Anzix Anno

Egy kép a főútról...

fout01.jpg

A Főutat, vagyis az Erzsébet utat láttatja a kép az 1930-as évekből, amelyen a Spáth – vendéglő valamint közvetlenül mellette egy trafik – üzlet látható. A Spáth – vendéglő a község legelőkelőbb vendéglátó egységének számított, a falu tehetősebbjei illetve a tanult tisztviselői réteg járt ide, nem egyszer komoly tétben, szigorúan zárt ajtók mögött kártya - partik zajlottak itt. Legalábbis így szóltak a falubeli legendák. A trafik, melynek felirata olvasható a mellékelt képen, a vendéglő falához épült, de nem a vendéglőhöz tartozott, a később kitelepített Kammerer család udvarán állt és Knáb Lujza bérelte, aki mint első világháborús hadiözvegy nyert trafik-koncessziót ebben az időben. Még két vendéglátó egység is látszik a fotográfián, a Községi Kocsma (ma művelődési ház), valamint mögötte a strandra vezető út után a Kék Duna. Az eredeti lapon jó szemmel a felirat is kiolvasható: Ott, ez az épület Ott András tulajdonában volt.  A kép 1941. július 6-a előtt készült, amire az addig érvényben lévő baloldali közlekedés utal. A képen álló busz valamint távolabb a mai Kultúrház (akkoriban Községi Vendéglő) előtt a lovaskocsi is baloldalon áll, a Spáth - vendéglő előtt lévő személyek a Visegrád felé tartó buszmegállóban állnak, az irányt tábla is jelöli. A megállóval szemben parkoló busz Mercedes – típusú jármű, 1928 után nemcsak importként jelent meg hazai használatban: az államvasút gépgyára, a MÁVAG is gyártott e liszenc alapján buszokat. A fővárosban 1915-től indult rendszeres autóbuszforgalmat fokozatosan terjesztették ki a főváros környékére. Vonalunkon az a körülmény adott lökést a fejlesztésnek, hogy az eredetileg Visegrádig tervezett HÉV vonal kiépülésének elhalasztása okán 1928. július 25-étől Hév pótló autóbuszokat állítottak forgalomba Szentendre és Horthy-telep (Gizella-telep) között. A buszközlekedés megjelenésével mégis sokáig az olcsóbb hajóközlekedés maradt népszerű a községbeliek széles tömegei számára.

A világháborús emlékmű

img350.jpg

 Az emlékművet 85 éve, 1930. június 29-én avatták fel. A korabeli MTI jelentés ezt így örökítette meg:

„József főherceg vasárnap délután Dunabogdány községbe érkezett a község 125 hősi halottjának emlékére felállított hősi emlékszobor leleplezésére. József főherceget Dunabogdány község határán dr. Zboray Géza, a pomázi járás főszolgabírája fogadta. József főherceg ezután a község díszhintójába szállt át és a járás főszolgabírája kíséretében a hősi emlékszobor előtti térre hajtatott. A leleplezési ünnepélyt tábori szentmise előzte meg. (…) József főherceg hosszasan méltatta Dunabogdány község hősi halottjainak vitézi tetteit és kegyeletes szavakkal emlékezett meg azoknak a harctéren végzett hőstetteiről. Beszéde végeztével hatalmas babérkoszorút helyezett a szobor talapzatára. Az emlékszobor Müller Tibor szobrászművész alkotása. Az ünnepély végeztével József főherceg előtt elvonultak a község leventéi, cserkészei, a tűzoltók és a volt katonák. Ezután lakoma volt, amelyen a kormányzót dr. Almásy László[1] a képviselőház elnöke és a pomázi kerület országgyűlési képviselője köszöntötte fel, utána József főherceget üdvözölte dr. Hufnagel pápai kamarás, esperes plébános. (…)” (forrás: MTI hírarchívum)

Sajnos az első nagy háborút újabb követte: a második világháború után még 99 személy neve került az emlékmű talapzatára.

Álljon itt mementóul még egy érdekesség az emlékműről! A II. világháború után, 1946-ban a templomtéren álló hősi emlékmű tetejéről két betelepült kommunista el akarta lopni a mintegy 50 kg súlyú bronz Szentkoronát. Ezt a tervet Fleckenstein Márton kocsmájában eszelték ki, amit a család kőfaragó ragadványneve okán Tonglás - kocsmának hívtak. A kocsmáros résen volt és egy ismerősével még azon éjszaka megszervezte a korona elmenekítését. Pallókon, szalmával megrakott kocsira csúsztatták és álcázták a bronzereklyét, majd a kocsma mellett a kocsmáros házának padlásán rejtették el (akkor Diófa utca 424., ma a Béke utca 6. szám alatt).  A tulajdonost később kitelepítették, a megüresedett házat 1947-ben a Felvidékről érkezett  Dusha - család kapta. Ők  az 1950-es évek elején jelezték a plébánosnak – a faluba „száműzött” Kisberk Imre püspöknek[2] a dolgot, aki azonban akkor nem tartotta időszerűnek a visszahelyezést. Tovább őrizték hát a koronát, amely minden kiemelt figyelem kizárásával az 1980-as években kerülhetett vissza biztonsággal először az Egyházi Múzeumba a Plébániára, majd a helyére.  Minden túlzó patetikus felhang nélkül szép történet ez: az alkalom szülte sváb és magyar „koronaőr” teszi a dolgát, a tán sohasem létezett, csak mindig hivatkozott „Szent istváni eszme” egy lángja lobban fel egy sötétre forduló korban. Sajnálatos, hogy előbbinek jutalma – mivel 1941-ben német anyanyelvűnek vallotta magát – az elűzetés lett.  (forrás: Rokfalusy Balázs: Dunabogdány története a kezdetektől 2000-ig, valamint Bonifert Ferenc és Borosjenői Magdolna közlése nyomán)

A Duna

f-malom-duna.jpg

A képeslapot a helyi Hangya Fogyasztási Szövetkezet adta ki. A lap a bogdányi hajóállomás környékét jeleníti meg. Több érdekességet is rejt a felvétel, a fák a bogdányi oldalon a maihoz képest hiányosak és a sziget csaknem teljesen kopár. Átlátni a sziget felett: a távoli fasáv Kismaros és Verőce partjainál áll. A Dunán lévő úszómű a vízi malom, amelynek emlékét nevében őrzi a József Attila (akkor Templom) utcával szemben a főútról a Duna-partra futó mai Malom utca. A dualista időszakban még a Kövér család tulajdonában lévő malmot egy helyi család: a Fehér család vette meg. A negyvenes évekre e malom mellé egy másik is települt Lajos Gyula tulajdonában. A partról az őrlendő anyagot csónakkal vitték az üzembe. Egy másik csónak is működött itt, amely révként üzemelt. A kor közlekedési viszonyai mellett nem volt kirívó, ha földrajzilag a legközelebbi, piaccal rendelkező városba, Vácra a mintegy öt kilométeres távot a szigeten keresztül gyalog tette meg az ember. A révész „Péter bácsi” volt, akinek megszólítása szállóigévé vált: „Petefede, nehmt’s mi niewe!” (Péterbá, vigyen már át!). A révész ragadványneve - családja után - a „Petlerihte” (Bettlerrichter) volt, ugyanis egykor ez a család adta a koldusbíró tisztséget, amelynek kötelessége volt a faluba érkező csavargókat bizonyos türelmi idő után távozásra felszólítani. A községi szintű rendészet kiépülésével megszűnt e tisztség, a tömegközlekedés fejlődésével a „csónakrév”, az iparosított élelmiszerellátással pedig fokozatosan a vízimalmok is eltűntek a Dunáról.

 

A templom

f-templom-03.jpg

 A katolikus templomról több felvétel és képeslap is készült, itt egy múlt század eleji fotót közlünk. Ismert kép a barokk stílusú, az 1930-as évekre statikailag is veszélyessé váló templomról, amelynek felújítása közben 1937. június 3-án reggel 8 óra körül a fala a munkálatok közben leomlott. Ekkor három személy sérült meg súlyosan, valamint ketten életüket is vesztették a tragédiában. Ezután a kor ismert építésze, Fábián Gáspár tervei alapján épült fel a neoromán stílusú mai katolikus templom, mintegy 100 ezer pengő ráfordítás mellett, 1940 őszére. Az új épület tornyába a régi óra került, ezt nem az egyház, hanem a község szerezte be még 1914-ben. Érdekes, hogy a harangozó díjához is a község járult hozzá évi 80 pengővel.

De ne rohanjunk előre! Nem állom meg, hogy a lapra írt üzenetet e helyt közöljem. A képeslapot 1918. július 28-án írták, Budapesten pecsételték le. Feldhoffer Antal Úrnak címezték, a „167. Etappen Post” címre, „Telegraf ausbildungsgruppe 4 comp. 4 eng.” címzéssel. A címzett valószínűleg katonai szolgálatát töltő személy lehetett, a lap megírásának idejében a nagy háború negyedik éve tartott már. Bogdányiak írták alá, négyen család és utónévvel. Az ötödik név csak egy keresztnév, amely a lapon az alábbi személyes üzenet alatt állt: „Szívélyes üdv. Bogdányból. A sör ivás mellett gondolok magára. Ilonka” Nem is érdemes további kommentárt fűzni mellé, talán csak annyit, jó tudni, míg az ember a fronton szolgál, a hátországban azért gondolnak rá.

f-kultur02.jpg

E képeslapon is a mai katolikus templom elődje, a régi barokk templom látható, illetve a főutca képe a mai Művelődési Háznál. A 18. század végén épült uradalmi mészárszék és korcsma a múlt század első felében a hozzá épített résszel a Nagykocsma vagy Községi Vendéglő volt, ahol közösségi ünnepi alkalmakat, pl. esküvőket is tartottak. (1943-ig ebben az épületben tartotta gyűléseit a Magyarországi Németek Szövetsége helyi csoportja, a Volksbund is.) A helyet bérbeadás útján hasznosította a község, az 1940-es évek elején Theiszler József volt a bérlője. Már ekkor felmerül, hogy máshogy hasznosítsák az ingatlant. 1942-ben a Vallás és Közoktatási Minisztériumnak iskolaépítéshez kvázi önrészként felajánlották a kb. 30 ezer pengő értékűre taksált ingatlant, iskolabővítésre. A testület 8 tantermes iskolát, igazgatói és iskolaszolgai lakásokat, népművelődési előadótermet valamint leventeotthont álmodott ide. 1943. júniusában a kultúrotthon és iskola tervére 500 pengőt szavaz meg a képviselőtestület az 1944. évi költségvetés terhére. Ekkor az is felmerül, hogy átmenetileg gabona és terményraktárnak adják bérbe a FUTURA nevű cégnek. A háborúval az iskolabővítés lekerült a napirendről, az épületben cserzőműhely is működött, majd a Tsz-hez kerül. 1961-ben egy átépítés után nyeri el máig tartó funkcióját és lesz Művelődési Ház.

A főútat mutató kép érdekessége, hogy az út szintje a mainál alacsonyabb. A tömeg a kocsmából tolultki az útra a fényképezkedéshez egy olyan ajtón, amely ma már nem létezik. (Egy alkalommal ezen az ajtón lovagolt be brahiból huszárként a '40-es években Kristóf János festőművész)

 

[1] Almásy László (1869-1936)

[2] Kisberk Imre (1906-1982) – már 1951 óta felszentelt, de akadályozott püspök volt. 1951 októberétől Dunabogdány volt kényszertartózkodási helye, ahol plébánosként működhetett. Az elűzetésének oka, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal benne látta annak „veszélyes lehetőségét”, hogy Mindszenty politikája folytatódjék, ezért folyamatosan ügynökökkel figyeltették. 1956-ig volt a falu plébánosa. 1969 után a Vatikán és a Kádár-kormányzat közötti együttműködés tette lehetővé, hogy apostoli kormányzói minőségben elfoglalhatta a székesfehérvári püspöki széket. Miért pont a mi falunkba helyezték? Shvoy Lajos (1879 – 1968) püspök szavaival élve: Dunabogdány egy „harmadrendű" plébánia. Távol az egyházmegye központjától: Fehérvártól, mégis közel Budapesthez. Tekintettel arra, hogy későbbiekben ennek szellemében helyezték ide például Kölley Györgyöt (1919-2005), - aki 1956 és 1969 között 2 év börtönben töltött időn kívül Dunabogdányban élt, a falu plébánosa volt, - elmondhatjuk: a közösségünk sokat köszönhetett annak, hogy ilyen kiváló kvalitású embereket helyeztek Dunabogdányba büntetésből.


Megosztás a Facebookon