Bogdányom

Anya kezére hulltam az égből, még pőre pehelyként,
Ő életre lehelt, s naptól csókolt bőréről
lecseppentett arcodra, hazám.
Dédelgettél egy levélen ringatva
valahol a Dunahosszúban,
Míg legurultam, s leszaladtam szívedig
a homokszemcsék között.
Ott többen együtt kézenfogva voltunk,
s felszálltunk a színedre újra,
Csúcsba szöktünk a kiskertekben –
tulipán fejek, meg nárcisz, a sárga.
A mamák bevittek, - az utcáról Guten Morgen! –
vázába ölelt csokrok.
Kibomlottunk a konyhában: körül-unokák.
Adj egy pohár málnát, mamám!
A kövérjét is egyed, kisfiam!
A lípcsőn ne szaladj, meg ne bánd!
Asztal alatt bújtunk át
elkuporodni a rekamién -
Aranykapun, zöld levelecske.
Nyitva-e még?
Hanglemezek barázdáin megbotlott délutánok
szivárvánnyá tört tükréből kirakott meseképek.
Tepsiben hűlő hosszú pillanatok
keskenyszálú páráin csúszott tányérunkra
a végtelenként tetszelgő jövő.
Még nem becsültük a vastag piskótát -
Csak a krém a jó -
Át kellett szökni a Kiscukiba kacsarágót venni, hűtlenül.
Sosemvoltízű málnacukor ragadt fogad gödreibe.
Egy csokivaníliát kérek. Lehet háromgombócosat?
Akkor még egy citromot.
Fakószínű, íztelen és kemény hatalom tartotta egyben
a mennyből való halmokat,
mint mindent akkortájt.
Csak kényszerből érintette nyelvünk,
amint elértük a tölcsér falát.
A kiürült búra egy pillanat alatt zárt maga alá
a kongó sötétbe.
Ki játszik ilyet - majd megmondom milyet!
Körbepattanó rigmusok a falakon.
A megszokás végül lámpást adott kezembe –
Ketrecbe tört tömegmagányunk üvöltött az óvodából,
torokkal kapaszkodtunk vissza a szabad világba,
a kocsis kabátujján csüngött szavunk fogszorítva:
Dudáljon! Dudáljon!
Két marokkal húztad fejed a rácsba, hogy addig se lásd.
Fogközbe feszített obszcén szavakat röhögtünk körbe
a gesztenyefa alatt.
Apa, mondd meg, merre jársz?
A tiéd is traktoros? Nem, kőműves -
otthon van, épül a ház.

Színefogyott munkásnadrágok oszlopai
tartották vízszín fölé a családokat.
Horpadt bádogvödröt himbál mellettük roppant erő,
Elszánt fújtatása légbe festett nyomán
futunk hátra utána,
Sárban úszó betonlapok hátán
végigbillegő szökellésekkel.
Szálkásra ráspolyozott deszkaólban röffen a vágy,
Ajkai közé szürcsögve hullámzik
a savanyúszagúvá erjedt szolgálat.
Egész sorsa csak ez a pillanat már neki.
Egész sorsom csak ez a pillanat még nekem.
Összefonódva csüngenek az idő vonalán,
kolbászok, szalonnák sorával dacolva.
Ahogy megrövidülget, s elfogy minden a rúdról,
e perc ott függeszkedik csakazértis végül.
Pedig nem adtuk be Széleshez a füstre, mégis...

Krisztiék jönnek ki vasárnap?
Otthonkányi kertet gombol magára a szív,
Színféltő növedékvirágzat nyílik anyagán. -
Tettem sülthúst a szatyorba. Meg kenyeret.
Lesz víz is az üvegben, mehettek.
A Wartburg tűzpiros sikolya utcát hasít a napfénybe,
Mint hízó búcsúzik szúrt sugarával
utolsó reggelén, telente.
Gyere unokám, megyünk a Csódra, csukd be a kaput!
Térdignedves fűben gázolunk ott.
Perceink szövetét mind sűrűbbé vonják össze
a gombafonalak.
Egyél, benned még nő a pénz! –
Ő pedig kipakolta a zsebeit lassan,
Ne csörögjön már rajta semmi neheze a világnak.
A létrát nekitolta a cseresznyefának,
és felment az égbe rajta.
Induljunk már haza, lefúj a szél így egyedül!
Senki nem felel, csak téblábolok a kiürült tér
kékre söpört boltozata alatt.
Lucernakazlat szorít nyugvásba a rojtolódott ponyva.
Átölel a hiány kihűlt karjaival.
Most kőhangú dobbanás rohan át a napsütte lankán.
Elér, s mellkason vág.
Fehér füstköpeny ömlik le a bányaoldalból,
befutok a málnába előle.
Vesszői szántják karomra piros árkait
az ötvonalas kottának.
Szúnyogcsípéssel pettyezett,
soha le nem gyógyuló dallamok:
Alle Vögel sing schon da...
Seregélyraj csap le a tájra, jó lesz sietni.
Ne csak zabáld az emlékeidet, szedjed a kosárba is!

Te tősgyökeres bogdányi vagy?
Nem, csak itt születtem, és nőtt fel anyám.
Te kórházban születtél! Mindenki kórházban születik.
Köldökgyökérmetélt kórháznemzedék.
Le mersz menni a templomtérlépcsőn bringával?
Csak a kicsin, de faterral átúsztuk a Dunát a strandon.
Nem húz le a forgó, átdob túlra,
csak hagyd magad.
Ne ússz ellent - mondta -
a Duna bitang erős, de szeret.
Szeret. Csak hagyd magad.
Apa nem fél a kutyáktól.
Apa nem fél semmitől, ami nem az ő dolga,
Féljen, aki harapni akar.
Apa nem emel fel. De hegyet rak alattunk,
és bármikor felkapaszkodhatsz a hátán.
Onnan már elérni az égbolt legalsó ágait.
Anya, nézd! Lerázzuk a csillagokat ott fentről!
Te nem veszel magadra semmilyen ékszert,
mégis hajadba hullik minden virág.

Kátrányszín patinába bújt
Oszlopfák születnek egyre
Visegrád napfürdette dombjain
leomló sziklagörgetegekből.
Csőrögébe csavart bánat
Mézzé ízesült könnycseppjei
oldják a szálkát kérgükről,
Hadd csúszhasson
sértetlen a földig
a derekukat ölelő szerelem -
Bokájuknál dús sarjat vet
hálából az élet.

Siessünk már a Dunára! Jött a Hunyadi?
Még csak a Gönyű, az álnok...
Ruszkihajók hullámai verték fel árszintjét
nyárdélutánjainknak.
Integető idegenek a végtelentudat bizonyosságát
dobálták partra,
s szedtük vödreinkbe izgatottan rohangálva,
kecskekörmökkel ágyazva alá.
Jó lesz majd későbbre, talán.
A csepegtetett várak az égig törnek.
Felhőkbe kapaszkodik tornyaikból a királylány,
ne csalja el őket az idő.
Úgyis felépítjük neki, hittük,
de a víz lenyalja az alapot úntalan.
Koszos térdekkel guggol melletted végül.
Karjain csücsülnek a felhők, ölel,
s úgy kacag, ne kelljen sírni.
Máshogy lett a legjobban minden.

Az áztatott kenyér szaga barlangban lapul
valahol a szemeim mögött, lesben.
Várja násztársát, a folyót -
Elhálják örömüket az emlékezés
iszapra vetett deréklaján.
A kilósból egy seclit, uszadék hungarocell.
Gyula, van valami?
Még egyszer beszakadok, és megyek,
De az ágast hagyom. –
Itt a hanyagság is zöld sarjat nevel.

Hajó utca-
Petőfi utca
Hegyalja út tizenegy,
Fentről búg a Hiszekegy.
Cini-cini muzsika
Aranyszívű Zsuzsika
Intőt adott a Guba
Írja alá anyuka
Pax toll reccsen satuba'
Öcsi, állj a kapuba
Tizenkettőt dekázol
Kétcentidről alázol
Ellógva a hittan
Otthon maradt - itt van
A-ba, B-be sorozva
Magasztalva, szarozva
Tornyoz, és nem alapoz
Mézga naplóba lapoz
Pacsit kér, és simogat
Bolond kutya, mit ugat?
Antikának kiscipője
Pipácskákkal van kiszőve
Frau Lehrerin, melde Ihnen
Én hiányzom már csak innen
Nem vonz köpeny nejlonfénye
Lámpa támad molylepkére
Sötétben kell hazaérni...
Dícsértessék, Baba néni!
Ó, hogy szalad, fut a láb
Nem érsz utol legalább
Napi-napi-nagyárpi
Ki a hüje, találd ki!

Uram, ministrálni kéne menni vasárnap,
de túra is lesz,
a francba már! –
letaposott mesék és kalandok
füstszalaggal leszíjazott kévéin
lobbantott dühöt maga ellen
az írás üveglencséje.
Isten elnéző mosollyal húzta be
a világ tarka kandúrjának karmait,
mikor elengedtük kezét.
Kesztyűit leszaggattuk,
ne rejtsen törvényt a szabály!
Jó úton járni a legkönnyebb, csak keskeny az az ösvény,
Görgeteg partoldalba hajt fel a céltalan kétkedés.
Gyuri bácsi, van már gomba, ugye,
merre mennek majd fel, utánuk jövök!
Nálunk minden képhez a Naszály-hegy ad vásznat –
Talán millió évek óta lekopott már az ég aljáról
röge,
csak csökönyös agyunk vetíti mégis a táj mögé.
A világ még egy marék összekapkodott fekete tücsök
a Szurdik háztetőkön térdeplő lejtőiről.
Elfér egy gyufásdobozban, ha épp ennyi jut.
Viszony szerint szerettünk, nem kiszámított hatásért,
még nem küldtük előre lelkünket,
hogy kinyissa a kaput, mire odaérünk.
Nem fűztünk jövőbe nyújtózó ágbogat a pillanathoz,
mi előreránt orrnehezítve a lejtőn.
Lassan poroszkált gyermeki időnk
a Gali stációi között.
A házfalnak támasztott ócska tetőcserép mögé bújt
dohos magányt feltörtem én.
Pislaszemű, keserű varangyok -
tenyérbe rejtett trófeák.
Lyuggatott fedelű befőttesüveg
Évtizednyi borostyánján
átkoporgó bogártestek
Hímporos szárnyait simítja
sárba az ősörök bírvágy.

Kakukkfű illatú hasalás a Mester-réten.
Csökkentett módú gondoskodással megkent
párizsiszsömle bélelte torkunkat,
hogy ne kaparja a történelem szele.
Örökségünket eltakarta szívünk elől
a légben lobogó egyenmintás szalvéta
és mindenféle nyakkendők.
Szökött figyelmünk mégis belekapott
a fűből előbomló buckákba.
Mint zöldfényű blúzból,
úgy omlottak ki izgalmas titkú keblei a rétnek,
s rohantál, még változatlanul érinthesd felszínét.
Végül zabolátlan mohósággal túrt belé kíváncsiságod,
megragadni a mélyben remélt életet.
A vakondtúrásban már sosincs vakond,
hiába ásol,
Kihűlt emlékek olajos morzsalékában kaparnak ujjaid.

A bányató felé lógunk majd vissza,
csak stikában, mert oda nem szabad!
Meglesni a fedetlen jövőt...
Még a végén fejedre omlik valami buja éjszaka,
a rejtjelekkel kihímzett sötétség
forró levegőjébe csavart meztelen szaladás!
Alkoholba merülni, csak néhány tempót,
aztán kijövök, becsszó.
Addig várjatok meg a tábortűznél,
s igyátok csak a Garronémat!
Mennem kell, ahová a lány elfutott.
A Wartburg nem indul, baszod!
Nem baj, legurulunk biciklivel
a murvától síkos aszfaltszalagon.
Nyolcan, hárommal.
Megyek gyalog.
Apád majd leviszi a kocsit, ha kell neki.

Nyúzott tenyérrel markolom az evezőt másnap.
Is everybody ready to go?!
Ej, de bírjátok a hideget, barmok,
odavágok, ha fröcskölsz az evezővel!
János, jönnek a Pepéék is Tahitól?
Álmainkat zománcfestékkel tartottuk egyben.
Legalább volt, ami megtartson.
Első csók az Árpád utca
és a nyár végének találkozásánál,
De félek a lánytól, s nem hiszem el.
Csónakban állva távolodik, hagyom.
Kanyaron túlról még sejlenek a leúszó kenuk.
Ha akarom, még utolérem a bagázst,
de inkább kikötök a pékségnél.
Pedig csak 20 éve mentek el!
Hűl a víz, lassan ősz van már...

Koromszagú bélésű sárga buszok
rántották ki testünket a végtelenbe,
mint bagómarta, gyászkeretes ujjak tépik ki
a megérő szemeket a fürtből.
Kicsapódott tüdővizenyőként
folyik le az ablakokra lehelt idő,
s átáztatja hajamat,
ahogy szívem lángján felforralt
álmok gőze fejembe szökik,
s az üvegnek dőlni engedi
a tudat gúzsából kibomló nyakam.
Kihűlt slukkal fojtom le a belső tüzet
az Árpád-hídnál, lent az aluljáróban.
Csíp a füst bent, és kezeimet a kinti hideg.
Dobok egy huszast a csövesnek,
s ő hozzám vág egy retusképet rólam,
őrizzem arcomon, míg lekopik a festék.
Nem látom tőle az embereket,
elhagyom hamar.
Még nem érzek határt,
nem síkzáró vonalak között bolyongok,
csak ponttól pontig futok szabad utakon.
Az iskolapadból a félhármasig, azzal haza.
Haza.
Most látom először különválni arcod magamtól.
Seb nyílt közöttünk kéjbe húzódó fájadlommal,
s viszketős felszínével fetrengek
ismeretlen házak hullott vakolatában.

Lisztes, lődd már be!
Nemes, fújd már le!
Remegő gyomorral maradtunk
egy örökkévaló lépéssel a következő előtt.
Falnak rúgdossa a labdát a Cica,
Már mindenki haza ment.
Szemhéjra vetített, fellelt katalógusokból csemegézünk,
hogy senki meg ne lássa.
Négynyolcvanhatos-négymegaram.
Máshol kéne játszani, de csak itthon fogunk.
Jövőre vettünk tavalyit.

Barlangban dobolok.
Import punkulás.
Sajnosbatár és Kispál-fordulás,
intellekt-hiperkurválkodás, IQ betyárkodás.
Átüti a textilvékony giccsfalat lezuhanó testem.
A padló iszamos kőlapok koppanó síkja,
önbontó rohammal vágtázok felé,
de a lényeg a leérkezés.
Ha túlélted, már jó helyen vagy.
Mögöttem Bikinit dörmög a zenegép.
Nagy magányomban álmodoztam rólad...
A lépcsősor csak lefelé egyenes,
feltekintve kaleidoszkópként töri a fényt
a felkapaszkodás magányától nehéz levegő.
Életfonál a falon, adj fogódzót!
Marika néni, engedjen be a könyvekhez,
olvasni akarok, hoztam fröccsöt is!
Versbe borult fákon fészkel a szerelem.
Duhaj éjszakákon ártatlan vígságban hugyozzuk le tojásait
a kultúrtetőről, a célzást emelve céllá.
Reggel héjuktól fosztott abortált örömek felett
ülünk majd tort,
Irsaival öblögetve
péppé taposott napjaink erjedő ízeit.
Közben minket kérésre sem böködnek
vaskampóval a burkon át,
hiába üvöltünk teli torokból, a főút közepén akár.
Anyámat is már csak magamnak szidom,
senkit nem érdekel.
Igyunk még hányásig,
és szóljunk be egy bikafejű fasznak pofonért,
valami nekünk is kell, amit túlélhetünk.

Elzuhanok, és bukszámból szertegurulnak
szándékosan óvatlan hagyott kincseim.
Öntudatlan kapok utánuk mégis,
s megragadok mindent, ami menthető.
Valamit, ami megmenthet.
Csak fekszem, s hangtalan zokogok.
Elránt egy angyal az első busz elől,
mielőtt az szétkenné szárnyaimat az aszfalton.
Markomban a Duna egy kavicsát szorongatom
átgondolatlan konoksággal.
Egy dobbanás ujjaim ketrecében.
Nem engedhetem el!
Csak akkor lehet vége, ha minden képem elszakadt.

A legelső szürke fény
harmattól nedves kézzel kezdi kiformálni a világot
az előző nap éjsötét agyagjából.
A mozduló lég síkokat redőz.
Lassan alakot kap minden, mi való.
Akár frissen kiásott, földhalmokra szórt aranypénzek,
hevernek köröttem életem drága, elrejtett alkotói.
Valaki figyel mellettem, karnyújtásnyi távon éppen túlról:
Most menj!

Nem gyűjtök be semmit.
A part menti fák mögül feltekintő napkorong
a felszálló pára szárnyain magához vonja az értékeket,
s színekké olvasztott anyagukat ráhinti a tájra.
Nem sajnálom,
Indulok.
Mellkasomban visszhangzik a kő dobbanása.
Rezgése törvényt mutat szívemnek.
Hajdanvolt lábnyomaimba helyezem lépteimet.
Lépek, lépek, s már szaladok.
Gémberedett tagjaimat átlelkesíti az élet
sós íztől vibráló nedveinek áradása,
amint gyermeki kalandjaim színtereit
kitikkadt erekként átszövő útjaimon,
lépteim hátán végigömlik szomjas szívem figyelme.
Ugye itt futottunk fel a bányatetőre, Misi bá'?
Álcát vont már az ösvény elé a csipke,
De még enged.
Beszakadok az erdő
akácok hasadozott kérgű tartóoszlopain támaszló,
zöldfényű csarnokába.
A tönkök közt feltekintve
szinte csak képzeletem futtatja végig a vonalat,
de ott kell lennie.
Nem tervezek, csak a következő mozdulatig látok.
Az erőfeszítés feltöri a tüdőm s szívem színére rákötött
kemény salakot, és peregni kezd.
Minden lélegzetvétel tisztább.
Régi barátként ölelnek, lapogatnak vállon
az érzések és illatok,
Könnyek mossák le a port felszabadult érzékeimről.
A fájdalom most barát.
Küzdök a levegőért, de nem lassulok!
Sziklát ér talpam, és megszűnik felettem
az iszalagból szőtt lugas.
Megtorpanok a peremen.
Csak a szelet hallom,
s fejemben hangzó szapora szívverésem.
Minden mást elnyel a felnyíló tér puha szövete.
Egy pacsirta környékez meg hintázó reppenésekkel,
de ahogy tovaszáll, vonja maga után dalát.
Az utat látom meg először.
Az Egyenesben apró kocsik csúsznak végig hangtalan,
mint akkurátus tanító kezében a kréta a vonalzó mentén,
vizes szivaccsal lehúzott, zöldszínű tábla mezejében.
Erika néni, büszke leszel-e ràm?

S lent a tanya -
a méhek biztos most is zúgnak
a fűzfa alatti kaptárban
A fehér kuvaszok képzelt vadat űznek
Marci valamit bütyköl a magtárban
Templomtornyot tart ki,
Vállára felvéve,
egy maroknyi háztömeg
a levélszín lankán,
S hátukat a hegynek vetve
segíteni hívnak -
Hozzám e táj szól csak
anyám hangján.
De én csak színtelen neutron vagyok
ebben az atomban
Mintha mi sem lenne szerepem,
csak alkotom.
Tömege nélkül kirepülök
a nemtelen térbe.
Hogy széthull, félhetem,
de csak hagyhatom.
A távoli Dunát
a tájhoz öltő fűzfavonalú varratok
Mögött felfénylő szabadság partja
Magához int, s csak hallgatok
még. Maradok, mint vállt-vállnak tartó
Kavicsszőnyeg fényes kobakú tagja,
Medrünkbe ékelve. De az erő
emeli, fordítja, tekeri, hajtja:
Indulj már végre el! S mit
fejem felett átvetettem folyvást,
Az idő száguldó áramát,
most ölelem karommal a sodrást -
Vigyél hát magaddal! S a feltisztuló
árkot kiürült helyemen
töltsd meg csillámló homokkal.
Így tértemben meglelem.

Valahogy így mentem el.
Végül kitártam karjaimat az aranyfüsttel vont égig emelt fővel
Tüdőmbe nyeltem a fényitatta szelet,
hogy átmosott szívem könnyebb lehessen mind-magamnál,
s így kicsusszanhattam sárbéklyós bakancsaimból a kőpárkányon.
Azóta is repülnék, szív-kimerülésig,
ha egy angyal nem terítné le szárnyait
minden toppanásom előtt a szirtes talajra,
boldogságunk országává nemesítve azt.
Nélküle nem mernék leszállni mezítlen talpakkal más sehol -
A cipőim otthon maradtak.

Azóta repülök, haladok, tizenéveken keresztül.
Mint mindahányan,
Veled, többen együtt,
Élethossznyi távolságokon át is kézenfogva.
Egy napon fejeden koppan a pillanat.
Megállsz akkor,
S egy hosszú percig visszanézel.
Tudod hová,
S keresed, miért.
Valami mélységeidből feldobogó
rigmust küldesz el a vágyott távolba
Szélbe eresztett falevél színére metszve:
    Megtorpant talpunk, háti batyunkba
    Mind összeraktuk, amit akartunk.
    Bérc-sík tér mögül vágtass, Duna,
    Készen vagyunk, érd el a partunk!
De nem érkezik felelet.
Végül vállvonva térsz eddigi utadra,
Szomjas fövenyed oldaladra szíjazott csomagként húzza szíved.
S úgy véled, mi sem változott.
De észleletlen is hordozod eztán örökét e napnak:
Nem kerülsz már ennél távolabb hazádtól sohasem,
bármerre is indulsz tovább.
Mint megeresztett lefolyó felett, kád vízszínén nyugvó papírhajók,
Lustán mozdul az ébredő örvény szeme felé mindőnk tekintete,
S kéretődző léptekkel vonulunk keringő táncba
az erő pereme mentén.
Egyre közelebb sodródunk egymáshoz, s a maghoz,
míg egy nyárvégi délután domború buborékként feszülő egén
egyszerre tűnünk elő a fák felett,
a hegygerinccel szegett láthatár mögül.
Nagy, sötét, büszke madarak.
Délceg türelemmel keringünk a szántók felett,
Majd utolsó szárnycsapásokkal legyezve fékezünk
az ősi vadkörtefa koronájának
az eget bálványkarokként imádó ágain.
Már nem mozdulsz,
Ha menned kell, innen indulsz tovább.
De most maradj!
Szemsugarammal tartalak,
Még látlak téged, ismerem neved.
Mégis búcsút vajúdik a súlyodtól terhes ág.
Ha tested húrja,
Pókfonalnyi lelked pattan,
S elúszik őszi fénnyel kavart légben,
Tükröm lesz arcod, szívem hazád.

Már összemérhető életem a nagy időkkel -
Majd' negyven év alatt
királyok esnek el,
rendszerek döglenek a felhordott iszapba.
Játéknak tűnik a világ.
Ha minden elszakad,
kiborult létem ledőlt kockatornyai alól
tájaidba menekül szívem,
Gyűrt arcképem határaid adta keretébe illesztve
újra elsimul.
  Bújt parazsakból őstüzet éleszt a csókod,
  Ha vége a napnak.
  Est sötétjétől arcomat óvja a fénye,
  míg végleg lehamvad.
S mielőtt az Isten elé leteszem majd
jelen életemet végül,
Te tartasz meg utoljára,
Te vagy tenyere.
Bogdányom.