„A magyarság a történelem folyamán öt krisztusi sebet kapott: Muhi, Mohács, Kismajtény, Világos és Trianon. Ez az öt seb nem a kiválasztottság isteni szimbóluma volt, hanem valóságos öt halálos szúrás mindenik elég arra, hogy egy faj elvérezzen bele, hacsak az életereje nem olyan roppant szívós, hogy kiheverje…”
Móricz Zsigmond szavai ezek, 1926-ból. Nem kell bemutatni a megidézett öt eseményt, minden magyar tudja, s tán érzi is a magyar történelem vérzivataros kárpát medencei évezredének ezt az öt szomorú állomását. Ezeken kívül számos sebet kaptunk (olykor ejtettünk is), de ez az öt kapott seb jelentős és köztudott, közös emlékezetünkben őriztük meg. Tegyük még hozzá: az idézet születése óta eltelt évszázad sem volt békés, sebektől mentes időszak. Móricz maga is továbbfűzte gondolatát a krisztusi párhuzam okán, a keresztfán a hatodik seb volt a dárdaszúrás, az analógia szerint az lehet a magyarság esetében is a halálos seb.
Nem vagyunk különlegesek, „istenibbek”, jobbak vagy rosszabbak más népeknél, de sajátságos és értékes kultúránk, nyelvünk hordozói és őrzői vagyunk, épp mint más nemzetek is a maguk mikrokozmoszában. Rögzítsük ezt, s így nem blaszfémia és szükségtelen pátosz a Móricz írta krisztusi párhuzamot még tovább gondolnunk. Ha mind a hat sebet megkapjuk és elpusztulunk, ott véget ér az út, vagy lesz-e – mint Krisztus esetében - feltámadás. Úgy is feltehetjük a kérdést, vezethet-e egy kataklizma feltámadáshoz? Van-e a szenvedésnek célja? Vagy – gondolva ateista honfitársainkra - profán módon is tegyük fel a kérdést: a történelem szeszélye, a „rosszkor rossz helyen”-e szenvedéseinknek oka, vagy van/lehet-e valami értelme, tanulsága?
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt emlékező Közösség! Trianon, a magyar történelem egyik legtragikusabb pillanata, folyamata már fél évezrede, a középkori magyar államiság megszűnésével vette kezdetét. Másfél évszázad alatt két világbirodalom határán vérzett el ez az európai köztudatban addig Európa leggazdagabb államai közé sorolt ország, az Oszmán - Török Birodalom és az akkor a tengerentúli gyarmatbirodalommal rendelkező spanyol, valamint a kistestvér osztrák Habsburg Birodalom közé szorulva. A reneszánsz, majd a reformáció hatására a magyar kultúra és államtudat fennmaradt és bizonyos értelemben virágkorát élhette, ilyen körülmények közt a csoda, hogy a szellem nőtt, de az ország gyarapodni nem tudott, szerves fejlődéséből kiesett, szétdarabolódott, önállóságát elvesztette, a puszta túlélésért küzdött. Mindezt akkor, mikor az atlanti térség megerősödőben volt, izmait gyarmatbirodalmak – legtöbbször szipolyozott - erőforrásai növesztették, hogy erre a kihívásra hol a javak felélésével, hol pedig gazdasági és társadalmi átalakulással válaszoljon, ami a máig ható ipari-technológiai forradalom alapjait, anyagi jólétüket valamint máig tartó magabiztosságukat alapozta meg ezeknek a – szoktuk mondani – centrum országoknak.
Ebben a koraújkori – magyarságnak szerencsétlen - 150 évben honosodott meg és vált „prédikációs közhellyé”, hogy Magyarország isteni büntetés folytán került sanyarú helyzetébe, illetve hogy az üldöztetett zsidó néphez hasonló kiválasztottság szerepét kapta az isteni tervben.
„Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.”
A Himnusz sorai ezek, láthatjuk a 19. században is alapélménye a történelemszemléletünknek ez az isteni terv. Ma a történészek egy-egy esemény megvilágításakor vizsgálják az eredőket, keresve bűnöket, hibákat és mulasztásokat a folyamatok közepette. Ezek is szolgálhatnak tanulsággal, ha igaznak bizonyulnak. De magának a szenvedésnek volna-e értelme? Próbatétel, lehetőség, vagy csak szükségtelen vegzatúra? Mit kezdjünk vele?
Csak rajtunk múlik, miképpen élünk a történelem leckéivel. Felületesen vagy mélyen éljük-e meg. Sutba dobjuk a sorsközösség igáját és más identitások után nézünk, esetleg durcás gyermekként mutatunk – újra meg újra feltépett - sebeinkre, avagy: tudunk-e épülni a tragédiából? Mindhárom stratégiára van példa.
- Az első lehetőség, a sorsközösség súlyának eldobása a megfutamodást jelenti, a kitérést a feladat elől. Az egész marxi történelemszemlélet a példa erre, az ebből következő érzéketlenség, sőt düh a nemzeti kérdések, sőt a nemzettársak irányába. Ez a proletár mentalitás, a „merjünk kicsik lenni világa”, jól ismerjük a Kádár-korszakból és sajnos a közelmúltunkból is, a „Kovács László – Göncz Kinga” fémjelezte külpolitika volt ilyen. A II. Világháborút követően a szovjet hódítás vetette meg nálunk e szervilizmussal párosult mentalitás alapjait. Ez a továbbélő nemzetietlen szemlélet találkozik ma a toldozott-foltozott jaltai világrend szintén nemzetietlen hagyományával, amit a II. világháborúra adott válaszul a Nyugat a nagy világégés után: „ma nem a nemzeti kisebbségek védelme a fontos, hanem inkább a védelem a kisebbségektől.” Értsd úgy, nem a nemzeti sajátosságok védelme és megőrzése a fontos, hanem éppen ettől kell megőrizni a világot. Ez lehet, hogy a hitleráj után – ha nem is igazságos – de érthető volt, de napjainkban a teljes félreértése a világnak, amelyik zárójelbe tenné azt a természetes szerveződést, hogy a hagyományokon alapuló lokális közösségek legyenek az érdekérvényesítés színterei, hatalmi gócai. De más példák is akadnak a sorsközösséget nem vállalók soraiban. Ez nem marxi alapú, csak praktikus: „amiről nem tudsz, az nem fáj”, ez a konzumálódás kényelmes langymelegét kínálja egy uniformizált, progresszív jövőben oldva fel az egyént.
- A másik út a megbántottság póza. Csábító ajánlat, mert – ha már Trianon kapcsán bölcselkedünk - van mire megbántottnak lenni. De jó, ha tudjuk: fájdalmunk senkit sem érdekel, és nincs miért haragudni ezért: nemcsak furcsa nyelvünket és sokrétű sajátosságainkat, de fájdalmunkat sem érti senki a nagyvilágban. A legközvetlenebb környezetünkben – velünk határosan - pedig, ennyi év után is, e témában ellenérdekelt államok vannak csak, akik pontosan tudják mi történt, de más magyarázattal szolgálnak a történtekre, sőt narratívájuk mintha igazolódna is a lassú, de következetes hol adminisztratív, hol leplezetlen asszimilálásban.
- A harmadik út, ha felvállaljuk a sorsközösséget. Az biztos, hogy államszervezői hatásunk az elvesztett területeken már nem állhat fel, mióta a revízió kísérletét elsöpörte a második világégés geopolitikai realitása. „Magyar ember nem tekinthet a világra hódító szándékkal, s nem tekinthet szolgai kishitűséggel.” – idézzük újfent Móriczot, és valóban, nem militáns készülés, hanem valami más hathat csak határainkon kívül. Klebelsberg Kúnó, a legendás iskolaépítő kultuszminiszter az 1920-as években ezt kultúrfölényként képzelte el, ez a maga korában innováció volt a javából: a tudásalapú társadalom patrióta koncepciója volt évtizedekkel annak multikuli „feltalálása” előtt. „A magyarságnak egy lehetősége van: birtokba venni ezt az országot s kitermelni belőle a legmagasabb értéket, amit lehet.” – szól ismét a kortárs Móricz.
Kedvelt időtöltésem a történelemmel foglalkozni. Teljesen történelmietlen dolog, de ha történeti munkákat vagy memoárokat olvasok, a mai napig át tudom adni magam annak a gyermeki izgalomnak, hogy lehet, hogy más lesz a történet vége. Talán 18-ban rendben hazavonulnak a távoli frontokról a katonák, és ha a háborúból már elegük is van, de a honvédő harcra még maguknál tartják a fegyvert. Talán nem agitálnak a kormánymegbízottak a soraikban arra, hogy feladják – még a színmagyar – területeket is. Talán egyes tiszti csoportok merészebben szervezkednek. Talán több a civitas fortissima: több balassagyarmati példa akad. Talán nem veszik át a kommunisták a hatalmat, talán nemcsak a terror marad el, hanem a román megszállás is, és Párizsban a döntéshozók méltányosabban állnak a magyar ügyhöz, talán nem hiszik el azt a töménytelen hazugságot és tényhamisítást, ami megalapozza a magyarok kisemmizését… De a tények makacs dolgok, a végén mindig ott találjuk magunkat a Trianoni kastélyban azon az álmos délutánon, 1920. június 4-én, 16 óra 32 perckor, és Szent István állama nincs többé.
Mégis, ha visszamehetnénk oda és varázsütésre semmissé tehetnénk ezt a tragédiát, bár nagy a kísértés, de az egyetlen helyes út az lenne, ha mégsem élnénk e lehetőséggel. Miért? Mert akkor az már nem a mi jelenünkbe vezet. Hány kapcsolatot, találkozást, történetet, életet tennénk semmivé. Lehet, hogy sok szenvedéstől kímélnénk meg nagyon sok embert, de hány történetet írnánk át a létezés/nem létezés mélyrétegeiben. Utólag nemcsak azért nem tehetjük meg, mert nem áll módunkban, morálisan és elvi alapon sem helyes megtennünk: tragédiáink ugyanúgy életünk részei, mint a sikerszériáink. Ilyen megfontolásból csak mától lenne elvi jogunk visszaállítani a történelmi határokat. De ma megtehetjük-e. Túl a világrend makacsságán, a nyers erő hiányán, és számos társadalmi, mentális és morális kérdésen a legfőbb érv, hogy magyar szempontból etnikailag sokkalta katasztrofálisabb a helyzet a határon túl, mint korábban bármikor.
Mit tehetünk? Ha nagy egységében nézzük, olyan értékteremtő erőt kell felmutatnia a magyarságnak, ami nem frázis: komoly tudást és követendő életmódot jelenthet, szellemi és anyagi jólét az alapja és azon túl, valami iránytűt is mutat a térség számára. Ez politikai feladat, a vízió valóssággá teremtésének összes buktatójával. Eredményes kialakításával növelhető a magyar súly túl a határokon.
A koncepciót össze kell egyeztetni a rögvalósággal. A magyar hatás regionális érvényesülése olyan érdekkel legyen összehangolva, ami fedésben van a környező államok létén és félelmén túli érdekeivel. Ennek nagyobb értékkel kell bírnia odaát, mint a széthúzást és gyűlölködést jelentő, mindig kijátszható „magyar kártyának”.
Mit tehetünk még? Tudatában kell lenni a valóságnak. El kell fogadni, hogy a határontúli magyarok is változnak és külön életük (is) van a többi magyar világtól, közös élményeik és kódjaik az ottani többségi nemzetekkel. Eljöhet az idő, ha még el nem jött, mikor fájdalmunkat nem teljesen úgy élik meg ők sem. És az ő fájdalmukat talán nem úgy érezzük mi sem. Nagy – nagy empátiára van tehát szükség, hogy ne magunkat akarjuk látni a másikban, hanem a közöset.
Mi – mint egyén - mit tehetünk? Itthon azt, hogy vállaljuk a sorsközösséget a nemzeti kérdésekkel. Szélsőségektől mentesen, nyíltan és bátran. És emellett ne tekintsünk senkit hazaárulónak azért, mert nem vállal sorsközösséget. Az akarat szabad. Munkájával és tehetségével nézőpontunkból indirekt módon is szolgálhatja a hazát bárki. Ha nincs bennünk szeretet, ami képes lenne felülemelkedni ezen, lássuk be: túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy kirekesztők legyünk.
Mire figyeljünk? Ne csak fájlaljuk, amit elvettek, hanem becsüljük meg, amink megmaradt. Az ember hajlamos a veszteséget siratni, néha ábrándos fényt teremteni köré, és lebecsülni, vagy egyszerűen nem venni észre értékét annak, amije van. Adjuk meg mindegyik kincsünknek azt a ráfigyelést, amit megérdemel. Így nem is lehet kijátszani egymás ellen az anyaországit, a határontúlival.
És mit tehetünk még? Járjuk be a Kárpát-medencét, amikor csak tehetjük! Csavarogjunk hazánkban. Mert hazánk akkor is, ha másé a közigazgatása. Hogyne lenne hazánk? Tán, ha Magyarország maradt volna, elvitatnánk mondjuk szlovák vagy román honfitársunktól, hogy kiránduljon a hazájában, akármi is dereng benne, hogy mi a haza fogalma. Ha utazunk, kapcsolatokat építünk. Nemzettársainkkal és akár az ottani többségi nemzettel. Mert ott sem mindenki olyan, se pro, se kontra. A tapasztalat tudás. A valóság újabb szeletének megismerése. Minél több ilyen szál indul el a növekedésben, annál erősebb kötelékké állhat össze e szálak sokasága.
Én magam is sokfelé csatangoltam fiatalkoromban. Ha nem jártam volna Kárpátalján egyébként vagy tízszer, nem éltem volna át oly sok mindent, például, hogy milyen az, amikor vendéglátóink szótlan távozásra kérik egy vendéglőből majd 20 fős közös társaságunkat, mert a szomszéd asztalnál ülő 3 fős ukrán katonatársaság a magyar szó hallatán erélyesen hangot ad nemtetszésének. Én felháborodtam, vendéglátóink szelíden kértek. Lehet, hogy ez az ukrán katona ma hősként hal meg a hazájáért. Lehet, hogy vele sok kárpátaljai magyar is, vagy úgy hogy így is indul harcba, vagy úgy, hogy kényszerként éli meg a mozgósítást. Amerikai szemüvegen át ők mind Times címlapra való freedom fighterek. Közép-Európai szemmel meg nem minden fekete-fehér…
Mert látni kell Dévát, aludni a Maros partján, vadkempingezni a Fogarasi havasokban, megnézni a szász városok épített környezetét, az abba néhány évtizede zsuppolt és még mindig látványosan tébláboló románokkal. De a román vendégszeretetet is látni kell, és a fakón is gyönyörű Kincses Kolozsvárt, és persze Székelyföldet a maga teljességében, át kell élni egy-egy szituációban, hogy a székely viccek mind igazak, és a felvidék mikszáthi városait is át kell szűrni, a Palócföldet, a Szepességet, a Tátrát és mindent, vagy ahogy a határátlépés után az első szerb faluban a félmesztelen „vadrác” gyerekek az autóban rád céloznak a puskával.
Persze van úgy, hogy nem is a Kárpát medencében ér valami nagy felismerés. Kotorban egy panzióban közös konyhánk volt egy fiatal szerb házaspárral. Belgrádban laktak, a férfi déli, koszovói, a feleség vajdasági szerb. Épp az első este szokásos lecsónkat állítottuk össze, nagy műgonddal, titkos eljárással, otthonról hozott alapanyagból. Érdeklődve nézték. A kolbász-szeletelésnél jött el az ideje, hogy túl a magyar boron, megkínáljuk őket. Csípős kolbász volt. (Azt most hagyjuk, hogy sokáig meggyőződésem volt, hogy a csípős gasztroéletérzés a balkánról ragadt ránk. Azóta tudom, hogy nem.) Ott a férfi jelezte, hogy ez neki sok, a vajdasági (avagy nekünk délvidéki) hölgy pedig csak annyit mondott: a fűszerezés olyan, mint otthon, az otthon íze, a gyerekkor. Abban a pillanatban éreztük, a szent istváni eszme csillan egyet a zsírba érő pirospaprikán, és ha nem is hangzik szózat az égből, de a paprika szentelte darab kolbász erejéig, kulturálisan mi közelebb álltunk ahhoz a nőhöz, mint a saját nemzetéből származó férje, aki szegény, el is oldalgott…
Mit akarok ezzel mondani? Utazzon, aki teheti, mert élményei lesznek. De ezen túl a lényeg az, hogy pontosabb képet kap kisebbségről, többségről, meg az életről általában. Egyetlen élményszállal az embernek magának is köze lesz a helyekhez, ott és akkor övé, ahol jár, a magyar történelem egy részének / jelentős részének díszletei között járhat-kelhet, pont mint a huszti szellem, és mond:
Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
Az üzenet nem változott!