Tisztelt Elnök úr, Tisztelt Plébános Úr, Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Emlékező Közösség!
1947 augusztusának krónikája községünk történetének tragikus eseményét őrzi lapjain, 75 évvel ezelőtt – bő két év internálásokkal és számos más jogkorlátozással terhes előzménye után - a sötétség órája érkezett el. A közösség egyharmadát, közel 900 személyt vesztett el egyetlen hétvége alatt. Augusztus 23-án karhatalommal zárták körül a falut, teherautók érkeztek, és megkezdődött 279 család tervszerű elűzése, először Budafokra, majd onnan a marhavagonokból álló 201-es vasúti szerelvénnyel Németország szovjet megszállási övezetébe. Hatalmas érvágás volt ez a helyi sváb közösségen, gyógyuló sebe ma is fájdalmas. A magyar – német együttélés egyik olyan tragikus eseménye ez, amely során a kapcsolaton jelentős csorba esett.
Amikor dunabogdányi sváb közösségünk legnagyobb veszteségére, a kitelepítésre emlékezünk, mindig emlékezzünk meg a németség betelepüléséről is, amelynek – Bogdány esetében – jövőre lesz a 300 éves évfordulója. E három évszázad története a bizonyíték arra, hogy mennyi munkával, milyen értékekkel járult hozzá a svábság a közös hazának a felvirágoztatásához! Ezzel talán lemérhető az is, hogy milyen veszteség érte Magyarországot akkor, amikor is a mintegy félmilliós hazai németségből több mint kétszázezret elűztek szülőföldjéről. Rögzítsük ezt, mert „az egy batyuval jöttek, egy batyuval menjenek” toposz nemcsak azért butaság, mert nem nincstelenek jöttek eleve ide, hanem azért sem, mert a svábság az itt végzett munkájára, teljesítményére joggal lehet büszke. A kiűzetés, mint az exodusok általában, nem elsősorban közgazdasági kérdések természetesen, hanem történeti vetülettel rendelkező morális kérdések.
Ha a magyarság és a Kárpát - medencében élő németség együttélését vesszük, a 18. században érkező felmenőink ebből a 300 évből több mint 200 évet nemcsak dolgos polgárként, de javarészt apolitikus szemlélettel, vagy a közeledés jegyében a közös küzdelmekben való részvétellel éltek meg. A közeledés a reformkor közegében, azt követően különösen tapintható, azzal párhuzamosan, hogy a polgárosodás jegyében a jobbágyfelszabadítással a politikai jogokat, a nemzet fogalmát az alsóbb társadalmi osztályokra is kiterjesztették. Kollonich érsek Einrichtungswerkje, ami a török kiűzetése után a Habsburg stratégiát képezte a német betelepítések tekintetében, hogy tudniillik a gazdasági szükségszerűség mellett „a nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék örökös királya hűségére és szeretetére” olyan értelemben semmiképp sem vált be, hogy a két etnikumot e kétszáz év együttélés során egymás ellen ki tudták volna játszani.
A sérelmeket a 20. század hozta el. A svábságot a századelő magyarosítási törekvései – különösen a sok helyütt előforduló erőszakos kivitelezés – idegenítette el, amely az anyanyelvhasználatot igyekezett korlátozni olykor az egymással való érintkezésben is, különösen az oktatás színterein. Ennek hozadéka a kétnyelvűség volt, ami természetesen előnyöket jelenthetett a társadalmi érvényesülésben, de amit ilyen gyorsan, legtöbbször csak a nemzetiségi szempontok durva korlátozásával juttattak érvényre. Terhelte a viszonyt az is, hogy a két világháború közötti állami adminisztráció lépten-nyomon érzékeltette, hogy a helyi gazdasági elit további felemelkedése, gyermekeinek érvényesülése is csak a teljes asszimilációval válhat lehetségessé. Hogy miért?
Az ország első világháborút követő szétszakításában a trianoni traumával terhelten a többségi társadalom a nemzetiségekkel szembeni addigi gyanakvását látta igazolódni. A folyamat eredményeként felerősödött a sovinizmus. A folytatáshoz kellett külső tényező is, a 20. századi totalitárius izmusoknak világszintű tobzódása, pl. a Harmadik Birodalom jelenléte, hatása, majd bukása és a szovjet szuronyok alatti rezsimváltás, de tény: hazánkban a 20. század első felében kísérlet történt két olyan kisebbség tönkrezúzására is, amelyik nagy számban maradt a trianoni határon belül. Tegyük hozzá, ez a két kisebbség – a zsidó és a német, az egyenként félmilliós jelenlétével – soha addig nem fogott regionalizációs kísérletbe a történeti Magyarország ellen, nem fogalmazott meg területi követeléseket, de mégcsak területi autonómiában sem gondolkodott. Hogy két ilyen értékes entitás vegzálásában terheli-e felelősség a magyarságot, vitathatatlan, hogy mennyire terheli az természetesen vitatható és vitatott kérdés.
Ezzel szemben az együttélésben a magyarok sérelme a svábságnak a 30-as évek közepétől induló német nemzetiszocialista mozgalmakban játszott szerepe. Hogy ebben volt része és felelőssége a hazai németségnek, ez is vitathatatlan, hogy mennyire megint csak vitatható és vitatott kérdés. Ha a Volksbund működését nézzük, ez volt az egyetlen legális képviseleti szervezet az országban, amelyben német nemzetiségi létét az egyén megélhette. Volt, aki a náci eszmék miatt, volt aki a 30-as évek Németországának gazdasági teljesítménye előtti hódolatból, volt aki szociális okokból, a külföldi munkavállalás lehetősége miatt és volt aki a kulturális hagyományápolás igényével csatlakozott e szervezethez. De – a KSH adatai szerint – családjukat beleértve még így is csak 636-an léptek a Volksbundba a községből, úgy, hogy ekkor a faluban mintegy 2650-en német származásúak voltak. Ebből 2313-an német anyanyelvűnek, és 1715-en német nemzetiségűnek is vallották magukat a telepítés előtti utolsó népszámláláskor, 1941-ben. Tehát a svábság messze nem volt homogén, miközben a kitelepítési törvény nem csak a háborús bűnösöket távolította volna el maradéktalanul, hanem a kényszerből az SS-be sorozottakat csakúgy, mint a magukat német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűeknek vallókat.
Ezek fájó pontok az együttélésben. Mi a helyzet ma? Meg kell mondanom, ha olykor találkozom svábgyűlölettel, különösen fájdalmas ez nekem, mert azzal együtt, hogy „a múltat be kell vallani”, fontosnak tartom a sorsközösséget e közös hazában, svábnak és magyarnak is vallom magam. Szerencsére nem általános ma a svábgyűlölet, de engedjék meg, hogy egy példát elmeséljek, nem a sokkolás igényével. Tizenéve a Pécsi Egyetem történészhallgatója voltam, levelező szakon. Tanárunk egy érdekes felmérést készített, a Magyarországon ma élő kisebbségek egy-egy tagjának – valóságban is elhangzó – interjújából vágott ki néhány mondatot, amiben éppen az identitáskérdésekről beszélt az adott személy. Ez mindannyiunk előtt elhangzott, utána – az anonimitás biztosítása mellett – mindenkinek szavazni kellett arról, hogy kiket hívjunk meg egy magyar kongresszusra, úgy hogy legalább egyvalaki nem lehet ott. Kit ejtettek vajon ki a hallgatók (akik egyébként a jövő vagy már a jelen történészei, történelemtanárai). A zsidókat? A cigányokat? Nem. A svábokat. Az ezt követő vitában volt, aki vállalta a véleményét, én pedig bólyi társammal, aki szintén sváb gyerek – elhűlten kérdeztük, hogy akkor mondják meg, mi a baj velünk? Hát, nem sikerült. És nem sikerült megfejteni a miértet. A vita során a legtöbben visszakoztak és volt, aki elnézést is kért, és ha nem is reprezentatív a felmérés, elárulom, utána a tanárom négyszemközt azt mondta, hogy a nappalisoknál is elvégezte a kísérletet és ott is a sváb jött ki, vagy ha úgy tetszik, esett ki a játékból. Azóta ezen gondolkozom, és történelemmel foglalatoskodó egyénként nem hagy nyugodni, mert mindennek oka van, és ha valami ennyire félremegy, akkor nekünk sok a dolgunk még, akkor is, ha nem vagyunk egy folyamat közvetlen felelősei. Amíg tehetünk valamit egy kedvezőtlen folyamat ellen, vagy egy kedvező folyamat mellett, hát felelősök vagyunk másképpen! Az mindenképpen érdekes kérdés, hogy akik ilyen véleményt formálnak, mit tudnak rólunk. Hány svábbal találkoztak, találkoztak-e egyáltalán velünk olyan helyzetben, amikor bármi tapasztalat születhetett ebből? Mert úgy néztek legtöbben ránk a vitában a társammal, hogy „ja, ti is svábok vagytok?”
Dunabogdány a kitelepítésig túlnyomóan sváb többségű település volt. Bármely közösség a világon törekszik arra, hogy a keret, amiben él, ami az otthon határait is jelenti a horizonton, identitását lehetőség szerint többségi létben élje meg. Így jelölte Bogdány határa ki azt a lokális keretet, ahol a svábság többségként élhetett, miközben a tágabb környezetben kisebbségként volt jelen olyannyira, hogy a visegrádi sváb épp annyira állt hozzá közel, mint a tótfalui magyar avagy a szentlászlói tót atyafi. Nem csoda, hogy Bogdányban, ahogyan úgy sejtem, más sváb falvakban is, talán erősebb a helyi identitás, mint a magyarországi átlag. Felértékelődik a hely. Így keveredett a bogdányi fogalom, fedésbe a sváb fogalommal. Ne haragudjanak ezért a helyi magyarok, azok se, akiknek bogdányi felmenői a középkorig vezethetők vissza. Nekik nehéz lehet, lehetett, hogy az országban etnikai többséget alkottak, Bogdányban pedig egyfajta – talán sokszor frusztráló – kisebbségi létet éltek meg. Természetesen Bogdány mindannyiunké. Bogdány közössége mindannyiunké.
De úgy gondolom, hogy nekünk svábként a bogdányiságunk az a tér, ahol leginkább megfoghatjuk sváb mivoltunkat. Biztos vagyok benne, ha más közegbe vetődnénk, akár másik sváb községbe, nem menne ez. Nem véletlen, hogy sok kitelepített bogdányi, élhetett testében a világ legszebb vidékein (persze a bogdányinál nincs szebb, tudjuk mindannyian), és köthette oda új élet, munka, házastárs, család, anyagi jólét, sok minden más, továbbra is Bogdányban élt lelkiekben, élete utolsó pillanatáig. Nagyon sok ilyen szívszorító esetről tudunk, legtöbben bizonyára a saját családjukból is tudnának példát mondani.
Együttműködhetünk más nemzetiségi településekkel, csoportokkal. Kell is, csodaszép szeretettel teli gyümölcsei lehetnek. Megteremthetjük a magyarországi német közösségi jelképeket, kicövekelhetjük a közös pontokat, összekapaszkodhatunk, szervezeteket építhetünk, intézményeket alapíthatunk, tarthatunk fenn, projekteket menedzselhetünk, még országgyűlési képviseletet is működtethetünk. Szükséges és kell, nem is lehet máshogy, hogy észrevegyenek és számoljanak velünk a politikai térben, ez az érdekérvényesítés alapja, az erőforrások megteremtéséhez, megtalálásához, eléréséhez az út. De identitásunk bölcső melege, a „mi a sváb?” kérdésre a válasz, a magunkban megválaszolandó lényeghez, számunkra a titokhoz a kulcs Bogdányban van, ebben biztos vagyok.
Néhány évvel korábban egy érzékeny témában értekeztem, a bogdányi svábság jelenlegi identitását jelentő attribútumairól, szimbólumairól, általában a megmaradásáról, voltaképp tehát a jövőjéről, a túléléséről. A túlélésünkről. Ezzel sokak érzékenységét sértettem meg, még egy pofon is elcsattant a kocsmapultnál a kérdés sikertelen tisztázása körül – jelezve, hogy húsbavágó problémáról van szó. Én elnézést kérek, ha valaki érzékenységét megsértettem, higgyék el, a szókimondásomat az aggódalom táplálta, ti. ha nyelvét – jelen esetben a bogdányi dialektust - veszti el közösségünk, miként határozhatjuk meg önmagunk svábságát a továbbiakban. Mi az, ami jellegzetesen a miénk marad, ami mi magunk vagyunk, főleg úgy, hogy évről-évre – természetes módon, Isten akaratának megfelelően, ám fájdalommal kísérve - egyre több olyan idős embertől kell búcsúzunk, aki természetes hordozója ennek a nehezen megfogható misztériumnak, közös kódjainknak, kultúrának, értékrendet magába foglaló sajátosságnak. Természetes igény, ha nem marad meg semmi, vagy nem tudjuk megfoghatóvá tenni vagy csak egyszerűen nem vesszük észre, ami szerves, a sajátosságunknak való, akkor jön az import: könnyen nyúlunk pótszerekhez. Könnyen elérhető az alpesi életérzés. Nem akarom vitatni már ezt sem, mert ez is egy válasz a kérdésre, mégpedig jóakaratú: annak a kinyilvánítása táplálja, hogy meg akarunk maradni. Ám közben ne felejtsük el a magunkét sem, azt a valamit amit nyomként hagytak őseink a kultúrtájon, a falun és annak környezetén, ne felejtsük a közösség erejét, nagyszüleink történeteit, azt az egyedi, világon csak e falak között érezhető, sejthető sváb szálat, ami ha nem is fedi le egészen a bogdányiság fogalmát, de ami nélkül egészen biztosan nincs Bogdány, vagy csak olyan Bogdány létezhetne, ami végzetesen elvesztett valamit, ami már nem ugyanaz, ami az otthonunk. Ennek megőrzése, megfogalmazása, szívünkben való meglelése és kivetítése a jövő nemzedék számára csakis a mi feladatunk. Senki más nem végzi el helyettünk a munkát, és mindannyian felelősek vagyunk abban.
Amikor 300 éve a schachtelek elindultak, elhagyták őseink az Óhazát, amely a vesztfáliai széttagoltságában többé-kevésbé törzsi területeken alapuló – sokszor egymással is csatározó - fejedelemségekből állt, a szent római birodalom valamiféle formális emlékével, részenként nyelvi egységben, leginkább vallási identitással felvértezve. A fejedelemségekhez fűződő kapocs a partra húzott schachtelekhez hasonlóan tűnt el az új hazában, de német kultúrát és sokféle nyelvjárást hoztak az ősök, ami a Bogdány nevű tégelyben valami egyedivé állt össze, sváb-bá, egy csodaszép kék-fehér virággá, ami – sok-sok küzdelemmel - a magyarországi földben vert gyökeret.
De ne feledjük! Sváb mivoltunk Magyarország nélkül kék-fehér virág lenne a légüres térben, Bogdány nélkül kék-fehér virág lenne meddő talajon! Vagy ahogy németség – magyarság dolgában egy – azóta sokat idézett - interjúban Stágel Feri bácsi fogalmazott: „Első Bogdány! Második a magyar himnusz! És csak utána jön Franz Beckenbauer!”
Túl a közös töréspontokon mit tehetünk ma a magyar – német együttélésért? 75 év távlatából a svábságnak is ki kell mondania, hogy az utódokkal megbékélünk. Amíg azok az öregjeink éltek, élnek, akik átélték a szörnyűségeket, mindig megértéssel voltam a haragjuk iránt, és nem éreztem soha, hogy jogom van ahhoz, hogy megbékítsem őket, mert nem éltem át azt, ahogyan könnyű emberek kisemmizték őket és kidobták házukból, hazájukból. Ez a passzivitás nem túl keresztényi, tudom. Ám csodáltam azokat, mert voltak ilyenek is, akik elhordozták a traumát, és meg tudtak bocsátani. Nekünk, utódoknak biztos meg kell bocsájtanunk. Más alkalommal is elmondtam, ahogyan sikereinket, a tragédiáinkat is el kell hordoznunk. A tragédia bekövetkezett és seb maradt, még napjainkban is. De Isten munkálkodik a sebek gyógyításában, ahogy Bonifert Feri bácsi idézte: „a Jóisten letöröl szemünkről minden könnyet!” 1947 óta sok, az élet irányába mutató dolog történt, amit ha meg nem történté tennénk a tragédiát, csak újabb tragédiákkal járna. Elfelejteni nem szabad, ami történt, de be kell gyógyítani a sebeket, az érthetetlenen át a megértésig eljutni. Közösségünk próbatétele ez. Hiszem, hogy ha a közösség szétszóratása meg is gyengített a mennyiségben és a következményeiben, de ha jól vesszük az akadályt, megerősítheti közösségünket lelkiekben.
Továbbra is az a feladat, hogy figyeljünk egymásra, ahogy egy szeretetteljes, nagyszerű közösség tud csak figyelni tagjaira, éljünk közösségként. Múlt alkalommal már említettem, ez legalább olyan érték atomizálódó korunkban, és még inkább hasonlatosan olyan lesz, mint az ivóvíz vagy a talaj, vagy az optmális éghajlat. Persze néha nehéz is ez. Akik a közösségben élünk, mindannyian tudjuk: a falunak nemcsak diszkrét, de indiszkrét bája is van, és ha olykor terhesnek érezzük ezt, jusson eszünkbe az alábbi történet.
Egy kedves bogdányi barátom egyszer számonkérőn fakadt ki egy vita hevében, hogy pesti ismerősei, köztük nagyon komoly emberek is értetlenkedtek, hogy minek is csinálja, amit csinál a szülőfalujáért, nem értik, ha azt az energiát munkájára, magára fordítaná, jobban előrébb jutna, méltóbb is lenne hozzá. Én azt mondtam neki: persze hogy nem értik, hogyan is érthetnék a városi ember távolságtartásával, vagy a városba vetődött ember gyökértelenségével? Hogyan is érthetnék meg egy több száz éven át együtt élő közösség mozgatóit, dinamikáját, aminek alapja egy vérségi alapon szervesen épülő háromszáz éves egymásrautaltság, hogyan érhetnék fel annak megszentelt ünnepeivel, közös és egyéni tragédiákkal kísért együttélésben kiforrott kapcsolatrendszerét, lelkiségét, agapéját. Nem Te vagy rossz helyen! – mondtam neki. Félreértés ne essen, ez nem érdem, hisz ideszülettünk. Érdemünk és felelősségünk a közösség fennmaradásában van! közösségünket életünkkel tartjuk fenn, példánkkal hagyjuk örökül gyermekeinkre és ha jól csináltuk, emlékezetünkkel szenteljük meg.
A közösségi léten túl pedig továbbra is ki-ki végezze a dolgát hittel és szorgalommal, és ha erre valahol felfigyel a világ, a többségi nemzet, vállaljuk fel kellő alázattal, de büszkén, magától érthetődő természetességgel, hogy persze, „sváb gyerek vagyok”!
Köszönöm a megtisztelő figyelmet!