Hiába hosszabbodnak a nappalok, szívemben egyre csak fokozódik a bánat, és igyekszem nem gondolni a folyam nagy örvényeire. Messziről hallom az Esztergomba tartó autóbusz egyhangú zúgását, és megállapítom, hogy a hideg északnyugati szél megtisztította a levegőt, így csak karnyújtásnyira van a túloldalon a díszkivilágításban nagyzoló verőcei templom. Ha akarnám, talán fel is mehetnék a templomtoronyba, és onnan nézhetném a Pilis és a Börzsöny hegyeit, amelyek néha visszarepítenek a távoli Hargitára, a Naskalatra és a Kászon-völgyébe, de nem megyek sehova, maradok a bogdányi parton.
Nagy baj, és amúgy rengeteg bonyodalommal is jár, ha feleslegesnek érzi magát az ember. Eddig csak a nagy őszi esőzések idején tört rám a világfájdalom, amikor úgy éreztem, hogy világgá kell mennem, de mostanában úgy vagyok vele, hogy szeretnék felülni az első utamba kerülő vonatra vagy gépkocsira, és néha arról álmodom, hogy ülök egy hajó fedélzetén és a meleg takaró alól figyelem a parti fényeket. A múltkoriban aztán gondolatban felültem egy számomra ismeretlen felségjelű hajóra, mondtam a kapitánynak, hogy vigyen el Ada-Kaleh szigetéig, de a kapitány azt mondta, ne vicceljek vele, mert nincs ilyen furcsa nevű sziget a Dunán, és többször is elismételte, hogy ő csak tudja, hiszen évente többször végighajózza a Bécs és a Duna-delta közötti több száz folyamkilóméternyi távolságot.
Én csak hümmögtem, és emlékeztetni szerettem volna, hogy régen, nagyon régen jártam már az ada-kalehi szűk utcákon, hogy megpihentem már a sziget temetőjének egyik alacsony padján, hogy ittam a forró homokban főtt kávét, és fogtam Lenke kezét az egyik asztalnál, amikor halvát kértem a töpörödött idős asszonytól, de nem mondtam semmit, mert a kapitány egyetlen szavamat sem hitte volna el. És arról sem beszéltem, hogy volt idő, amikor azt terveztem, András öcsémmel együtt elfoglalunk egy hajót, és a Duna-deltában megkeressük a szomszéd Schippert fiút, aki a téli nagy fagyokban reggeltől estig vágta a nádat csak azért, mert osztálytársaival azt tervezte 1956-ban: felszedik a vasúti síneket, hogy semmiképpen se tudják Lippáról elszállítani Magyarországra az ott lévő szovjet tankokat és a kiszolgáló legénységet.
Esténként állok a bogdányi kikötőben, és várom a hajót. Csak egy hátizsák van nálam a legszükségesebb dolgokkal. A Kutyahegyen hagytam Pákót, a csavargó ebet, a lelket melegítő szatmári szilvóriumot, fáradt mosolyomat, csak kedvesem kézfogásának melege teszi elviselhetővé a várakozást. Abban reménykedem, egyszer majd dudál egy kis hajó, aztán kiköt, és én elindulok a hosszú-hosszú útra. Tegnap este is megjelent egy óriási úszó álom, hosszan dudált, láttam egy ölelkező párt az egyik kabinban, de a hajó nem kötött ki, ment tovább az olajos vízen. Bánatomban sokáig integettem a Mozart kapitányának, de csak az utasok integettek vissza. Úgy látszik nincs szerencsém a hajóskapitányokkal.
Lugosi Papp János
1944-ben született Balatonendréden, szülei a front elvonulása után tértek vissza Erdélybe. 1966-ban Marosvásárhelyen szerzett magyar-román szakos tanári diplomát. Tanított a Gyímesekben, és Csíkszeredán. Riportjai, tudósításai jelentek meg a romániai magyar újságokban, és több mint egy évtizeden át a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű szerkesztőségét tudósította. 1987-ben Magyarországon kezett új életet, tanított és újságíró volt. A Duna TV bemutatta a Garda legendája és az Újraindul a nagybörzsönyi kisvasút című dokumentumfilmjeit. 2000-től Dunabogdányban, a Kutyahegyen élt, az Őzike utcában. Két könyvet is írt: A hargitai kucséber, A temerini szépasszony. 2010-ben és 2012-ben zenés felolvasóestet tartottak a Dunabogdányi Művelődési Házban a FAKULT Egyesület szervezésében a műveiből. Honvágya sosem múlt el, de ezen a tájon megtalálta helyét. 2010-ben hunyt el, sírja a dunabogdányi református temetőben van.
