Hölgyeim és Uraim, tisztelt emlékező Közösség!
Trianon…
Érzéseket fellobbantó szó, amely a Kárpát – medence magyarságának immár öt generációja számára jelent valami igazodási pontot, kérdő viszonyulást. Jelent fájdalmat, tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, igazságtalanságot, öntudatlanul is hordozott hypertóniát avagy valakinek elcsépelt frázisokat, kötelező tananyagot, gúnyolandó múltbarévedést, vagy egyszerűen csak lerágott csontot, amit feledni kéne.
Száz éve, 1920. június 4-én egy olyan békediktátumra került aláírás, amely semmibe vette a történeti Magyarországot, de semmibe vette az akkori etnikai viszonyokat is. Mindannyian tudjuk, hogy mit vesztettünk: kétharmadnyi területet, egyharmadnyi magyar lakosságot. Épített környezetet, természeti kincseket, nyersanyagot, és ennél többet, amit számokban leírni nem lehet: szívünkön ülő tájakat, megannyi, a magyar történelemtől elválaszthatatlan helyszínt. És sokan – a jelenlévők közül is – még ennél is sokkal többet, a közvetlen szülőhelyüket és otthonukat is.
1920-ban – teljesen érthetően - nem lehetett más válasz egy ilyen békére, mint a területek mielőbbi visszaszerzésének óhaja. Ez lett a következő 25 év legfőbb célja. A második világháborúval egy, a józanság talajáról induló, de sajnos egyre inkább csak a megszerzésben és nem a nemzetközileg garantált megtartatásban gondolkodó revízió kísérlete bukott meg. E bukással – úgy látszik örökre - lekerült a napirendről a kérdés. De ami ennél fájóbb, az 1947-es párizsi békeszerződés után, a nemzetellenes politikát folytató kommunista hatalom évtizedei alatt nemzedékek nőttek fel a nemzeti érzelmek iránt közömbösen, és a külhoni magyarok iránti teljes érzéketlenségben.
Úgy foglalhatnánk össze, hogy 1945-ben hüvelyébe került a kard, a kommunista rezsim évtizedei alatt a remény is elhalt, a fájdalom azonban – 100 év után is - megmaradt. Ez a fájdalom nem csak egy régen volt, középhatalmat jelentő, csodálatos adottságokkal rendelkező ország siratása okán van a szívünkben, hanem nagyon is élő módon, a határontúli magyarok mai sorsa felett érzett aggodalomban. Hol adminisztratív jellegű, hol nyílt támadások érték és érik a közösségeket magyarságukban, és az elvándorlás valamint az önfeladás számai, továbbá a nemzetközi politika közömbössége az utódállamok módszereit igazolja és buzdítja.
Ez arra kéne, hogy ösztönözzön minden jó érzésű embert, még a nemzeti érzelmek iránt kevésbé fogékony honfitársainkat is, hogy közösen álljunk ki olyan ügyek mellett, amelyek a határon túli magyar közösségek megerősödésével a kulturális sokszínűséget az elcsatolt területeken fenntartják. Bántóan sok az olyan ügy, amiben azt a sokat emlegetett nemzeti minimumot végre ki kéne alakítani. Ez is egy olyan ügy…
Tisztelt Emlékezők! Vannak, akiket egy tragédia megtör, és csak a sérelmüket ismételgetik, vannak, akik apátiába süllyednek és vannak, akik a méltósággal viselt fájdalom és emlékezés mellett képesek alkotó energiává alakítani a tehetetlen dühöt és magasabb szintre jutni lélekben. Mindegyik válasz emberi, ezért egyik sem elítélendő, de bizonyára az utóbbi a leghasznosabb. Trianon fájdalom és fájdalom marad, de lehetőséget jelent az önismeretre és akár lelkünk jobbítására is!
Vajon mikor veszett el a haza? A Trianont megelőző boldog békeidők elitje félelmében, az ezer éves honfoglalást úgy kívánta beteljesíteni, hogy magyarrá tesz lehetőleg mindenkit az országban. A kísérlet nem sikerült, a bekövetkezett összeomlásban pedig ez az elit csak igazolva látta a félelmét. Vajon meg lehetett volna békíteni korábban a nemzetiségeket, meg lehetett volna menteni a történelmi Magyarországot? Talán igen, Talán nem és már a török hódoltság, majd a törököket kiűző háborúk folytán előálló demográfiai helyzet megpecsételte az ország sorsát… Bárhogyan is, a történelem lehet a tanítómesterünk, hogy tanuljunk a múltból, a tanulságok bölcsebbé tehetnek minket abban, hogy a térség államaival nagyobb hatékonysággal működjünk együtt és érvényesítsük végre érdekeinket.
És ne kerüljük a forró kását sem! Mint társadalom, ha úgy tetszik, mint karakter, voltunk-e a katasztrófa bekövetkezte előtt olyan mentális állapotban, hogy önbecsülésben, kultúrahordozásban államszervezőként sugározzuk be a Kárpát medencét? És ma vagyunk olyan állapotban? Nagyobb erőkre gondolok, mint a nyers erő! Nem militáns szellemiségre és hadosztályokban mérhető nemzeti egységre, hanem mintaszerű méltóságra, méltó-ságra, „méltónak lenni” lelkületre, ami ugye nem a „két magyar az három párt” – marakodását, meg az „úgyse sikerülhet semmi” önmarcangoló vívódásait jelenti, hogy csak kettőt emlegessek a nekünk tulajdonított nemzetkarakterológiai jegyekből.
Szükségszerű és érdemes bejárni az utat, az önvizsgálat útját, a mentális univerzumot, akkor is, ha a jutalom, sajnos már soha többé nem lesz az ország területi gyarapodása. Ha ez fájdalmas is, akkor se becsüljük le a lelki gyarapodást, amit a trauma hordozása adhat, ha élünk vele és munkával a mentális állapotunkon sikerül javítanunk.
2004-ben jól mutatta a társadalom mentális állapotát, ahogyan nem tudott mit kezdeni a határontúli magyarsággal. A szégyenletes decemberi népszavazásra gondolok. Önzőség, kisszerűség, egzisztenciális félelmek, bizalmatlanság lett úrrá akkor a társadalmon. A rosszabbik énünk, a homo kadaricus kerekedett felül, sok-sok évvel a névadó halála után…
Gyógyítsuk be a sebeket! Kezdjük ott, hogy ismerjük meg magunkat és ismerjük meg újra a külhoni magyarokat! Számoljunk le a bizalmatlansággal, de az illúziókkal, az „este a székelyeknél” bukolikus képzeteinkkel is! A történetünk egy ponton kényszerűen, de elvált és azóta sok minden másképp történt itt is és odaát is. El kell azt is fogadnunk, hogy a kisebbségi lét más észjárást és más stratégiákat kívánt meg a határon túl élőktől és ez nyomot hagyott bennük. Értsük meg, hogy egy másik ország többségi nemzetének kultúrájával zajló folyamatos párbeszéd formált és hatott, és hat napjainkban is ezekben a magyar közösségekben, sőt a többségi nemzetekkel együtt, hogyne mondjam egységben, kollektív élmények is érik őket. És bizony mi sem vagyunk már a régiek, amilyenek 100 éve, a szétszakítás pillanatában voltunk… Fontos tehát a pontos megismerés és a megértés, de az még fontosabb, hogy figyeljünk egymásra szeretettel és koncentráljunk arra, ami összeköt minket! Egész biztosan többet kell tennünk annál értük, hogy hol beléjük rúgva, hol a kezüket fogva kísérjük el őket az önfeladás megsemmisüléséig. Szükség van tehát – egy nem csak a politikai vezetők közötti, hanem egy fejekben és szívekben létrejövő magyar – magyar szövetségre. Ennek talaján kialakulhat egy lózungoktól mentes, intellektuálisan megalapozott, alkotó energiákat felszabadító nemzeti reneszánsz, valami „haza a magasban”, de ne rohanjunk előre, ez már talán az utópiák világa… egyelőre elég lenne magyar és magyar között valamiféle közös pontokat felfedező parányi katarzis, önmagunkra, a jobbik énünkre való rácsodálkozás is.
Ha ez megvan, merjük feltenni magunknak a kérdést, hogy ugyan egészen biztos, hogy a határokat rossz helyen húzták meg, de vitathatjuk-e, hogy mondjuk a szlovákoknak önálló államisága legyen? Haragudhatunk-e, hogy ők, vagy bármely más utódállam többségi népe: román, szerb, horvát, szlovén, ruszin a saját szemén át látja a világot?
Ők se haragudjanak, ha mi – határon innen és túl: magyarok - másképp látunk. Saját hazát ugyanabban a tájban, ahol ők is a saját hazájukat látják. Értessük és értsük meg - tehát legelőbb merjük kimondani, félelem nélkül, mert nem szégyen és nem lesz baj belőle:– hogy szívünkben a haza határa nem érhet ott véget, ahol egy elfogult, tudatlan és rosszindulatú nagyhatalmi tanács azt a határt meghúzta. Micsoda képtelenség és butaság lenne, ha a szívben a hazát határjelölő bizottságok formálnák és nem a végtelen szeretet. Éppen ezért soha ne fogadjuk el az érzelmi csonkítás doktrináját! Magyarország a világ végezetéig lehet ugyan csonka területileg, de lélekben nem lehet csonka. Lélekben az ország nem terjedhet pusztán a mai országhatárig, mert úgy valóban tényleg csonka lenne, ami nem ország.
Már 100 éve használjuk, mert használni kényszerülünk a határontúli jelzőt, a Kárpát medence más államaiba kényszerült magyarokra. Sajnos bőven vannak polgártársak, akik ezt is eltagadják a nemzettársainktól, tudniilik, hogy magyarok és határontúliak, és azokkal a többségi nemzetekkel azonosítják őket, amelyek a lakóhelyükkel kihasították őket is az egykor közös hazából. Pedig már ez a határontúli szó is elválasztó, pont olyan suta szó, mint amiből ered, a szívünk közepébe ütött határkő, a kifeszített drótkerítés abszurditása lappang a jelentés redőiben. Kányádi Sándorral mondjuk ki, mi és ők, itt és odaát, mi határtalanul vagyunk magyarok, határtalanul magyarok vagyunk!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
2004-ben sváb nagymamámat kérdeztem az állampolgársági szavazás után, minden presszió nélkül, hogy volt-e szavazni és hogy mire szavazott. Érdekelt, hogy egy idős, sváb ember, akit – egyébként a magyarok – telepítettek ki Németországba, csak épp visszaszökött, hogyan gondolkodik erről. Azt mondta, hogy természetesen volt szavazni és természetesen igennel szavazott. Kérdésemre, hogy elmondja-e miért, azt felelte: „Mert svábként mi is annyit szenvedtünk!”
Meggyőződésem, ahogy az ország sokat vesztene, ha a sváb szín – a hagyományaival, az innovatív konzervatívizmusával - eltűnne Bogdányból és így Magyarország szövetéből. Ugyanúgy a tragédiával lenne azonos, ha a határon túlról eltűnne a magyar kultúra. Jelenleg mindkét szín halványodik…
Végezetül ide fűznék egy helyi történetet, mert épp itt játszódik az emlékműnél. Az obeliszk 1930-ban, a Nagy Háború bogdányi áldozatai emlékére készült, 125 név íratott fel rá akkor. Sajnos az első nagy háborút újabb követte: a második világháború után még 99 személy neve került az emlékmű talapzatára.
A II. világháború után, 1946-ban két betelepült kommunista el akarta lopni a bronz Szent Koronát a tetejéről, a terv szerint ideológiai köntösbe csomagolva a pénzzé tehető fémet jelentő korona elrablását. Ezt – pechükre - épp a Tonglás kocsmában eszelték ki. A kocsmáros, Fleckenstein Márton résen volt, kihallgatta a beszélgetést, és egy ismerősével még azon éjszaka megszervezte a korona elmenekítését. Hogy ezt a tízparancsolat nevében, vagy egy emlékműnek a meggyalázása felett érzett felháborodásában, hogy antikommunistaként, esetleg hangsúlyosan a korona iránti tiszteletből tette, ma már nem rekonstruálható. Mindenesetre, míg a két kommunista borgőzös álmát hortyogta, ők pallókon, szalmával megrakott kocsira csúsztatták és álcázták a bronzereklyét, majd a kocsma mellett a kocsmáros házának padlásán rejtették el. A tulajdonost 1947-ben kitelepítették Németországba, megnéztem: a lista szerint egyetlen bűne az volt, hogy német anyanyelvűnek bizonyult.
A megüresedett házat a kitelepítés után a Felvidékről elűzött Dusha - család kapta. Dusha Béla az 1950-es évek elején megkereste a plébánost – a faluba „száműzött” Kisberk Imre püspököt a padláson talált korona ügyében, aki azonban akkor – érthető okokból - nem tartotta időszerűnek a visszahelyezését. A család tovább őrizte hát a koronát, amely minden kiemelt figyelem kizárásával az 1980-as évek végén kerülhetett vissza biztonsággal a helyére.
Hát, valahogy így – pont, mint ezek a koronaőrök, így kéne őrködnünk Szent István országa felett. Kérés nélkül, némán, méltósággal, közösen….
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Trianon 100 - Megemlékezés a hősi emlékműnél
Trianon 100 - Megemlékezés az iskolában