Tisztelt Bonifert Úr! Kedves Feri bácsi!
Hogy ne kelljen bulváros címet kreálnom, és mert azt gondolom, hogy nézeteltéréseink ellenére alapvetően egy csónakban evezünk, mely remélem, az írásom végére megértést nyer, nyílt levélben válaszolnék Önnek, tisztelettel.
Örömmel olvastam a válaszcikkét! Meg kell mondjam, őszinte érdeklődéssel olvastam benne a helytörténeti adalékokkal is jócskán megtűzdelt történeti részt a vízközmű kiépüléséről. Ritkán kerülnek ilyen speciális információk a helytörténet lapjai közé, hála Önnek, ez tehát feljegyzésre kerül. Akkor is respektálom, ha nem érzem leleplezésnek a Balázzsal jegyzett cikkeinkben felvetettekre. Mi ugyanis nem azt állítottuk, hogy azért csinálták szigetszerűre a közművet, hogy egyesek csaljanak-lopjanak-hazudjanak. Hanem földrajzilag – történetileg (valószínűleg épp oly módon, ahogy Ön azt leírta) szigetszerű lett és aztán, megfejelve a sajátságos tulajdoni helyzettel ez teremtett lehetőséget a visszaélésekre, a sajnálatos esetre, amiben benne leledzünk.
Sajnos az eternitcsövek és az Ön által említett technológiai megoldások sem szolgálnak sok magyarázattal a mára nézve. Sőt, ha úgy van, ahogyan írja, azt a feltevést erősítik, hogy az elmúlt évtizedekben a kirívóan magas vízdíjak mellett nem fordítottak kellő mértékben gondot a beruházásokra. Egyébként nem is kell a föld alá lesnünk, hogy megalapozott véleményt alkossunk, egyetlen dolog, mely mindennél többet elmond, hogy a Fővárosi Vízművek 3 év alatt 73-ról, 39 százalékra vitte le a nem számlázott víz mennyiségét és valószínűsíthetjük, hogy további sikereket ér el rövid időn belül, míg a DMRV két évtized alatt nem tudott (vagy nem akart?) mit kezdeni ezekkel a számokkal.
Noha a cikkem nem erről szól, Ön sok mondatot szentel a hitelek kérdésének. Természetesen vállalom minden félmondatomat is. Ezzel kapcsolatban tényeket írtam le, 2010-re valóban siralmas helyzetbe került az önkormányzat a csökkenő adóbevételek és a korábbi pénzügy politika okán, a mozgásteret jelentősen csökkentette a korábbi évtizedben felvett hitelek után történő tartozástömeg. Akkor is így van, ha Önök nem tivornyára - rivaldára (a kocsmahitel is jó kifejezés) költötték ezt, hanem fejlesztésekre. Akár szükséges fejlesztésekre. Hozzátartozik ahhoz a korszakhoz, hogy az önkormányzatok erőforrásait egyre inkább szűkre szabták, az állam mindig is szeretett játszani az újraelosztás piszkálásával, ma is így van ez. Én készséggel elfogadom, hogy ez valamiféle kényszerpálya lehetett Önöknél is. Az agglomerációs fekvésből fakadó pénzügyi szintünk (adóképesség) menthetett meg attól, hogy működésre kelljen hitelt felvenni, meg persze, hogy Önök nem szálltak el ez ügyben, hozzátéve, működési-likviditási gond sem állt fenn ezen a pályán az Önök idejében, mint ami fennállt vidékibb településeken. (És, itt tegyük hozzá újabb adalékként, szintén a tényeknél maradva, a hitelből történő nagy építkezések mellett 2010 előtt adta el a legtöbb ingatlanát (a földingatlanok mellett házingatlanokat is) az önkormányzat.) Azt is tudom, mert egy alkalommal fültanúja voltam, hogy az akkori polgármester, Schuszter József évekkel korábban azt prognosztizálta, hogy az országos helyzetre (ti. önkormányzatok helyzetére való) tekintettel az állam úgyis biztos, hogy szanálni fogja a tartozásokat. Ki-ki döntse el, hogy ez mennyiben volt felelős hozzáállás, de mindenesetre elég nagy stratéga volt a vezető, abban tévedett csupán, hogy erre a gazdasági válság közepette a Gyurcsány-kormány sem anyagilag sem erkölcsileg már nem volt képes. A polgármester lehet, ezért is fontolgatott olyan elsőre, sőt másodikra is meghökkentő lehetőséget, talán épp az adósságcsapdát elkerülendő, mint a víz alapú energiatároló telepítése az Urak Asztala - hegy gyomrába. Azért idézem pont ezt az extrém ötletét példaként, hogy rávilágítsak, az „Öreg Schuszter” tudott nagyban gondolkodni… Feri bácsi, egyszer meg kell írni a helytörténet számára ezt a korszakot is, és alaposan körül kell majd járni. Azt gondolom, pár mítosztól is meg kell szabadulnunk majd. A lényeg, hogy korrekt módon kell majd elvégezni ezt a munkát. Leírni, miben volt jó az a korszak, miben nem. Adottság, lehetőség, tehetség, vérmérséklet, morális tényezők, hit, akarat, szándék, érdek és mindenekelőtt az ezek közt mérlegelő vagy integráló egyén érleli a döntéshozást és az idő próbája mutatja meg igazán, a jó és rossz két szélsőértéke között hol jelölte ki helyét e sokmindenből összeálló „keverék-önmaga”, és melyik irányba húz majd a mérleg nyelve az utókor előtt az adott döntés megítélésekor. Akkor is van abszolút, tudniillik jó és rossz, ha van relatív, vagyis „egyrészt” meg „másrészt”. Az Önök esetében is vannak kétségtelen sikerek, és van, amit viszont igazán rosszul csináltak. Nem kell elcsüggedni, általában ez van a történelemben.
Feri bácsi, Ön azt mondja konzervatív. Azért idézem ezt ide, mert magam is az volnék, jelen ügyet tekintve két vonatkozásban mindenképpen. Ad 1. azt gondolom, hogy kultúrosként felelősségem van a megszólalásban. Nem piszlicsáré ügyekben, hanem amikor kell! Mint, amikor tanár, pap és hivatalvezető szólalt fel korábbi korokban a közösséget érintő kérdésekben. Nem nagyképűségből teszem. Nem azért, mert ne lennének okos vagy okosabb emberek a falunkban, hanem mert a közösségben elfoglalt álláshely információs csomóponton fekszik és a közösséget érintő kérdésekre érzékeny fogékonyságot is kijelöl annak, akinek e pályán füle és szíve van hozzá. Ez pedig felelősséggel jár. Ad 2. pedig a képviselőségből fakad, hiszen magam is voltam képviselő. Ha nem is tudtam arról, mi megy vízügyben, akkor is van felelősségem. Nem akkora, mintha tudtam volna róla, de van. A vezetésnek ugyanis mindig van felelőssége. Nem bűnről beszélek, hanem a felelősségről! És bizony ezen a szemüvegen keresztül nagyon úgy néz ki, hogy mindnyájan, akik az elmúlt évtizedekben akár csak kis időre is ott voltunk a bogdányi kormányrúdnál, minimum balfékek voltunk. (Van erre a magyar nyelvben egy ideillőbb, szabatosabb – és ezért irodalmi szempontból, obszcén voltában is helyénvalóbb - kifejezés is, de ezt most mellőzöm). Aki többet állt a fedélzeten, annak több a felelőssége. Aki pedig polgármester volt, akármelyik is, annak még nagyobb a felelőssége. Ha nem tudott a vizes svindliről és jóhiszeműen járt el, akkor is. Ha jóhiszeműen, a jövő horizontjának ismerete nélkül és akár az akkori, létező valóságot jelentő információk ismerete nélkül látta el kézjegyével a DMRV-vel kötött szerződést 1997-ben, akkor is felelős! Valóban a bűnt, ha megesett, bizonyítani kell, de a felelősség nem lehet kérdés, – unter uns, konzervatívoknál!
Azt írja Feri bácsi, hogy írásom indulatkeltő és a „híres” bogdányi összefogásra jelent veszélyt. Talán nem kell bizonygatnom, magam is elkötelezett vagyok Bogdány iránt. Elmondhatom, bár egyáltalán nem lenne bűn, és az élet, mint szokása, hozhat még nem várt fordulatokat, de nem kívánok polgármester lenni. Tehát, ha politikai következménye és vetülete is van az írásomnak, semmiféle személyi ambíció ebben nem vezérel, és közvetlen politikai célom sincs. Egyszerűen felháborító, ami ebben a vizes ügyben történt. Maga a vízlopás mértéke illetve az ezzel egyszintű slendriánság vérlázító, de a jelenlegi polgármester több mint hallgató hozzáállása mellett sem lehet elmenni szó nélkül. És nem gondolom, hogy valamiféle megbonthatatlan egység, vagy „pártfegyelem” révén pont azoknak kéne pironkodniuk, akik nem nyelik le szó nélkül az elmúlt negyedszázad legnagyobb bogdányi botrányának üszkös-vezetékeket megjárt békáját, erre az önkormányzat tesz most épp kísérletet, számomra felfoghatatlan okból kifolyólag. Az elmúlt évtizedekben lehet, hogy egy irányba haladtunk, de még kiderülhet, hogy mindezt bohóc-sipkával a fejünkön tettük! Voltaképp Ön a lojalitást kéri rajtam számon. Lojális vagyok azokban az ügyekben, ahol ez erkölcsileg vállalható. De ha a hülyeség jön szembe, nem gondolom, hogy fel kell szállnom a járatra. Megbocsásson, másnak sem ajánlom! Fel kell ugyanis tennünk a kérdést: az a fene nagy egység mindig Bogdány érdekét szolgálta? Vagy valami mást?!
Kedves Feri bácsi! Én megértem Önt! Őszintén mondom. Biztos vagyok benne, hogy tehetségét és szorgalmát legjobb tudása szerint állította a falu szolgálatába és lett egy korszak egyik emblematikus személye. Abban a hitben él, hogy ez az aranykor volt szeretett községünk életében. És ez bizton ad egy jó érzést az embernek, ha végigmegy a faluban. Erre meg jön egy ilyen vizes zuhany, meg ki tudja még mi… Azonban értsen meg minket is, „állítólagos igazságkeresőket”, nagyon kérem! Én többet nem kívánok sem Schuszter Józsefnek, sem Schuszter Gergelynek, de bizony – és ne rója fel a Jóisten bűnül, ha idekanyarítom a saját nevemet is egy lapra velük – Liebhardt Andrásnak, és persze másoknak sem, ha arra méltatja őket a közemlékezet, hogy egyszer – sine ira et studio – megírja a helytörténet őket illető lapjaira a ténykedésüket: csak azt kívánhatom, hogy az utókor tisztességesen tárja fel a korszakot, amiben tevékenykedtek. Vegye számba a lehetőségeket, előnyöket, hátrányokat, próbálja megérteni és kritika alá vetni őket, írja le azt is, amit jól csináltak és bizony azt is, amit nem. És nem az utókornak és a helytörténésznek kell pironkodnia, ha valami kellemetlen kiderül. Ha valaki közszerepet vállal és méltó a (hely)történet lapjaira, nem is lehet ez másként. Illetve lehet. És az a propaganda. Akár suttogó, akár hivatalos. Olyan nincs, hogy van az üdvtörténet és minden más hang elnémuljon! Pont az a célunk, hogy a nyilvánosság előtt érdemi és igaz válaszokat kapjunk, hogy ne adjunk táptalajt a konteóknak.
Ami pedig a szakembereket és a bűnök feltárását illeti. Meg kell ingatnom egy pillanatra a szakemberekbe vetett hitében. A dolog úgy áll jelenleg, hogy az lesz, amitől féltünk. Az egyetlen (!) feljelentést az eljárás felfüggesztése kísérte már a felderítési szakaszban. Senkit sem hallgattak ki gyanúsítotti minőségben. Noha a cég elismerte a felelősségét a vízművek felé, az ügyet felfüggesztették, mert a nyomozó hatóság nem tudta megállapítani az elkövető kilétét. Ó, Ég! Más meg szeletel, nyiszatol, savat kever meg betont önt, és fárdozik a „holttest” eltűntetésével. Na, az a kispálya! De menjünk tovább! A többieknek a vízmű amnesztiát szavatol. Vagyis - és ez itt a lényeg - soha nem ismerheti meg a hatóság az érintett személyeket, ami alapján jó eséllyel felfejthető volna, hogy ki vagy kik tették lehetővé ezt a bűnözést. (A hatóság – ugye a szakemberek – még csak nem is fogják vizsgálni, mert sem az üzemeltető, sem a tulajdonos ilyen irányú feljelentést nem tesz!) Továbbá a DMRV felelősségét sem vizsgálja ezért senki. Ügy lezárva, élhetünk tovább úgy, mint egy nagy, boldog család. Nehéz higgadtnak maradni!
Addig fordul, ferdül, perdül és görbül az igazság, amíg rá nem feszül a jogra, és – épp ellentétébe omlottan - Antikrisztusként meg nem váltja a bűnöst, a bűnhődéstől.
Miközben a vízdíjat, amit válaszcikkében nagyvonalúan elintéz annyival, hogy a „vízdíjak alakulásához érdemben nem tud” mit hozzátenni, az a hiány emelte magasba (bizony már jócskán 2010 előtt is), amit e „könnyen bűnbe esők” szétloptak meg a slendriánságban elúszott. A hiány emelte magasba, meg a mi kezünk, Feri bácsi! A vicc, hogy mint tulajdonosok, mi szavaztuk meg minden esetben, más-más ciklusban ugyan, de Ön és én is (és majd mindenki, ó, boldog egység!), mert – információk hiányában - lenyeltük az üzemeltető szívhez szóló érvelését, ami utólag, enyhén szólva megdőlni látszik.
Ez például a mi felelősségünk vékonyka, ámde számomra nehezen emészthető szelete az ügyben. Másoké az elkövetés, megint másoké a mulasztás felelőssége. Bocsánat, ez utóbbi kettő már – Anyaszentegyházunk tanítása szerint is - bűn. A beismerés és a bűnhődés pedig elmarad. Ismét.