Tisztelt Ünneplő Dunabogdányi Polgárok!
- október 23-a. Köszönet és megbecsülés a hősöknek, akik őszintén hitték, hogy az eszme, melyért életüket feláldozták, jobbá teheti embertársaik életét.
Gondolkodjunk el rajta, hogy mi volt a legfőbb jellemvonása a diktatúrának, ami ellen küzdöttek! Önmagát népboldogítónak tartó kommunizmus? Vagy a valójában emberi életeket és egzisztenciákat megsemmisítő erőszakos rendszer? Az egyén szabadságának és méltóságának sárba tiprása?
Valójában az ilyen diktatúrák hátterében egy maroknyi ember végtelen egoizmusa áll. Rákosi, Sztálin, de akár Hitler és Szálasi nem egyszerűen gonoszak voltak, hanem megsértett, kiengesztelődésre, alázatra képtelen, önző emberek, akik Isten és az általa kinyilatkoztatott örök értékek helyére saját beteges személyüket tették, és ehhez hasonszőrű támogatókat is tudtak toborozni, majd világképüket környezetükre erőltetni.
A többségi társadalom valójában azért nem tudott jó választ adni a diktatúra jelentette kihívásokra, mert egészséges lelkületű ember nem is tud eligazodni az ilyen torz alapokra épülő világban.
Most, ha visszatekintünk a mából, megnyugodhatunk, hiszen nincs diktatúra, nincs egyeduralom, nincs önkény. Pedig ha őszintén szembenézünk a mai társadalommal, akkor látjuk, hogy az egyeduralom helyére az egyed uralma lépett. Korunk nem egy ember önző, egoista, torz világképére épül, hanem mindannyiunk apró, egyéni önzéseitől beteg.
Eperjes művész úr szokta mondani, hogy a sátán még sohasem volt olyan szép, mint napjainkban. Így nincs is szüksége diktátorokban testet öltött földi helytartókra. Nem kell besúgóhálózat, hiszen az interneten örömmel megosztunk magunkról bármit. Nem kell népirtás, szervezett gyilkosság. Évi 25 000 abortusz országában kellene? Nem kell a bizalmatlanság légkörét megteremtve elidegeníteni egymástól az embereket, mert már amúgy sem törődünk egymással.
Eltűntek az örök értékek életünk horizontjáról. Lehajtott fejű nemzedék lettünk, akik az okostelefon kijelzőjét bámulják. Akik a szennyes médiafolyamból várják az útmutatást, a választ életük kérdéseire. Már ha vannak egyáltalán kérdések.
Akik az életük, a családjuk, a társadalom problémái elől a közösségi háló művilágába menekülnek.
Nemhogy nem érdekel, hogy viselkedésünk zavarja a környezetünket, de fel sem tesszük magunknak ezt a kérdést.
Dolgozunk, hogy mindent biztosítsunk gyermekeinknek, ami szükséges ahhoz, hogy békén hagyjanak minket. Nem tanítjuk őket sem a megfelelő viselkedésre, sem az erkölcsi értékekre, hogy aztán ne kelljen bajlódnunk a következetes számonkéréssel. Isten nevét már ki sem merjük mondani. A saját önzésünket neveljük és növeljük bennük.
Szétesik körülöttünk a családunk, a közösségeink, a kultúránk. Észrevesszük? Észre akarjuk egyáltalán venni?
Mikor lesz bátorságunk ellene mondani a halál kultúrájának?
Mikor cseréljük fel a „mindenki annyit ér, amennyije van” világát az Isten képmására teremtettség általi testvériség eszméjére?
Édesapák! Tényleg ezt a világot akarjuk a gyermekeinknek örökségül hagyni? Ha nem tanítjuk meg a fiainkat élni, csak ölni, vajon milyen öregkorban reménykedhetünk. Vegyük észre, hogy az anyagi javak, a hobbink, a kedvenc sportcsapatunk, az általunk választott politikai párt, az ivócimborák semmilyen örök értéket nem hordoznak. De a családunk igen! Felelősséggel tartozunk a házastársunk és a gyermekeink lelkéért, amellyel halálunk után Isten előtt kell elszámolnunk. Ki az, aki erre csak legyint?
Forradalom kell? Igen!
Ennek a forradalomnak az egyénben, a szívekben kell zajlania! Itt nem egymással összefogódzva kell az utcán skandálni, hogy ki kerüljön a Dunába, és hogy ki takarodjon! Itt a saját önzésemmel kell leszámolnom. Nem a szovjet tankok elé kell hősiesen odavetni az életemet, hanem a saját önzésemnek kell meghalnom, hogy aztán élhessek a családomnak, a rámbízottaknak, a közösségnek, melyhez tartozom.
Emeljük fel végre a fejünket! Nézzünk végre gyermekeinkre, házastársunkra! Vegyük észre a körülöttünk élő embereket! Vegyük észre, hogy ránk van szükségük, hogy mi vagyunk a válasz imáikra!
Majd emeljük tovább a tekintetünket az égre! Kérhetünk, és kapunk is segítséget! És ez nem a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja hazugsága és áltatása lesz!
Én vállalom, hogy a magasba emelem ezt a zászlót, és a világ kísértésével, a társadalom ítéletével, és a saját önzésemmel szemben a feleségem, a gyermekeim és a családom mellett döntök!
Ne higgyük el a már most is elég jó házastárs és szülő vagyok hazugságát! Az ember folyamatos emelkedésre rendeltetett!
És ne felejtsük, soha nem késő kiengesztelődni, újrakezdeni! Ha innen ma este hazamennek, öleljék meg házastársukat, gyermekeiket, szüleiket!
És szeressék őket feltétel nélkül!
Isten segítsen mindannyiunkat!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!