett pártot bizonyos fokig felekezeti sajátosságok is jellemezték. Később említésre kerülő vezetőik jelentős része református vallású volt. Akiknek a katolikus németség mindig is szálka volt a szemükben. (Szegfű Gyula, a két világháború közötti időszak egyik meghatározó szellemi vezére a kor magyar társadalmát terhelő négy antinómiát (feloldhatatlan ellentétet/ellentétpárt) határozott meg, amelyen nem sikerült túljutnia/megbirkóznia a korabeli magyar társadalomnak: a megkésett kapitalizmus következtében fennálló félfeudális állapotokat, a trianoni traumát, a zsidó kérdést, valamint a katolikus protestáns ellentéteket. Ez utóbbi a német kérdés „megoldásának” ha nem is meghatározó, de mindenféleképpen befolyásoló tényezőjévé vált.
4) A török 1686. évi országból történő kiűzetését követően például Tolna megye lakossága nem több mint 10 ezer fő volt. Dunabogdányban a németek bejövetele előtt mindössze 10-15, zömmel reformátusvallású család élt. A Zichy grófok birtokának részét képező faluban az említett főúri család kezdeményezte a német lakósság betelepítését. A betelepítettek induló vagyoni helyzete nem volt egyforma. Akik Németországból a „batyujukban” több pénzt hoztak magukkal, Dunabogdányban nagyobb földterületet tudtak vásárolni. Az eltérő egzisztenciális feltételek hatással voltak a településszerkezet kialakulására is. A helyi viszonylatban módosabbnak nevezhető gazdák a mostani Kossuth Lajos utca két oldalán-, kisebb részben pedig a Plébánia utca hegyfelőli részén épített házakban laktak. Bár a török kiűzését követően a németek a jobb jövő reményében érkeztek Magyarországra, a kezdeti idők nem voltak könnyűek. Ezt találóan fejezte ki a magyarországi életükre vonatkoztatott Tod, Not, Brot (halál, nélkülözés, kenyér) szavak időrendisége. A történelem fintora, hogy ugyanezt lehet elmondani a Németországba kidobott dunabogdányiak ottani sorsával kapcsolatosan is. A betelepített német lakósság a társadalmi- gazdasági-kulturális élet egészére, és ez által az ország fejlődésére igen pozitív hatással volt. A németség iránti szimpátiával egyértelműen nem jellemezhető Erdei Ferenc parasztpárti politikus, író (később belügyminiszter, majd a Kádár korszakban 1971-ben bekövetkezett haláláig a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára) Futóhomok című művében leírja, hogy Soroksárról Ócsa irányába haladva az azonos természeti (ökológiai) jellemzők ellenére hogyan csökken a mezőgazdasági termelés belterjessége. Más szóval, mennyivel intenzívebb mezőgazdasági termelést folytattak azokon a területeken a gazdálkodók, ahol német lakosság élt. A mezőgazdaságot illetően az elmondottak tetten érhetőek Dunabogdány esetében is. A község egyes határrészei – pl. Sajgók, Irtványok - a nevükben is magukon viselik annak a kemény munkának az emlékét, amelynek révén a természettől elhódított területeket művelésbe vonták.
5) Benes a későbbi soviniszta csehszlovák elnök még a háború alatt Sztálinnal történt találkozása alkalmával felvetette Csehszlovákia esetében a nemzetiségi kérdés lehetséges megoldását. Amire a kommunista diktátor válasza az volt, hogy a nemzetiségi kérdés csak vagonkérdés. Ez a válasz bátorította fel Benest a Csehszlovákia területén élő német, és magyar lakósság likvidálására. A Sztálin által említett megoldási formát alkalmazták idehaza a magyarországi németek országból történő kiebrudalásakor is.. Ugyan nem releváns része témánknak, de feltétlenül meg kell említeni, a soviniszta csehszlovák elnök így járt el a háborút követően a magyar, és a szudéta-, valamint a morvaországi németekkel is. A német lakosság egy részét-, megegyezően Tito jugoszláviai módszereivel, pusztán nemzetiségi mivoltuk miatt meg is öltek. Utóbb említett kommunista diktátor nagyon sok ártatlan magyart is megöletett a Vajdaságban.
6) Édesapánk elmondása szerint főként a helyi Parasztpárt képviselői igen gyakran jártak Budapesten a Sas utcában, ahol a németség sorsával foglalkozó állami hivatal székhelye volt.
7) A Parasztpártot, amelyet köznapiasan agrárkommunistáknak is neveztek - országos szinten olyan személyek fémjeleztek, mint Kovács Imre, valamint Darvas József, Veres Péter írók, Erdei Ferenc – egy erős németellenesség jellemezte
8) Egy 1946, márciusában kelt dokumentumban, amely Budai Károly hagyatékából került elő, kérvényezte néhány személy – közülük egy helyi illetőségű, Fehér János bíró – a felsőbb hatóságoknál a sváb lakosság kitelepítését. Az egyoldalas levélben összesített formában feltüntetésre került a falu ingatlanállománya (értékes, és nem értékes házak bontásban), valamint művelési áganként a község termőterülete. A beadvány végén azt írták a kitelepítést kérelmezők, hogy lehetőleg ne sok felvidéki magyart telepítsenek be a német lakosság helyére, mert akkor nem jut elegendő föld a helyi ősmagyaroknak. Úgy gondolom, ezen aljas indítékot külön nem is kell magyarázni. Az írógéppel készített levél záradékaként a következő, tollal írott mondat olvasható: „A tervet embertelen volta miatt a Szociáldemokrata Párt nevében a leghatározottabban ellenzem.” Aláírás: Budai Károly, a Szociáldemokrata Párt helyi elnöke.
9) Édesanyánk elmondása szerint augusztus 23-án ½ 7-kor bejött hozzájuk két rendőr. Édesapja éppen az állatokat etette. Az egyik rendőr azt kérdezte: Stágel Károly? Az igenlő feleletre ez volt a válasz: Másfél órán belül családostól egy 30 kg-s csomaggal elhagyni a házat. Anyai nagyapám 51 éves volt. Magyar katonaként végigharcolta mindkét világháborút. (A másodikban fogságba is esett, szerencsére amerikaiba, ahonnan 1946-ban, egy évvel a későbbi elűzetése előtt tért haza.) Akkortájt már egyre erősödött a kis családi gazdasága. A rendőr közlését követően ő úgy gondolta, ott helyben esik össze az apja. Budafokra Kristóf Jani bácsi, és nagyapám unokaöccse, Pollák Feri bácsi kerékpárral vittek még nagyszüleimnek élelmet. Majd Hoyerswerdánál a marhavagonokból álló szerelvényük átlépte a német határt.
Megjelent a Bogdányi Híradó 2021. januári számában