Beszélgetés Kristóf Jánossal a bogdányi reformátusok dolgairól - A reformáció 500 éves évfordulójára

Megjelent a Bogdányi Híradó 2017. januári és februári számaiban.

A beszélgetésre 2016.08.10. délutánján került sor a 94 éves Kristóf János festőművész dunabogdányi műtermében, amely a kert hátsó részében álló pajtából lett kialakítva. Belül szép tágas a tér, a magas hófehér falakat néhány festménye díszíti, szép keretekben. A műteremben mindenhol rend és tisztaság honol. A sarokban egy cserépkályha áll. A hatalmas északkeletre néző ablak előtt kisasztal, rajta friss újságok, sütemény, bor, barackpálinka. Kitekintve a hatalmas ablakon szép, magas, zöld fenyőket látni. A másik oldalon egy kanapé, mellette magas keskeny könyvespolcon könyvek sorakoznak. Két festőállvány katonás rendben áll. Odakint zuhog az eső.

img-3375.jpg

Jani bácsi, a régi bogdányi református magyarok közé tartozik, akik ha nem is a legnépesebb, de a legrégebbi közössége a falunak. Viszonylag ritkán szokott szó esni róluk, pedig megkerülhetetlen részt képviselnek Bogdány történetében. Erről szeretném most faggatni. Kezdjük tán a gyerekkorával. Meséljen arról, milyen játékokat játszott gyerekként?

1922-ben születtem. A faluban viszonylag kevés volt a református magyar gyerek, összesen 160 református élt a faluban. Én többnyire együtt játszottam a sváb gyerekekkel. Nem volt külön magyar vagy sváb játék. Együtt játszottunk.

Milyen játékokat játszottak?

Sokféle játékot játszottunk. Például bigéztünk. Ez egy olyan játék volt, amiben egy orsó alakú fadarab végére kellett egy fabottal ráütni, majd a felpattanó bigét a bottal messzire kellett ütni. Akinek a legmesszebbre ment, az nyert. Ez jól fejlesztette a reflexeket. Játszottunk még hunyót, vagy más néven ipiapacsot is. Ezt talán még a mai gyerekek is ismerik. Egy fánál kellett számolni 30-ig- 40-ig a hunyónak, addig a többieknek el kellett bújni. Akit a hunyó először megtalált, az lett a hunyó. Aztán volt egy olyan játék, amit a svábok „Baumtausche”-ének mondtak. Mindenki odaállt egy fához. Aztán egy jelre mindenkinek szaladni kellett egy másik fához, közben, akit a fogó, elkapott a facsere közben, az lett a fogó. Öregapáztunk is a Duna-parton, ez hasonló volt a facseréhez, de itt a fogót öregapának hívtuk és annak bottal kellett ráverni a futók hátára. Még fociztunk is. A deszkázás volt igazán izgalmas, amikor a szekérből kivettünk egy nagy deszkát, és arra ráfeküdve, kézzel hajtva magunkat, átúsztuk a Dunát.

Játék közben milyen nyelven beszéltek egymással?

Többnyire magyarul beszéltünk, mivel az 1930-as években már az iskolában megtanultak a sváb gyerekek is magyarul. Az iskolában ki is volt írva, hogy „az iskolában csak magyarul beszélünk”. De a helyzet az, hogy mivel sokat játszottam sváb gyerekekkel együtt, így köztük én is elég jól megtanultam svábul. Együtt játszottuk, ismertük egymás nyelvét. Nyelvi probléma egyáltalán nem volt. Tóth Istvánnal történt később, a háború alatt, hogy a németek nem hitték el neki, hogy ő bizony magyar gyerek, mert olyan tökéletesen megtanult németül beszélni. Hát megtanulta a sok játék közben.

Kik voltak akkoriban a református magyar gyerekek, pajtások a faluban?

Fábián András, Tóth István és Tóth Marci, a dadogós, nekik szintén Fábián lány volt az anyjuk. A Fábiánok az egyik legrégebbi bogdányi református magyar család, még a svábok érkezése előtti időkből. Még ma is él András, és lányágon ma is élnek többen a faluban, akik Fábián leszármazottak. Az én dédanyámat is Fábián Ráchelnek hívták.

És a kik voltak még a pajtásai a katolikusok közül?

Pollák Feri és Sas Endre, őket korábban Spáthnak hívták, de magyarosították a nevüket.

Milyen énekekre emlékszik, amit reformátusok énekeltek?

Anyám tótfalusi lány volt, Szabó Lídiának hívták. Emlékeim szerint szépen énekelt, és többnyire református zsoltárokat. Apám Kristóf János szívelégtelenségben meghalt, amikor 2 éves voltam, így őt nem hallottam énekelni.

Emlékszik még melyik volt az édesanyja kedvence éneke?

A 25. zsoltár (Szívemet hozzád emelem), és a Te benned bíztunk eleitől fogva.

És a mulatságok alkalmával mit énekeltek, milyen zene volt?

Általában együtt mulattunk a svábokkal és a katolikus magyarokkal a Kaszinóban (régi Iparcikk üzlet, ma Figyelj Rám!) és a Spáth vendéglőben, ami a mai kultúrház. Nem volt elkülönülés. A zene pléhzene volt, így mondták akkor a rézfúvósokat. Így többnyire polkát és keringőt jártunk, meg csárdást is. A szünetben aztán a magyar nótát és népdalokat énekeltünk. Így volt ez, mi magyarok polkáztunk, a svábok meg magyar nótáztak. Szerettünk együtt mulatni.

Mik voltak akkoriban a slágerek, amit énekeltek?

Magas jegenyefán sárgarigó fészkel…, Szeretnék május éjszakáján…, Kis kút, kerekes kút…, Mindhiába vártalak, ősz is lett azóta, elhervadt már a pünkösdi rózsa… Szóval itt Bogdányban pléhzene szólt, Tótfaluban viszont cigányzene volt. Anyámat, aki Tótfaluból jött ide férjhez ez egy kicsit zavarta is, mert nem tudott jól polkázni és ezért megszólták. Úgy emlékszem a mulatságok alkalmával a sváb lányok is kedveltek bennünket.

Nem volt tehát nagyon elkülönülés a faluban, de mi volt a helyzet a házasságok terén?

A házasság azért az más volt. Ott nem volt nagy keveredés. A katolikus svábok is egymás között házasodtak, esetleg katolikus magyarokkal, de református magyarokkal nem. A református magyarok ugyanúgy maguk között házasodtak, de mivel kevesen voltak itt, ezért a környező településeken élő szintén református magyarokkal házasodtak össze, mint az én szüleim is: apám bogdányi, anyám tótfalusi volt. De korábban a Kristófok is Verőcéről házasodtak ide a Fábiánok közé. Szóval, a környékbeli reformátusokkal házasodtak a Duna mindkét oldaláról: Tótfalu, Kisoroszi, Nagymaros, Kismaros, Verőce, Kosd, Perőcsény, Vác, Dömös. Persze innen is mentek ezekre a helyekre, és onnan is jöttek ide. Kerítő azonban nem volt. A rokonok között ment a hír, hogy hol van eladó lány, és szabad legény, megfelelő örökséggel, hozománnyal, gazdasággal.

Jani bácsi és Magdi néni azért kivételek…

Igen, mi ritka kivételek vagyunk, mert én bogdányi sváb lányt vettem feleségül. Voltak is, akik tették a megjegyzést erre mind a református, mind a katolikus oldalon, de ez minket nem érdekelt különösebben.

img-3374.jpg

Szóval vallási elkülönülés volt, de vallási villongás nem, legfeljebb néha hallottuk negatív jelzőként, hogy „kálvinista zwickl” (jelentése: beékelődés, betoldás), meg azt hogy „slovák”. A „slovák”-nak – így s-sel mondták- még értelme sem volt. Akik mondták még azt sem tudták, hogy semmi közünk a szlovákokhoz. Anyámmal –aki özvegyen maradt itt- viszonylag gyakran mentünk lovas kocsival Tótfalura ott élő rokonokhoz is. Ott meg néha azt mondták az itteni svábokra, hogy „tokos”.

Létezett akkor már valamiféle ökomenizmus akkor az egyházak között?

Igen, például a nemzeti ünnepeken -akkoriban március 15. és október 6. volt ilyen- a községi elöljárók eljöttek hozzánk Istentiszteletre, és utána együtt mentünk a katolikus templomtéren lévő hősi emlékműhöz megtartani az ünnepséget. Emlékszem a leventék is ott voltak, még levente zenekar is volt. Tomcsányinak hívták a levente parancsnokot. Ott aztán együtt ünnepelt mindenki. 

Azt már mesélte, hogy a mulatság közös volt, de voltak-e olyan alkalmak az Istentiszteleten kívül, amikor csak a reformátusok gyűltek össze magukban?

Igen, ilyen volt például a szeretetvendégség és a hittan. A szeretetvendégség télen volt. Évente 2-3 alkalommal a lelkészlakban lévő közösségi teremben jöttünk össze. Tavasztól őszig nem volt idő ilyenekre, annyi munka volt. Volt ott sütemény, mákos bejgli, pozsonyi kifli, bor, meleg bor, beszélgettünk és énekeltünk, többnyire akkor is zsoltárokat. A hittan is ilyen alkalom volt. Akkoriban csütörtökönként nem volt tanítás az iskolában, de a tiszteletes mindig akkor tartotta a hitoktatást 8-tól 12-ig, az összes református gyereknek összevontan. Elég sokat kellett tanulnunk, volt zsoltáréneklés és felelés is. A bibliát nagyon meg kellett tanulnunk. Bevallom, gyerekként egy kicsit zavart ez a csütörtöki hittan, mert amíg én a hittanon ültem, addig nem játszhattam a szemközt lakó Sas Endre barátommal, aki katolikusként csütörtök délelőtt szabad volt. Voltak persze magánjellegű találkozások is. Például anyámmal időnként ellátogattunk Kosztán Etushoz a hegyre, ők jól megértették egymást, mert mindketten egyedül voltak.

Kikre emlékszik az összevont református hittanórákról?

Fábián András, Együd Lajos, Együd Jóska, Tóth István, Tóth Marci, Pintér Zsuzsa, Kiss Bálint, Kiss Erzsébet, Kiss Juliska, Kosztán Etus, Fehér János, Verebes Mihály, Fehér Marika, de bizonyára voltak még mások is. A hittanról eszembe jut egy vidám történet. Egy alkalommal véletlenül bennmaradtam az osztályban, amikor Hufnágel plébános bejött hittant tartani a katolikusoknak. Nem mertem már felállni és kimenni, így ott lapultam a padban, nem vett észre. A plébános megkérdezte, hogy hány Isten van? Valaki erre azt válaszolta, hogy „három Isten van, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek”. A plébános ekkor összevonta a szemöldökét, körbenézett az osztályon, és észrevett engem. Amikor meglátta, hogy ott lapulok, megkérdezte tőlem is, hogy: hány Isten van? Felálltam és feleltem neki, hogy egy Isten van, de három személyben. Mi ezt nagyon megtanultuk. A plébános megdicsért és még egy gyöngytyúktollat is adott ajándékba a feleletemért. Máig emlékszem erre.

1280px-dunabogdany-reformatus-belso.jpg

Milyen viseletben jártak a bogdányi magyarok? Eltért-e a ruházatuk a svábokétól?

A magyaroknak és a sváboknak az öltözete itt azonos volt, nem volt különbség. A férfiaknál, fekete bőrcsizma, fekete bársonyból vagy szövetből szűk csizmanadrág öv nélkül, fehér hosszú ujjú ing, fekete szövetkabát, vagy mellény, fekete pörgekalap. A ruha sima, zsinór nélküli gombos ruha volt. A svábok is magyar viseletben jártak, nem volt itt külön sváb népviselet. Bőgatyát akkoriban itt már nem viseltek, de emlékszem egy Herold Franzi nevű emberre, aki sváb létére kimondottan szeretett bőgatyában járni. A nők is sötétebb tónusú ruhát viseltek, fekete, vagy sötétkék szűk szoknyában jártak, sötétebb tónusú felsőrészt, kosztümöt, blúzt viseltek. Csak az egész idős hölgyek viseltek bőszoknyát. A város közelsége miatt a férfi és a női ruhák is inkább polgáriasak, városiasak voltak.

Hogy emlékszik az ételekre? Ott volt-e valami helyi érdekesség?

A disznóvágásban volt különbség, másként dolgoztuk fel a disznót. Mi magyarosan készítettük, fűszereztük az ételt. Például a svábok kenyérrel készítették a hurkát, mi meg rizzsel. Mi készítettünk töltött káposztát, a svábok nem nagyon. A kolbász fűszerezése is kicsit eltérő volt. A vasárnapi ebéd legtöbbször marhahúsleves volt, a főtt marhahúst paradicsommártással ettük. Persze ettünk baromfit, libát, disznót is. A savanyított káposztát is inkább a magyarok készítették, a svábok nem annyira, de ez később náluk is elterjedt.

És mit ittak?

A szeszes italok közül bort és pálinkát is. A sör nem volt jellemző, persze a kocsmákban lehetett kapni azt is. A módosabb magyar és sváb gazdáknak itt a faluban sok szőlője volt, így természetes, hogy saját szőlőből készítettek bort, sőt adtak is el belőle bőven. Az Együdöknek különösen sok szőlője volt. Otelló bor volt, és egy kevés Elvira. Régen a filoxéria előtt viszont fehérbort készítettek. Nekünk is itt van a kamrában a dédszüleim –Kristóf Zsigmond és Fábián Ráchel- hatalmas prése 1851-ből. Akiknek kevés szőlője volt, azok közül sokan hoztak szőlőt vagy bort Verpelétről. Mondták is a verpelétiek, akkor van igazán élet Verpeléten, ha megjönnek a bogdányi lányok. A csemegeszőlőből a saszla volt a gyakori, ezt sokan aszalták a padláson.

img-3380-r.jpg

Más református vidékeken elterjedt az „egykézés”, azaz a birtok egyben tartása céljából csak egy gyereket vállaltak családonként, így a birtokok ugyan nőttek, de az emberek elfogytak. Volt-e egykézés a bogdányi reformátusok között?

Azt hiszem ez itt nem volt jellemző. Nekem ugyan nincs testvérem, de ez azért van, mert apám 2 éves koromban meghalt, és anyám nem ment újra férjhez. Két-három gyerek azért általában mindenhol született. Viszont földet megtartani és újat szerezni valóban fontos dolog volt. Nekünk is olyan sok földünk volt, hogy anyámnak napszámosokat, cselédeket kellett fogadni, akik megművelték azt. Számarányukhoz mérten a magyarok közt több volt a nagygazda. A háború után a nagygazdák felkerültek a kuláklistára, ami rengeteg hátránnyal járt. Mi is a kuláklistára kerültünk.

Mit tartottak még fontosnak a földön kívül a reformátusok?

Fontos volt a tanulás és az oktatás. Már a hittan órákon, a Biblia tanulásakor is magasak voltak a követelmények. Volt, aki háromszor is elolvasta a Bibliát, az elejétől a végéig. Többen tanultak tovább polgári iskolában vagy főiskolán is. Persze egy gyerek kitaníttatásához pénz is kellett. A háború előtt is működött református polgári iskola Szentendrén, oda jártam én is, Sas Endre barátom is, és még mások is a faluból. Ott az oktatás sokkal szabadelvűbb volt, mint például a katolikus iskolákban és a diákok is nagyobb önállósághoz, autonómiához szoktak. Ahogy a református gyülekezetek is önállóan döntenek a maguk dolgában, nem nagyon szólnak bele a dolgaikba felülről, kívülről.

Miben lát különbséget a két történelmi egyház, felekezet között?

Manapság egyre csökken a távolság a reformátusok és katolikusok között. Abban volt mégis valamennyi különbség, hogy amíg szerintünk a reformátusok maradtak a Biblia eredeti szövegének tanulmányozásánál, addig a katolikusok mintha egy kicsit eltávolodtak volna attól és katekéziseket, papok által írt sok egyéb más szövegeket olvastak, az eredeti bibliai szövegek helyett. Nálunk egyszerűbb a szertartás is, kevesebb a külsőség. Tréfásan úgy lehetne mondani, a reformátusoknál nincs sok hókuszpókusz és füstölés, csak a Biblia. Komolyra fordítva a szót, Sándor atyát mi is igen szerettük és tiszteltük, többször jártam nála a katolikus plébánián is társaságban. Felvilágosult, művelt ember volt. Az egyik beszélgetés alkalmával kiderült, hogy az ő apja is református volt.

Hogyan látták háború utáni kitelepítést és betelepítést?

Azok nagyon nehéz idők voltak. A háború előtt és alatt is történtek itt dolgok. A háború után is voltak páran, akik nem bánkódtak a svábok kitelepítése miatt, mivel hasznot húztak belőle, ha házat nem is, de földet kaptak. Az általánosítás természetesen itt sem helyes. Mi például nagyon sajnáltuk őket, hiszen jó szomszédjaink, barátaink voltak. Anyám ki is ment a teherautókhoz elbúcsúzni a szomszéd Kammereréktől. Ott aztán azt mondták neki, hogy vigyázzon, mert ha annyira sajnálja őket, mindjárt felkerül a teherautóra ő is. Még csomagot is küldtünk utánuk Németországba, hogy segítsük őket valahogy. Nagyon sok embernek kellett akkor elmenni, szinte kiürült a falu. Az nagyon szétverte a falut. Aztán jöttek a környező településekről és az ország távolabbi pontjairól is, akik beköltöztek a kitelepített svábok üresen maradt házaiba. Olyanok jöttek, akiknek előtte nem sok mindenük volt. Volt olyan eset is, hogy valaki ment a Fő utcán – akkor még ragyogóan tiszta, fehér meszelt házak voltak, az út egyik oldalán körtefák a másik oldalán diófák álltak- és rámutatott egy neki tetsző nagy házra, hogy ez megfelelne neki. Akkor aztán mondták neki, hogy ezt nem kaphatja meg, mert ez egy magyar ház, de keressen másikat, egy sváb házat. Ez nagyon nem volt így rendben. Később a Felvidékről idekerültekkel más volt a helyzet. Velük jó volt a viszonyunk, mert egyrészt őket ugyanúgy kényszerrel telepítették ki onnan, mint innen a svábokat. Ők nem azért jöttek, hogy más házába beüljenek. Nekik többet kellett otthagyni, mint amit itt kaptak. Másrészt sokuk református is volt, így ők gyarapították az egyházközösséget is. Egyébként a háború alatt a Felvidéken, Alsószeliben voltam huszár hadapród. A Csallóköz aztán színtiszta magyar vidék volt, ahogy még szinte ma is az.

Hogy emlékszik az ezt követő eseményekre?

Mint mondtam, mi is felkerültünk a kuláklistára. Rengeteg problémánk volt abból, hogy sok földünk volt. Sokat kellett fizetnünk is miatta. Később az iskolában is mindig elkísért az, hogy osztályidegen vagyok, kulák. Mit ne mondjak, nem voltam oda azért a rendszerért. Az azért érdekes, hogy itt nagyon hamar lezajlott a kollektivizálás, hamar rátették a kezüket a földekre, miközben például Tótfaluban, ha névleg meg is alakult a TSZ, azért ott még sokáig mindenki ugyanúgy dolgozta a saját földjét, mint előtte. Annyi problémám volt a földek miatt, hogy a végén már megutáltam az egészet. A rendszerváltás után kaptunk kárpótlási jegyet, de nem akartam vele foglalkozni, végül a feleségem vette kezébe az ügyet. Valamennyi földet sikerült visszakapni, de nem annyit, amennyi volt. Akkor itt megjelentek olyanok is a licitáláskor - például városi ügyvédek -, akiknek itt korábban nem is voltak földjeik. Nem volt tiszta dolog itt a kárpótlás. A kiosztható földek elfogytak, a kárpótlási jegyeink egy része meg máig megmaradt.

Közismert, hogy a nehézségek ellenére végül is egy szép festőművészi pályát sikerült befutnia.

Igen, de az egy másik történet.

Az is nagyon érdekes lehet. Köszönöm, hogy megosztotta velünk értékes emlékeit, amelyek Bogdány múlt-képét egy nagyon érdekes színnel gazdagították.

Utószó. Igazi élmény volt több órán keresztül egy lebilincselően érdekes és hihetetlenül friss, lendületes beszélgetést folytatni a 94 éves Kristóf János festőművésszel, községünk díszpolgárával. Jani bácsival. Azt mondják, hogy az 500 éves reformáció legfőbb tulajdonsága a megújulás lendülete. Az megújulásra, újításra való képességet és a lendületet szeretném kívánni Bogdány összes közösségének, szervezetének és civil szervezetének.

Rokfalusy Balázs

 

 Felvétel a 95 éves Kristóf János festőművész kiállításának megnyitójáról

 

 

 

 


Megosztás a Facebookon