A HAJÓÁLLOMÁS
Napi délutáni sétámra indulok kutyusommal a bogdányi „promenádén”, a dunaparti kerékpárúton.
Csodálatos a táj, s a séta testnek, léleknek egyaránt kell. Először a sziget fáit figyelem, hogyan változnak a színek és a vízállás. A hegyek is változnak színeikben. A víz ma tükörsima. Nyáron fürdési időben, simogató, üdítően ölel át, szinte „beleharapnék”, ahogy egy dal mondja. Amikor félelmetesen emelkedik, tragédiákat okoz, rettegéssel tölt el! Milyen óriási különbség! Most a vadkacsák békésen úszkálnak a víz szélén, amíg kutyusom nem szalad le a partra. Akkor felreppennek. A hímek gyönyörű színekben pompáznak, a nőstények szürkés-barnásak. Ez a tény érdekes gondolatokat ébreszt bennem. Hogyan is van ez az embereknél?
Leérek a strandig, emlékezem a forró homokra, mely most hideg, nedves, tele őszi levéllel. A pékség előtt leülök egy padra, pihennem kell. Előttem egy vaskos vastömb áll, hengeres, teteje kerek, lapos. Emléket állít a múltnak. Erre tekerték rá a hajókötelet a matrózok a hajók kikötésénél. Emlékeimben előtűnik gyermekkorom: a hajóállomás és a hajók. Élmény volt rálépni a hídra és a hajóról kitolt kishídra! Szerettünk a „stégről” beugrani a vízbe, de csak akkor, ha Szaszi bácsi nem látta.
A múlthoz még hozzátartozik a malom, melyet Duna közepén helyeztek el, feljebb a hajóállomástól. Ladikkal vitték be a gabonát, visszafelé pedig a lisztet. Hetente kétszer sütöttek kenyeret a háziasszonyok. Illetve dagasztották, majd a pék megsütötte. Finom lepényt is készült, majd fokhagymával, zsírral kenték meg. Fenséges volt. A Heim pékség megőrizte ezt a hagyományt. Mi gyerekek ráfeküdtünk őrlő óriáskerék lapjaira és forogtunk be a vízbe, ki a vízből. Hol fent, hol lent, mint az életben! Télen, amikor a Duna befagyott, a malmot kivitték a partra. Amikor pedig a gyerekek belesetek a hideg vízbe, hazaszaladtak, és a tehenek hátán szárították meg vizes ruhájukat, nehogy otthon kikapjanak.
Akkoriban Budán laktunk. Édesapám születésemkor, 1927-ben vette házunkat. A nyarat minden évben itt töltöttük. Bonifert Jani bácsi jött az utazóládákért féderes kocsijával. Bátyám boldogan ült fel a bakra és énekelve jöttek Budakalászon át makadám úton. Mák Ádám tervezte ezt az utat, ugyancsak poros, de olcsó és tartós út volt.
Édesapám minden nap hajnalban hajóval utazott Budapestre, a központi városházára hivatalát ellátni. A hajó délután 3 órakor indult vissza és este 6 órára érkezett meg. Mi gyerekek minden nap vártuk a hajó érkezését. Mennyivel egészségesebb időtöltés és micsoda élmény ez, mint manapság a televízió nézés! Édesapám mindig a fedélzeten ült, rossz időben a lódenkabátjában élvezte a tiszta levegőt. Nekünk élmény volt, ahogy a hajó fehér orra előbukkant Tahi felől a kanyarban. Torkunk szakadtából ordibáltunk:”Siff, erste kze ek heraus!” A hajó méltóságteljesen úszott, különösen a testes „Szent Gellért”.
Volt a falunak egy érdekes színfoltja. Szelíd, ártalmatlan ember volt, kinek szegénynek nem volt ki mind a négy kereke. Kiselejtezett katonatiszti ruhában járta napközben a főutcát, csákóval, karddal, mondván, vigyázni a rendre! No, ez a Silháb Sanyi minden hajókikötésnél ott állt, haptákban tisztelegve. A hajókapitány és tisztek ugyanúgy tisztelegtek. Majd Sanyi leakasztotta a hidat lezáró láncot, elindítva a ki- és beszállást. Nagy volt a parton a forgalom, a hajó volt a közlekedési eszköz. Kényelmes, biztonságos, olcsó forgalmat, áruszállítást, stb. bonyolított le. Ami még fontos, a hajó környezetbarát. Volt egy járat, a „kofahajó”, mely este 9-kor indult. Tavasszal virágot, nyártól gyümölcsöt szállított. Pesten hordárok várták, vitték a csarnokba a kosarakat, zsákanyaggal varrták be a termelők. Hajnalban már árulták a bogdányiak a termékeiket.
Hozzátartott a hajóállomás teréhez a pékség helyén álló Vogel Gazsi vendéglő. Szerették a hajóra várók, sétálók. Szép kilátás mellett finom, hideg sört fogyasztottak. Mi már felserdültünk, fenn táncoltunk gramafonra a teraszon. Most is jobban dobog a szívem, ha Endrémmel kedves dalunkra: „Ó, mia bella Napoli!”-ra gondolok. Nem is gondoltuk, hiszen nem tudtuk, hogy a Don kanyarban éppen akkor esnek el véreink!
1943-ban kapták meg a fiúk a katonai behívójukat. Mindannyian kikísértük szeretteinket a hajóhoz. Nagy volt a nyüzsgés és a sírás is. Nem tudtuk, kit fog a hajó visszahozni és vajon mikor? Addig integettünk, míg a hajó el nem tűnt a kanyarban. A háborúnak vége lett, s a hajó újabb szomorú feladatot kapott. Rabokat hozott bilincsben. Voltak közöttük másként gondolkodók, értelmiségi, paraszt, kézműves mesteremberek is. A bányába hozták őket. „Kis Recsknek” nevezték a bányában a munkatábort, mely 1951 és 1953 között sok szenvedést látott Későn tudtam meg, hogy barátnőm édesapja is köztük volt. Ügyes asztalos volt és műhelyéből egy kis gyára lett. Barátnőmet édesanyjával és húgával a Hortobágyra deportálták, ahol súlyos ízületi betegséget kapott. Iskolai találkozásra csak bottal tudott eljönni. Paradox módon itt, a dunabogdányi bányában forgatta Fábri Zoltán 1962-ben a „Két félidő a pokolban” című filmet, melyben náci katonák tartottak fogva majd végeztek ki magyar rabokat. A film a bostoni filmfesztiválon díjat nyert…
A bogdányiak számára a hajóállomás egy igazi Főtér volt. Megfordult itt a falu apraja, nagyja. Ki utazás végett, ki szórakozásból. A hajók pedig jöttek és mentek. Elnézem az elvadult és iszapos partot és megfájdul a szívem. Már nem kötnek ki a hajók.
Kutyám vakkantása hozza vissza gondolataimat a mába. Farkcsóválva fut egy „pajti”. Hazaindulok. Esteledik. Az est már fénytelen.
2013. nov. 20.
Sas Andásné Radványi Mária (Baba néni)
