Underground

Szert tettem némi pénzre. „Lemegyek a Didushoz!” – elgondolásom és a tett között szülői engedélyt kértem és kaptam. Korán volt, bicajra szálltam.

Didus néni fogalom volt, ahogyan fogalom ma is és mindörökké, és bocsássa meg nekünk a tulajdonos - cukrászmester, már csak így fogjuk hívni a célt, ha némi pénzre szert teszünk és megfogan a gondolat. Akkor még nem tudhattam, Didus néni az alkalmazott volt a kis cukrászdában, nekem csak névadó óriás. Persze volt még reklámarc is, cégér, védjegy meg minden, de nekem már életem végéig a néni, aki a fagyit adja!

Korán érkeztem, extrák nélkülire darált piros Csepel biciklimmel. Nyolc harminc. A fagyizó csak kilenckor nyitott rendesen. A bringát letámasztva, ott álltam a csuri-fecsegte nyárreggelen a Petőfi utcában, kezemben szorítva annyi pénzt, ahány éves voltam éppen. Hat Forintot.

A napfény még csak a tetőket nyalta, hűs még az árnyék a rövidgatya - pólóhoz, de kezem izzadt a két fémtől, ahogy egyik kézből a másikba szorongattam. Az ötös vasérmén a Kossuth fejre hunyorogtam az időt múlatva, a másik kevésbé izgatott, az unalomig ismert alumínium.

Idő és pénz. Akkor volt utoljára számszakilag fedésben az életkorom a három gombóccal. Ha hat évem árfolyama hat forint, azóta vagy évezrednyire tágult volna az idő. Öregszünk-öregszünk, de ha így nézzük, azért megnyugtató, a világ e fertályán lassabban romlik az ember, mint a pénz. 

Néhány házzal lejjebb a mozi műsorát silabizáltam, az utca másik oldalán. Jó kis mozi volt, naná, az egyetlen, amiben jártam addig, a 101 kiskutya és a Robin Hood már megvolt. Ha valaki nem tudná, kábé melyik évtizedben járunk, elhelyezem: az otromba fémkasznira, mely keretet adott az épp futó mozgóképet reklámozó műsornak, valaki rávéste: „JóAIDSakát!” Emlékszem, sokáig ott virított a népi geg a rejtélyes és aktuális vírusról, amely épp a szexuális szabadosságra tett pontot. Állítólag.

A feliratban ebben a formában volt valami vitriolos társadalomkritika, az aktualitás apropóján a fullasztó nyugalom és kilátástalanság egyvelege nyúlt el, némi lázadó színben provokálva. Valamelyik korabeli új hullámos banda dalszövegéből is repíthette volna az alkotó a bogdányi mozi falára. Persze ezekről semmit sem tudtam, naná, hat évesen, épp az undergroundról. Az AIDSről is csak a nagyobb srácok jólértesült dumájából, hogy a buzik betegsége, de azért a nők is elkapják.

Milyen fagyik lesznek ma? Ez mindig igazi toto. A tuti befutó – na, nem a tölcsérembe - a vanília meg a csoki persze, ötlettelen felnőttek és a dedósok közös nevezője. Esetleg a mogyoró, na meg ott van még a citrom „vagy van, vagy nincs”, x – döntetlene. A többi eltalálása a kunszt! Jó, eper, meg málna mindig megy, utóbbinak épp szezonja van, de az kit érdekel, engem nem, töltelék, utálom a gyümölcsfagyit. Mogyoró, meg még valami, ha csak az lesz. Rumosdió, újdonság, talán bekerül a mai menübe is. A biztostól fokozatosan haladtam az esélytelenek, végül az álmok felé. És a vágy szárnyán kiszakadt a szó: mandula, Istenem, mandula. Olyan ritkán van. Ha mandula, tuti három gombóc, csak azt kérem.

Nyithatna már a Didus – gondoltam. Lassan pergett az idő, mint a Kádár – korszak. Míg a mozinál ácsorogtam, jött más is. Egy bácsi, volt vagy harminc éves. Így kell érkezni, igen, egy percet sem várt és nyílt az ajtó. Mai agyammal gondolom csak, jöhetett volna előbb is.

Bent voltam végre a cukrászdák mézédes aprósüteményében. Két kis asztal, zöldárnyalatú falak zárták a szűk kis helyiséget. A bácsi sütiket csomagoltatott össze, válogatott, nem baj, volt időm a szelvényt alaposan végignézni.

„Csoki, vanília, igen, igen. Mogyoró, persze. Citrom, okés … Eper… nem-nem… és ott, a legvégén, világosbarna nyomtatott betűkkel, csak nem, de! De! Mandula, óh, Egek! Van mandula! Ez az én napom!”

Dobogott a szívem, markomban a fémdarabok köré újabb verejtékcseppek gyűltek. A tag befejezte a válogatást. Akurátus csomagolás vette kezdetét.

„Tuti mandula, de hogy átugrottam a többit! Mi van még? Hm, ma nincs rumosdió. Van áfonya, brrr. Málna is. Ki kér málnát egyáltalán!? Rühellem a málnát!”

Didus néni befejezte a csomagolást. Az Omnia pénztárgépbe ütötte a tételeket.

-Kérnék még fagylaltot is! – mondta a tag.

„Mandula és mindjárt három gombóc. Ilyen még nem is volt! Egy perc és meglesz”

- Semmi akadálya! – mondta Didus néni. A fagyitároló fedőit pakolgatta, ahogy a vevő a kívánságát sorolta.

- Csokoládé… vanília…

„Jaj. Hát, persze…” – nyugtáztam, nem volt bennem gúny, csak a megfejtés öröme, és a hatévesek bolti izgalma sem szűnt meg. A fedők akrobatikus rutinnal repkedtek, „itt a piros, hol a piros„ módjára, pont, ahogy egy Bud Spencer filmben láttam az utca túloldalán.

-…és málna! – mondta a vevő.

- Málna – ismételte Didus néni, és mélyen belenyúlt a fagyos hordóba.

Az Ausátz, a Perhacke és a heti három málnaszedés jutott eszembe, az édes vakáció megkeserítője. A hajnali nehéz ébredések, a levelek harmatvizes érintése, a szúrós szárak bőrpírja, a falánkul bekapott szemek lutri poloskaíze. A véget nem érő sorok zöld dzsungele és a sárkányfejként kétnaponta újranövő gyümölcs gúnyos hahotája: „Sosem fogyok el, és Te sosem jutsz le a strandra!”

Egy alkalommal mamánk megállt a telek elején. A „kapitányi hídról”, ahogy a glédában álló málnabokorkatonái felett nézve a hosszú parcella kékbe vesző végtelenjébe révedt, ellamentált, hogyan teszi rendbe, ritkítja majd meg a haciendát a jó gazda gondosságával, bizonyára a több termés reményében. Mélyen elgondolkodva odáig jutott a mondatban: „Úgy fogom kivágni a málnát…” Bátyám pimaszul máris, egy pillanat alatt leütötte a felvitt hangsúlyt: „mint a pinty!” Ebben benne volt a veleje a mi viszonyunknak a málnához. Ahogyan teljes szívből utáltuk akkor, ma annyira hiányzik persze a szedés, nagyapám fütyörészésével, a jólértesült felnőttek beszélgetéseivel, ami akkor még sokszor svábra váltott. A málnaszedés családi valami volt, a júliusi hétköznapok szertartása, közös mágia. Ha a beszélgetésbe belekapcsolódtam, persze nem svábul, mert abból egy szót sem értettem, egyértelműen a munka rovására ment, a mama szigorú meózásával mehettem ismétlőre, vissza az előző soromba.

A legsavanyúbb egrest is megédesíti néhány évtized. Hát még a málnát! A ma, málnát kísérő sóhaja egészen más, mint az akkori. És az épp aktuális, ama július reggeli sóhajomba egyszer csak Didus néni hangja csattant élesen, mint a jég.

-Te, mit kérsz?... Hallod? – kérdezte – A Schilling Bözsi unokája – vetette oda a valahogy mögém kerülő következőnek, nem lerívó, pusztán leíró jelleggel. – Na, mondd bátran!

A pillanatba érkezve szívem hirtelen megint kalapálni kezdett. Zavarom fokozódott, a hűtőzúgás frekvenciái zavarták az adást.

-Fagyit kérsz? – újabb kérdés.

-Igen – hebegtem halkan.

-Milyet?

-Hát, három...

…málnát! – amint kimondtam, megbántam ezerszer is. „Ez nem lehet, ne!” – nem mertem szólni. A vaskos kezek már munkába lendültek. Zsonglőrködtek. Itt a piros! Gyorsan meglelte a málnát és tölcsérbe pakolta. És nyújtotta. Késő. Szégyenpír ült arcomra, a gyümölcs színe.

-Hat Forint! – mondta. Adtam, vettem.

-Igen… Tessék…. Köszönöm… Csókolom!

És kiléptem az utcára. Meleg volt már. Nyomasztó fülledtség, primer szégyenérzet kísért, ahogy toltam a bringát. Nem szerettem, de mind megettem a fagyit. Jól nevelt gyerek voltam. Messze volt tőlem az underground.


Megosztás a Facebookon