Bobby I.

S.K.-nek ajánlva

Lányi Györgynek köszönet

1.

  A busz simán ringatózott a végtelen autópályán, valahol az USA dimbesebb-dombosabb belső vidékein. Néha sóízű eső szemerkélt, amiről tudni lehetett, hogy közel van valamelyik óceán, de amúgy szép októberi idő volt, némi napsütéssel tarkítva. Szergej, a belorusz sofőr halkan hallgatta az itt megszokott, számtalan FM adás, üdítően színvonalas, végtelen zeneáradatát: Summer’s almost gone- búgta bele az éterbe édesbúsan Jim Morrison a túlpartról és csak reménykedni lehetett, hogy Szergej, akinek csak a háta látszódott és a tükörben a homloka egy kis részlete, nem alszik. Persze ki foglalkozott ilyesmivel most, hogy már három hete folyamatosan úton voltak.

   Sanyedli egykedvűen bámult ki az ablakon, pintes, meleg Budweiser-ét szorongatva. A lábánál pihent belőle egy hatos karton, amiből már kettő hiányzott. A buszban jelenleg csend honolt, álmos, fáradt, sokadnapos, fásult csend. Hol volt már az első napok izgalma, amikor megérkeztek, immár nem először Amerikába, hogy belekezdjenek a soron következő turnéba. Azóta a lelkesedés lelappadt, igazából a mindenkori szinpad, a zenélés öröme, a fellépés után elfogyasztott whiskey-mennyiség és nem utolsósorban a megnyugtatóan zizegő zöldhasúakról barátságosan lenéző Ulysses S. Grant, Abraham Lincoln, de főleg Benjamin Franklin ismerős arca tudták megpörgetni a hangulatot. Egyik felépő helyszín olyan volt, mint a másik, főleg belső-amerikai sivár kisvárosok, lapostetejű favázas fehér vagy szürke épületek a nyílegyenes utak mentén, melyeknek központjában lassan forgott a benzinkút, postahivatal, kis bevásárlóközpont, oldalában a nélkülözhetetlen liquor store, általában a Sad Cowboy-hoz címzett helyi kocsma, kajálda, seriff-office és tűzőrség tengely. Persze akadtak aztán teljesen őrült és kiszámíthatatlan nagyvárosok is, amelyek azért vittek némi izgalmat az utazásba.

   Tízen voltak: öt népzenész, két pár néptáncos és a tour-manager, ha Szergejt nem számítjuk. Ő a bérelt busszal együtt járt a busztársaság tartozékaként és annyi köze volt Magyarországhoz, hogy nagyapja valamelyik balatoni szőlőhegy alatt pihente ki éppen az örök dicsőséget.

   Itt volt a két hegedűs-prímás, Nyakas és Gézu. Nyakas, az érző lelkületű, sértődékeny, snájdig, latin amoroso, aki mindig úgy jelent meg, hollófekete bajusza alatti hófehér vigyorával mint egy olasz hőstenor. Az utóbbi időben az összképen némileg változtatott az a tény, hogy Nyakas elmerült valamely mezőségi falu zenéjében, ahol még éltek és virultak az “adatközlők”, értelemszerűen helyi, magyarul alig beszélő cigányok, akik mesterien bűvölték a vonót. Nyakas folyamatosan náluk lógott , tanulta rendületlenül tőlük a fortélyt és annyira átitatta az isten háta mögötti csodavilág, hogy elkezdett úgy öltözni, mint ők. Kiskarimájú tsz-elnök kalap, gyűrött barna zakó, ünnepélyes, rénszarvasmintás román kardigán az ing fölé, szigorúan nyakkendő nélkül, megereszkedett, kitérdelt nadrág és Ploiesti vegyiüzemeiben fröccsöntött, talmian, taljánul csillogó cipő, titokban talán az elmaradhatatlan nylonzoknival.

   És Gézu…haj, a Gézu! Őróla köteteket lehetne írni. Gézu, aki mindent tudott, ami hegedű, valószínűleg így született, kezében kis zöld hegedűvel, amely később szárba szökkent és kivirágzott. Aki reggel hatig ivott, hogy aztán kilenckor már gyakoroljon. Külön gyúrt arra, hogy részegen is, másnaposan is, mindenhogyan.. Aki  egy táncháztáborban, első nap kapart magának egy lyukat  a száraz homokba és négy napig ott hűsölt éjjel és nappal, no meg persze megállás nélkül muzsikált és ivott és mindenki hozzázarándokolt, ha le akart valamit csippenteni a játékából, de hiába, Gézu ügyesen titkolta a trükkjeit és ha valaki kérdezett tőle valami technikai dolgot, akkor előszeretettel kezdett Telemannt játszani kevésbé meggyőzően, de annál lelkesebben, belehajolva a kérdező arcába, annak orrát folyamatosan a hegedű csigájába verve és kibökve az őt körbevevő, óvatlan hallgatóság szemét a vonóval. Mikor már fázott hajnalban, kis termeténél fogva belehengeredett az óriási bográcsba, ahol az előző esti birkapörkölt még langyos szaftjában édesdeden elaludt, hogy kora délelőtt, mintegy függőleges vonallal elvágva, az egyik felén vörösen, a másik felén fekete-fehéren(zakó, ing), villogó, fanatikus, fekete szemével büszke Brueghel-i haláltánc-bohócként körbenézve hegedűre kapjon legott. Akit a New York-i reptéren már várt az előkészitett tolószék, mert a jó cimbora, a  néptáncos steward jóvoltából nyolc óra alatt elfogyasztott gabonapárlat már neki is sok volt. Az immigration officer rosszalló és vészterhes pillantásait valahogy mindig sikerült kioltani. Aki Chicago-ban két napig csavargott a legveszélyesebb, bandaháborúk által sújtott környékeken, hogy blues-kocsmákban hegedüljön a feketékkel, hogy helyi legendává nője ki magát. A kis, bátor fehér gyerek, akit a kétméteres drogdealerek és gyilkosok a keblükön babusgattak. Akik közelebb álltak hozzá, tudták, hogy rengeteg könyve van, amelyeket el is olvasott, hogy mikor, az is az ő titka maradt. Jelleme, a kis emberekre oly jellemzően, sziklaszilárd volt, amelynek ékes bizonyítéka az az eset, amikor egyik éjszaka féket nem tűrő, gyakran durva beszólásaival megsértett egy nem kevésbé vehemens kollégát, aki nemtelenül, egy orra irányzott hegyes csapással zárta le a vitát és amikor másnap megkérdezték Gézutól, ugyan mi történt az orrával, csak annyit morgott: feltörte a korsó. Sajnos zsenitudata és a szesz erőteljesen interferált, ezért előszeretettel kritizált mindenkit, főleg azt, aki éppen nem volt jelen. Ezt a tulajdonságot Erdélyben csippentette fel, mint Nyakas a román divatot, a cigányok közt, ahol csak és csakis az számított embernek, aki tudott zenélni és mivel mesternek számított, eme eszményt botcsinálta tanítványai is átvették, így sikeresen lefertőzte az amúgy elég összetartó kasztot. De írjuk javukra, legalább elvártak valamilyen teljesítményt egymástól, megkérdőjelezhetetlenül, hízelgés nélkül.  Jaj, a Gézu, akit mindig, mindenki elvitt magával, mert bár elviselhetetlen botrányhős volt, de a tudása mindent vert…

   Aztán itt volt Kurbli, cimbalmos, brácsás, Nyakas öccse. Kis-Nyakas-nak is hívták, de érthető módon ezt nem szerette. A mindig kedves, halk szavú Kurbli, aki a maga csendes módján ügyesen lavírozott a táncház kissé arrogáns, harsány világában. Aki, ha valaki nagy ritkán felidegesítette, úgy tudta leosztani a nála fejjel magasabb vagányt, fojtott indulattal, alulról mélyen lealázva az illetőt, hogy az megszégyenülten eloldalgott, pedig nem volt ritka a pofon a bulik lecsengésekor. De ő mindig szóval győzött, habár látszólag olyan szerény volt, hogy ha valami táncházon kivül eső, de népzenés rendezvényről kiment cigizni a hátsó személyzeti ajtón, a konyha mellett, a főnök rögtön megtalálta és abban a hiszemben, hogy egy pincérje lóg éppen, jól leszúrta és bezavarta dolgozni.

   Itt volt Toncsi a bőgős és tekerőlantos, a nagydarab, vidám fickó. Jóindulatú benyomást keltett, folyamatosan viccelt, de vitriolos, néha gonoszkodó, sőt perverz humora valami mély szomorúságot rejtegetett, amelynek forrásáról senki sem tudott. Gyakorlatilag soha nem látszott meg rajta az elfogyasztott alkohol mennyisége. Egyszer Sanyedlivel, még az antivilágban, egy delfinkék Trabanttal óvakodtak  hazafelé egy háromnapos vidéki mulatságról. Toncsi vezetett, miközben Sanyedli az anyósülésen édesdeden kente szét arcát az oldalsó üvegen. Megállították őket a rendőrök. Papírok, így-úgy, minden rendben, további jó utat. Erre Sanyedli fölriadt és látván a rendőröket, azonnali reflexből fölajánlotta nekik, hogy van nála német márka és mindent el lehet simítani. Erre azok ketten, meggondolatlanul, kapásból megszondáztatták Toncsit…
A vérvétel után a doki röhögve közölte, hogy Toncsinak gyakorlatilag alkoholmérgezése van. A jogsi persze a rendőröknél maradt, pedig a márkával jobban jártak volna. Ugyanis két nap múlva, Toncsi, a postaládájában megtalálta a kérdéses passzust, egy levélke kiséretében, amelyben az állt, hogy X.Y., egy volt osztálytárs, aki most a belügyben dolgozik, véletlenül ráakadt bent a jogsira és hogy ejnye-bejnye, meg hát most az egyszer ezt elrendezi és egyben kéri Toncsit, hogy azért, ha van ideje keresse fel őt a munkahelyén, fölidézendő a régi szép időket. Másnap Toncsi befáradt, személyesen köszönetet mondani, ahol az osztálytárs, a hátbaveregetések után, zaccos-karcos kávé, elkobzott amerikai cigi és egy eredeti francia üvegbe áttöltött Lánchíd- konyak kiséretében egy barátságos lakkozott retróasztalkánál ülve, gyorsan a tárgyra tért. Miszerint, Toncsi innentől kezdve hetente jelent neki, mert a táncház egy veszélyes terep, sok ott a gyanús elem. Nacionalisták, irredenták és ki tudja még miféle söpredék. Bőgősünk erre karakánul odadobta a jogosítványát és elküldte a jótevőjét az anyjába. Erre az csak kínosan röherészett, visszaadta a papírt és Toncsit azóta sem zargatták többé. Nyilván, azért megtartották jó emlékezetükben. Hej, azok a betyáros nyolcvanasok…

   És elöl figyelt kissé feszülten Leonárd, a tour-manager. Most éppen az USA-ban tengette kiszámíthatatlan napjait, egyébként bárhol előfordulhatott a világon. Ő rajongó volt és most éppen nyelvtudását, kapcsolatait és pénzét nem kímélve egyengette a turné ágas-bogas szövevényeit. Kalandos utat járt be és kifogyhatatlan volt a sztorikból, bár ebben a társaságban nehéz volt nagyot villantani. Idősebb volt a többieknél. 56-ban ott volt a bátyjával a Parlament előtti békés tüntetésen, amely vérfürdőbe fordult, nagy valószínűséggel Piros László hentessegéd, később ÁVÓ-s főtiszt jóvoltából. Figyelmezzünk eme név beszédes voltára, mely név egészen 2006-ig hordozta szégyenletes tulajdonosát, bár talán jobb, ha elfelejtjük…
 A vérnősző barom és brigádja a házak tetejéről, géppuskával kezdett el tüzelni a civil tömegre és a köztük álldogáló és bratyizó ruszkikra, akik erre bepattantak a tankokba és először visszalőttek, aztán már vaktában. Leonárd a hátán vonszolta ki súlyosan sebesült bátyját valami biztonságos helyre és elment a kedve az egésztől, így gyorsan Ausztriában találta magát. Mivel szakács-cukrász végzettsége volt, mindenhol könnyűszerrel talált munkát és bejárta a világot. Egyik legnagyobb dobása az első iraki háborúban esett meg, miszerint ő lett a Szaúd-Arábiában állomásozó USA-vitézek egyik ellátó szakácsa. Mivel errefelé az alkohol szigorúan tiltott dolog államilag, ráadásul a hadsereg sem kultiválta a fogyasztást, értelemszerűen egy kisebb prohibició kellős közepén találta magát, amely mint tudvalevő, a csempészés, ügyeskedés és általában a bűnözés melegágya. Nos Leonárdunk, erős vonzalmai révén a híres arab nevű vegyület iránt, továbbá látva a GI-Joe-k szomjas szenvedéseit,  Al Capone-t megszégyenítő akcióba kezdett.
Össszevásárolt a hadsereg pénzén, legálisan, mérhetetlen mennyiségű alkoholmentes sört és mindenféle 100%-os gyümölcslevet, amelyet aztán fémhordókba öntve, ismeretlen eljárással erjedni hagyott az általa vezérelt menza pincéjében. Az eredmény valami bor és sörféleség lett, a lényeg, hogy ütött. A szakácspultnál folyamatosan bömbölt a legkeményebb hardcore, amely a legények harci kedvét volt hivatott emelni és nem mellesleg, elnyomta az erjedés következtében dagadva durrogó fémhordók zaját. Leonárdot nagyon szerették a katonák, ráadásul jól is főzött és Szuvorov admirális óta tudjuk, hogy a baka szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út. Zsákszámra vasalta be a zöldhasúkat, miközben egyszerre a sarija Rúf-madara körözött a feje fölött vijjogva, karmai közt véres pallost tartva, másrészt már varrták neki az egyik amcsi hadibörtönben a fess narancssárga számozott rabruhát és bokája körül kígyózott a vezetőszár és lábbilincs lánca. De ezt is megúszta. Ha valaki földobta volna, a DuctTape-el leragasztott szájú vamzer azonnal jelöletlen díszsírhelyben találta  volna magát a sivatagban. A hagyományőrzés fontos dolog és hát szerették, na.
De volt is miért. Végtelen nagylelkűségével mindenkin segített. Ha gyakorta itthon volt, a hajnalig tartó dorbézolások után mindenkit hazaszállított csodaszámba menő nyugati verdáival, miközben olyan részeg volt, mint a satu, néha kis ezzel-azzal kombinálva, de abszolút nagypályásként jól tartotta magát. Ha hébe-hóba megállították a rendőrök, márpedig az akkori kihalt, hajnali Budapesten ez előfordult, mivel igencsak csikorogva vette az akadályokat, a fölszólításra előkaparta öt darab útlevelét és tizenöt jogosítványát, köztük három arabnyelvűt, amelyek láttán a fakabátok rémülten hátrahőköltek. Ki tudja, kinek a kije, ugye, jobb a békesség…
De jaj, hol van már szerencsés Leonárd, véget értek immár az ő evilági kalandjai.

  És aztán a táncosok. Általában ők vitték el a show-t külföldön, de főleg itthon, az operett, magyarnóta és mulatós eme bőven termő vidékén, mivel a zenészembernek néha felködlött az a kínos érzése, hogy lett légyen bármennyire is gazdag és változatos a magyar népzene dallamvilága és díszítményei, a közönségnek édesmindegy, ugyanolyannak hallják az első dallamtól az utolsóig, mintha ugyanazt darálnák másfél órán keresztül. Ebből a szempontból, itt Amerikában, viszonylag jó volt a helyzet, mert az itteni közönség, innen-onnan jött felmenőik révén magában hordozta a mindenkori folk révüléses élvezetét. A polgárháború után, minden vidék megrendezte az évenkénti “ sátras batyusbálját”, azaz ökumenikus vallási alapon, a sokszínűség jegyében, találkoztak egy kijelölt területen, az itt tág fogalomként értelmezendő környéken élő különféle népek, ismerkedés, barátkozás, cserebere, stb. céljából. Az első fesztiválok voltak ezek és természetesen a kommunikáció fő eleme a mindenki által hozott saját zene volt. Időgépet, ezeret!..., vagy legalább egy kukucsot : a nagy sátor mélyén, félhomályban játszik együtt az ír hegedűs, az olasz mandolinos, a német harmonikás, a fekete bendzsós, a magyar furulyás és a többi, először káosz, de lassan összeáll a kép…Hogy aztán szétessen újra és újra.

   Szóval a táncosok: két délceg dalia és ugyanennyi cserfes kicsi rigó, akik nagyon unták már magukat. A táncházban, tánctanítás során bevett szokás, hogy bizonyos idő elteltével a tanár trombitahangon elsüvölti magát: páááárcsere!!!
És a körbenálló sokadalomban mindenki párt cserél, nehogy megszokják egymást, nyilván valamely táncpedagógiai megfontolásból. A táncosok ezt a szabályt igen komolyan vették és nagylétszámú turnék során szigorúan be is tartották. Óh, ha a világ szállodáinak matracai dalra fakadnának, egy gyűjtő komoly néprajzi merülést végezhetne a népdalok rejtett erotikus tartalmaiban. De most csak négyen voltak, s így a párcsere és az ezzel járó dráma, kissé kezdett egyhangúvá válni.
Tökéletes szimbiózisban éltek a zenészekkel, egyik feltételezte a másikat és ez azért némileg színesítette a képet.
 A Mag-hoz tartoztak ők is, amely a végtelenségbe nyúló nyári táncháztáborok igazi alfája és ómegája volt. A Mag élesen elkülönült az átlagközönségtől, a Fogkefésektől, akik nem átallottak lefeküdni aludni, sőt némely lelkes néprajzos sugallatára néha kilátogatni a környékbeli skanzenszerű, már nem használatos szerszámokkal ellátott Patyomkin-gazdaságba, kipróbálgatni, -gatni, -getni, milyen is az, hogy aratunk, kaszálunk, kapálunk, cséplünk, hadarunk, etetünk, metszünk, szedünk, szüretelünk, begyűjtünk, ásunk, trágyázunk, szövünk, fonunk, edényt, házat, csűrt készítünk és foltozunk…
A Mag nem aludt. Soha. Legfeljebb napközben egy félórányit, asztalra dőlve, üres poharak, üvegek és csikkhalom közepette.
Viszont adta, ömlesztette bőkezűen a Tudást, éjjel és nappal. Zene és Táncz örök körforgását. Vedelt, nyűtte a vonót és a csizmát, vagy melegben a vörösre csapkodott meztelen lábszárat, verekedett, megcsalt, gyereket csinált, hangszert igazított, lovagolt, tanított, együtt hányt a csillagok alatt, birkát belezett, dudát hangolt, húrt cserélt… Nap és Hold egyesültek örökkön örökké, ebben a magyari vúdsztokban…

  Sanyedli egykedvűen bámult ki az ablakon, pintes, meleg Budweiser-ét szorongatva. A lábánál pihent belőle egy hatos karton, amiből már három hiányzott. A buszban jelenleg csend honolt, álmos, fáradt, sokadnapos, fásult csend.
Merengett elmúlt és eljövendő dolgokon. Sokaktól eltérően ő tudatosan csöppent az egészbe. Nemcsak a szesz és a lányokkal való közelebbi megismerkedés lehetősége vonzotta  ebbe a körbe, hanem kezdetektől fogva próbálta megfogni a mozgalom lényegét. Miért, merre, hogyan? Számtalan hangszeren megtanult főhangszerén, az erdélyi háromhúros kontrán kívül, pl. kiváló dudajátékos is volt, annak persze minden pokol felé vezető kacskaringóival együtt. De nem esett át a ló túloldalára sem, mint egypár kényszeredetten tudóskodó, akik vérre menő vitákat folytattak a dallamok fríg, avagy dór voltáról, vagy hovatovább arról, lehet-e ezt egyáltalán csinálni ebben a formában, nem kéne-e visszatérni egy operaénekesnő és egy zongora segítségével e földszagú nyekergés “magaskultúrába” való visszaemeléséhez, az iskolai énekórák biztonságos és visszavonhatatlanul elidegenítő közegébe. “Csupán” mívelte, de azt nagy lelkesedéssel. Vérbeli beatzenész volt a maga módján és gyorsan rájött a népzene igazságosztó szerepére és pozitív szociopataként (mindnyájan szociopaták vagyunk, csak van, aki előrefelé menekül), óriási hivatástudattal vígan lubickolt a folk-revival teremtette közösségben. Különösen már akkor, amikor rádöbbentek, hogy ez kiváló exportcikk is egyben, mert vajon kit érdekel mondjuk az USA-ban egy magyar Hendrix-hasonmásverseny győztese, szemben egy számukra autentikus és egzotikus figurával.
Sűrű fekete bajszával, átható, sötétbarna pillantásával, örök
vidámsággal, elképesztően erős testi és lelki felépítésésvel, nyűhetetlen posztómellényében, tarisznyával felfegyverkezve töretlenül menetelt a céljai felé és még a “párcserétől” se engedte zavartatni magát, amennyiben kivételesen hű szövetségben élt feleségével, két gyereke anyjával. Háza, örök töltőállomásként, mindig nyitva állt a cimborák előtt, született pszichológia- zseniként a legelképesztőbb, veszélyes helyzeteket tudta pillanatok alatt pozitívba fordítani kidolgozott, finom taktikáival. Egy falunapon éppen pakoltak föl a szinpadra a lent éppen az esti diszkóra várakozó helyi fiatal erők gúnyos megjegyzései közepette, így nem éppen előnyös pozícióból indulván, gondolt egyet és megkérte a vezérürüket, ugyan segítsenek már fölrakni a dögnehéz cimbalmot, amely kérés nyilván célba talált, hiszen a testi erő lett itt megkóstolgatva. A segítségért cserébe, a zenekari számlára ki is osztott közöttük pár sört. A lényeg, hogy a koncert utáni táncházban, tánctanításkor ez a csapat ropta a leglelkesebben, az élőzenére, az első vonalban. A diszkós sértődötten el is pakolta lejárt szavatosságú konzervjeit, anélkül, hogy kinyithatta volna őket aznap este, hogy bugyborogva öklendő, romlott tartalmuk kihabozzék a tóparti meleg éjszakába…

   Ritkán követett el hibát, most merengés közben eszébe jutott valamelyik. Történt, hogy egy délelőttbe átcsapó buli után, amikor a mulatérozó társaság már nem mer kijózanodni, így az agyukban termelődő biokokain a következő estéig hajtja őket, nos, ez a gyülekezet végül Sanyedliéknél kötött ki, aki tudta, hogy a család nincs otthon, tehát szabad a pálya. Leheveredtek az egyik szobában és valaki fölvetette, hogy nézzenek filmet, akkor még VHS-ről. A választás, fönntartandó a lankadó hangulatot, a Ragyogás-ra esett. Kitűnő választás mondaná erre egy film-sommelier, különösen azért, mert akkoriban az ingerküszöb még alacsony volt, ami a horrort illeti, továbbá a virrasztástól kinyílt csakráik és idegvégződéseik éhesen fogadták be ennek a  zseniális, ámde nyomasztásban díjnyertes klasszikusnak minden kockáját.
Éppen annál a jelenetnél tartottak, amikor Jack Nicholson baljós karaktere bemerészkedik a rémisztő, tiltott hotelszobába, hogy lecsekkolja a fürdőkádat, amelyből egy meztelen szupermodell kászálódik elő és lassan közelítve körbefonja a főhős nyakát, hogy megcsókolja, miközben mi hátulról már látjuk, hogy egy öregasszony rothadó hullájává változik. Jack rémülten hátrahőköl és premierplánban szemlélhetjük a boncasztalról szökött, foszladozó, vihogó zombiarcot, az élettelen, pocsolyaszerű szemeket és a szétmálló szájhús alól kimeredő sárga agyarakat…
Na, ebben a pillanatban érkezett haza váratlanul a család, akkor még az egyszem, hároméves gyerek és az asszony személyében, remek rímpárt alkotva a filmbéli family viszonyaival. Ugye a feleség, bár mindent megbocsájtó teremtés volt, erre nem számított, mármint hogy a csípős füsttel megtelt szoba tele van totálisan kiütött, sápadtan szanaszét heverő filmklubosokkal. Sanyedli rémülten ugrott a pause-gombra, merthogy a gyerek. Sikeresen kimerevítette a fönt részletezett képet, amelyet kisfia hipnotizát arccal bámult, miközben talán azt is kinyögte: “Redrum”. Pár hosszú másodperc döbbenet után, Sanyedli rájött, hogy nem a pause-t kell megnyomni, hanem a stop-ot és frappánsan így is tett, mentendő amit már nem lehetett. Erre a videómagnó azonnal átváltott a TV-re. De ó jaj, éppen a hiradó különleges délutáni adása ment és hogy-hogy nem, éppen egyenes közvetítésben, a Tienanmen téri tüntetés kamerákkal nem törődő, oszlatásnak csúfolt mészárszékének hipervéresen emlékezetes képeit.
Amely olyan valóságosnak tűnt, mivelhogy az volt, hogy felmerülhetett a gyanú, mint már oly sokszor, vajon nem Stanley Kubrick keze van-e ebben az egészben?
A gyerek még megcsodálta ezt is, miközben a társaság zavartan mentegetőzve szedelődzködött, ledermedve a képsorok brutalitásától. Aznap este azért volt egy kis csetepaté, de túlélték…

   A busz hirtelen nagyot fékezett, amitől mindenki fölébredt és a felhalmozott, padlón heverő üres üvegek vidám csörömpöléssel reprezentálva a relativitáselmélet akkori elfogadott szabályait, 80-nal, egymás hegyén-hátán előreszáguldottak, hogy torlaszként megállapodjanak az első ajtó mélyedésében…

(folytatása következik)

 


Megosztás a Facebookon