Bobby II.

2.

   Sam Fergusson, az Yville-i seriff aznap és amúgy mindig ballábbal kelt. Egy éve volt a jól megérdemelt nyugdíjig, amely hosszú pályafutása során sokszor borotvaélen táncolt. Volt ott minden. Indokolatlan kényszerítőeszköz alkalmazása. Bizonyos korrupciótól szagló ügyekben való megmártózás, éppcsak a  gatyakorcig, mintegy félbeszakadt baptista szertartásként. Heveny vita a volt polgármesterrel, valamilyen másik koszos ügyben, ami végül a polgármester letartóztatásával végződött, Sam szerencséjére. Egy okoskodó, a helyi szövevényt nem ismerő szövetségi ügynök munkáját akadályozó tevékenység (Samnek volt igaza) és hasonlók. Nagy bánatára, évekkel ezelőtt nem tudott elkerülni egy, különben indokolt, de halállal végződő fegyverhasználatot sem, ami jelentősen növelte amúgyis depresszióra hajló lelkivilágának keserűségét és ezen az sem változtatott, hogy a városkában élt egy zseniális ügyvéd, akivel jó viszonyt ápolt, mint mindenki és aki rendszeresen kimentette a szorult helyzetekből. És még egy átkozott év! Ha valami hiba becsúszik netán, márpedig ez mindig ott lebeg ebben a foglalkozásban, könyörtelenül repül a kiemelt nyugdíj, a soha le nem járó hiteleknek végleg annyi, árverezés, állami szeretetotthon, egészségügyi ellátás elvesztése, bankszámlazárolás és még számtalan borús perspektíva, amiből a különféle biztosítások biztosításának átláthatatlan hálója sem menti ki rossz esetben, szóval agyő jól megérdemelt pecázgatás, barbecue a veterán haverokkal, bendzsózgatás a hintaszékben, az imádott, ámde szűz pipagyűjtemény rendezgetése, sörösdoboz céllövölde, esetleg egy népzenével lekisért hajókirándulás Budapesten a híres-nevezetes Parliament megtekintése, miközben all-inclusive whiskey-gőzben észrevétlenül áthullámoznak a pesti hídfő Halálkapuján és más efféle ami-nyugger bolondság.
Nancy ma reggel is nyervogott valami új kanapé után, soha nem lehet elég semmi. Minek az az új vacak, a régi szépen felvette az ülepük formáját, szinte átölelte őket áporodott estéken, miközben maguk elé meredve szörfözgettek a 224+ csatorna óceánján.

   Reggeli közben dühösen maszatolta kese bajszát a tükörtojással, elmélázott a késtartóban sorakozó pengéken, felesége pongyolás hátának közepét fixírozva, néha morgott valamit válaszul és szorongott. Tessék, múlt héten is, megint majdnem szar került a mogyoróvajba. Riasztást kaptak a városszéli áruházból. Egy vékony, fekete srácot értek bolti lopáson, aki erre elkezdett izgágáskodni, sőt megcsapta a biztonsági őrt és fölkapva egy böhöm csavarkulcsot, kirohant a boltból a hőkölő vevők között. A negyedik utcasarkon kapták el, elédriftelve a bömbölő rendőrjárgánnyal. A gyerek idegen volt errefelé, talán egy nagyobb városból vetődött ide és nem igazán fogta föl a helyzet súlyát. Harminc évvel ezelőtt lazán lelőtték volna, száz éve meglincselik, de most azért izgalmi állapota ellenére, mely láthatóan valamely szer által stimulálódott, nagyon is tisztában volt a jogaival, ezért szembeszegült az intézkedéssel. Mindenki szerencséjére velük volt Bill, a fiatal kolléga, aki elképesztő méreteit és testsúlyát latba vetve, nem törődve az orra előtt suhogó csavarkulccsal és a habzó szájjal vicsorgó elkövető hip-hop stílben és csodálatos groove-ban előadott szitkozódásaival, egyszerűen rávetette magát az előadóművészre és két másodperc alatt összecsomagolta. Mire Sam és a többiek odaértek, szabályos terítéken, hason hevert  az elejtett préda. Még ekkor is motherfucker-ezett, köpködött. Sam nem bírt az ösztöneivel és egy taslival belekente a gyerek orrát a flaszterba. Nem úszták meg vér nélkül tehát. Szerencsére a járőrkocsi kamerája ezúttal is nekik adott igazat, bár nyilván ehhez még lesz egy-két kellemetlen szava a félórán belül tüsténkedve megjelenő jogvédő ügyvédnek is. A jelentést a következő hétre várták, kicsit azért izgulva.
   Szóval Sam gondterhelt volt, mint általában. Leöblítette keserű kávéjának utolsó kortyaival a tojás, bacon, mazsola maradványainak kevercsét, kiment a konyhából és öltözködését megkoronázandó, terebélyesedő úszógumijára felcsatolta Colt-ra hajazó (mert Colt) szolgálati fegyverét a hozzátartozó övvel együtt és fejébe nyomva aranycsillagos kalapját, magára öltötte puhán recsegő-suhogó bőrdzsekijét. Szokásához híven odaállt a nagytükör elé, megmarkolta a pisztoly kellemes, tenyérbe símuló famarkolatát és hosszan, jólesően, kissé megnyugodva szemlélte a tükörképét, miközben inkább sejtésszerűen, mintsem konkrétan átsuhant fején az összes honfitársában nap mint nap felmerülő titokzatos kérdés: vajon rólunk mintázták a filmekben látott karaktereket, vagy pont fordítva, mi mindannyian Hollywood szülöttei vagyunk?
Aztán gyorsan vakkantott valami “I luv ya huny”- szerűséget Nancy-nek és lendületesen kirobogott a bejáratin. Bütykös szolgálati dzsipje huncutul vigyorgott rá a följárón…

   Aznap, kora délután egyedül rótta a városka körüli szokásos nagy kört az álmos őszi tájban. Két sóhaj között eszébe jutott, hogy indul a horgásszezon főidőszaka, kell venni egy új orsót, a régi kedvenc múltkor megadta magát, pont fárasztás közben.
És ekkor feltűnt egy busz a kanyarban. Egyenesen a város felé tartott, elsuhantak egymás mellett. Sam lefékezett, a tükörbe nézve jól szemügyre vette a busz távolodó farát, aztán gondolt egyet, kitekerte a kormányt, határozottan egy mozdulatból megfordult a széles úton és utánaeredt.
Mikor majdnem utolérte, fölcsapta a piros-kéket és csippantott egyet.  A busz hirtelen belassított és kissé megdőlve megállapodott az árok szélén. Sam komótosan mögéállt, kis távolságot hagyva, lejelentette rádión a rendszámot és hogy akcióba lép, lecsekkolta a fedélzeti kamerát és a villogót benthagyva kiszállt az autóból.
Kimérten lépdelt oda a sofőr ablakához, épp csak megkocogtatta és jelezte, hogy meg fogja kerülni a buszt és nyissák ki az első ajtót. Így is tett, csípőre tett kézzel, miközben Szergej varázsütéseire sziszegve megnyílt az ajtó. Sam pont akkor ért oda, amikor az előbbi fékezéskor előreszáguldó üres üvegek csörömpölve, egymás hegyén-hátán kibukdácsoltak szűk börtönükből az útszéli fűre, némelyikük szomorú reccsenéssel kettétört és beterítették a busz jobb első oldalát.
Sam hátréblépett és fölvonta a szemöldökét: Fekete Pont 1.
Szergej biztatóan mosolygott rá a kormány mögül, sajna viszonzatlanul. Leonárd, mint nyomolvasó, legelöl ült, ezért rögvest átvágva a palackok kusza halmán, elétermett, készségesen várva a kérdéseket.
   -- Hello, Mister! Mi járatban errefelé – jelenne meg a képernyő alján, ha mindez film lenne és a felirat lenne hivatott lejelelni Sam elnyújtott ugatását.

   --Őőő… zisz iz hangérian folk mjuzik and dencing grupp end vi pléj só in disz táun tudéj – hebegte Leonárd, azon a szíriuszi nyelvezeten, amiért az Oppenheimer vezette atomtudóscsapat casting-ján, annó aranyat adtak. De most Sam-nek nem az Okinawa-i inváziót kellett megelőznie, Hiroshima amúgy is messze volt innen térben és időben, ezért nem hatódott meg, hanem határozottan a tárgyra tért.
   -- A busz és a vezető papírjait, kérem!
   --Véjt e minit. Szergej, bakker mozogj már!
Előkerültek a papírok és Sam kezében landoltak, aki a beállt kínos csendben, hosszan tanulmányozni kezdte ezeket.
   -- Hir ár or invitéjsön péjpörz, or no, a szekond plíz – recsegte Leó és azzal a svunggal elkezdett visszamászni a buszba, mert a papírok valahol ott voltak a táskájában.
Sam erre azonnal abbahagyta a jogsi, forgalmi iránti érdeklődést és az üvegeket félrerugdosva utánahágott az utastérbe, ahol meghőkölt a bent uralkodó légkörtől.
Előbb még félalvó emberek szájából kihorkanó pálinka és sörillat masszív fala fogadta és mivel a belorusz busztársaság ilyen téren laza volt, ehhez társult a mindent beborító savanyú, áporodott nikotingőz, megfejelve meghatározhatatlan étkek, kavarodott szagával, amelyben homeopatikus mennyiségben bár, de jelen voltak a számára ismeretlen májkrém, gyíkhús, hagyma, tokaszalonna nanorészecskéi is. Hiába, a csapatban voltak spúrosok, akik jól fölkészültek, kellett a della otthon, így vagy a hazaiból gazdálkodtak, vagy az errefelé minden nagyobb városban megtalálható Magyar Boltban töltötték fel készleteiket. Az egyik ülés alatt még egy Túrórudi-papír is árválkodott, honvággyal telvén kornyadozva.
Mindenesetre: Fekete Pont 2.

   Sam végigszkennelte a fáradt, szőrmók társaságot, amely komor volt, Leonárd széles vigyorát leszámítva, megakadt a szeme a két üdítően ható táncoslányon, majd szárazon előrekérte az utazóleveleket. Eközben Leó összekaparta az idevonatkozó papírokat is és azt is átnyújtotta. Sam alapos munkát akart végezni, ezért meggondolatlanul belekezdett a passzusokban található nevek és arcok egyenkénti azonosításához, de a felénél föladta, elkeveredvén az sz-ek, z-k, hosszúékezetek, duplabetűk erdejében, úgyhogy lemondóan visszadobta az útleveleket és elmerült a meghívólevél és vonatkozó szerződés tanulmányozásásban.
Sajnálattal konstatálta, hogy nagyjából minden rendben és igen, ma ez a csapat az ő városában fog föllépni itt és ekkor, minden stimmelt.
   -- Kurva csepűrágók – gondolta magában és nagyon nem tetszett neki ez az egész. Öt éve erretévedt egy angol vándorcirkusz és az előadás után a részeg brit ripacsok, élükön a félig jelmezben maradt bohócokkal betévedtek a helyi kocsmába, ahol a tűzőrség markos tagjai születésnapot ünnepeltek. Szinte azonnal nézeteltérés támadt a két csapat között, ami orbitális tömegverekedéssé fajult. A szomszéd körzetből kellett erősítést hívni, hogy leverjék a csetepatét, ráadásul nagy gondot okozott, hogy a megvadult fireman kollégákat valahogy kíméljék. A kocsma totálkáros lett az intenzív eszközhasználat következtében. (Érdekes módon a bohócok és tűzoltók közti ellenszenv más idő- és térsíkokban is néha felütötte a fejét. Pl. Bostonban az 1800-as évek végén, egy ilyen összetűzésből háromnapos zavargás kerekedett, aminek során leégett a fél város. Sőt, történt, hogy Angliában, Jimi Hendrix és Noel Redding, a basszer, már világhírűen, meg akartak inni egy pofa sört egy félreeső vidéki kocsmában. A barman nem szolgálta ki őket és amikor drága Jimi-nk, tupírozott mikrofonfejével, békazöld selyemingre húzott hupilila mellényben és rózsaszín csőnadrágban rasszizmussal vádolta meg, hidegvérrel kivezette őket az ajtó elé, ahol ki volt függesztve: Clowns are not allowed to enter. Nyilván a fentebb leírtak rossz tapasztalatai alapján.)
Sam ezekről mit sem tudott, de határozottan nem tetszett neki a társaság. Erre még rádobott egy dekát az a tény, hogy Gézu szenvtelenül fölállt, megindult a kijárat felé, Sam-et megkerülve leszállt, kint bóklászott egy kicsit, rágyújtott, majd egy fát megcélozva, láthatóan nagy ívben könnyített magán. Sam ettől a pofátlanságtól teljesen ledermedve tovább lapozgatott, néha kalapja alól fürkészve Leonárd kissé sápadt, ámde készséges arcát. Erőlködve próbált valami fogást találni, ezért elkezdte vizslatni a tömött csomagtartók tartalmát. Kopott, piros-fehér-zöld matricás bőrtokok, valami rejtélyes pontyformájú alakzattal, egy faragott műfokos, rézzel kivert kilógó feje, titokzatos zsákok és egy fekete kalapról lengedező árvalányhaj. Ezen fennakadt. Gondolta, tesz még egy halvány kisérletet

    --Mi ez? – kérdezte Leót, aki már megpróbált volna magyarázkodni, de az éppen magához tért Toncsi, a rendőrök nagy barátja, megelőzte és vagy azért mert nem volt tisztában pillanatnyilag azzal, hogy hol is vannak, esetleg Stuttgart-ra tippelt, vagy csak úgy brahiból, benyögte, jellegzetes, asztmásan csikorgó nevetésével:
   -- Mutter Fater Kaput Madchen Haare-he-he! – Mire óriási röhögés csattant fel, oldandó a feszültséget. Sam, bár szegről-végről voltak német felmenői is az őskorban, nem értette a viccet. Agyában komoran kattant a Fekete Pont 3.
Viszont, mivel, minden rendben volt papíron, nem utasíthatta ki őket csak úgy, bár balsejtelmei ezt követelték. Mindenesetre adott még egy szorgalmi Fekete Pont 4-et és elhatározta, hogy rajtuk tartja a szemét, amíg el nem hagyják a várost.
   -- Kövessenek! – mondta vendégszeretően és nehézkesen leugrott a buszról. Bepattant a dzsipbe, indított és morgolódva intett egyet Szergejnek. A busz, nosztalgikus, bongyor minszki gázolajfelhőt eregetve, lomhán following-olt utána…

(folytatása következik)


Megosztás a Facebookon