Mária népe vagyunk!

Életünkben sajátos fejlődése van ünnepeinknek. Idővel újrakeverednek a kapcsolódó szimbólumok, mindig más hangsúlyt kapnak a napi hírektől és a megemlékező aktuális gondolatvilágától függően.

Ilyenkor az ember ki van téve annak, hogy pillanatnyi mókuskerekéből kicsit fékezve fókuszálja figyelmét olyasmire, ami akkor éppen teljesen életidegennek, távolinak, idejét múltnak tűnhet. Ha mégis vesszük a fáradtságot, akkor nyílhat egy ösvény a napi gondjaink, küzdelmeink és a távoli gondolat, eszme vagy emlék között.

Államalapításunk ünnepéről az én korombeliek igen változatos beszédeket hallhattak. Most egy olyan oldalt domborítanék ki, amelyről bár tudunk, de talán nem kap túl nagy figyelmet vagy legalábbis jelentősége kisebbnek ítéltetik meg manapság. Az államalapítás önmagában nagy dolog, de ahogy elnézzük a történelmet, egy egy nagy uralkodó, hódító, hadvezér által felépített birodalom igen könnyen elporladt az utódlás során. Az a fajta államalapítás, mikor nem csak létrehoz valaki valamit, hanem útjára bocsát, talán már kevésbé feltűnő dolognak tűnik.

Hagyományaink, legendáink szerint, Szent István Szűz Máriának ajánlotta magát, koronáját és országát. Mint minden régi, félig –meddig legendának tartott emléknek, rengeteg féle interpretációja van a történetírásban, ebbe bele sem bonyolódnék, csak felhívom a figyelmet arra, hogy az utána következő ezer év milyen lenyomatát viselte ennek! Erről itt most csak annyit, hogy kb. 200-300 évente újították meg hivatalosan is e felajánlást.

Most inkább arról szólnék, mint kutató, oktató, szaktanácsadó, hogy miért ragyogott ki most ez a cselekedet számomra ebből az ünnepből, történelmi eseményből.

Formálódik bennem újabban olyan felismerés, ami az eddiginél sokkal jobban felértékeli életünkben a magaslatok, igazodási pontok jelenlétét és azok magasságát.

A világ irányítottan vagy jelenlegi természeténél fogva támadni látszik minden magaslati pontot: Isten, haza, család, bármilyen közösség… Ezek ma már botránykövek… Az új „értékek” az egyén látszólagos felemelésével annak törvényszerű közösségi és egyéni kudarcához vezetnek. Lassan már a készség is elvész, hogy magaslati pontokat keressünk, találjunk, hozzájuk kötődjünk.

Az égiekhez való elköteleződés, mint tájékozódási pont választása nem divatos. Még Istvánnal kapcsolatban is felmerült, hogy az ilyen felajánlás nem esetleg a felelősség, a döntés, a cselekvés átruházási kísérlete? Nem egy hirtelen támadt indulatából származott ez a tett, hanem egy folytatólagos, rendszerszintű felajánlásból. Az égiekhez való elszegődés, felajánlkozás, felajánlás nem azt jelenti, hogy bedobjuk a gyeplőt a lovak közé, lesz, ami lesz alapon, hanem az égiek irányítása alá helyezzük magunkat, akaratunkat, vágyainkat és cselekedeteinket. Tevőleges és kitartó részvételünk, önfeláldozásunk, munkánk, felelősségünk nem maradhatnak ki a továbbiakból, de az irányítás és erővel való feltöltődés már máshova helyeződik, részévé leszünk egy felsőbb akaratnak, „hadműveletnek”. Messze többre leszünk képesek, alkalmasak és elhivatottak, mint amire magunk kis eszéből, vágyaiból, akaratából valaha is tellett volna.

Mária gondjaira bízni valakit vagy valamit az egy gigantikus vállalkozás, adomány és hosszantartó jócselekedet.

Más nagy uralkodók, hatalmak mit hagytak nemzeteikre? Hódításokat, vérrel, ármánnyal, csalással elorozott tartományokat, javakat, emberi, katonai dicsőségeket, teli kincstárakat. Milyen gyümölcsöket teremtek, teremnek ezek a diadalok? Akinek szeme van, lássa meg!

Minket Máriának ajánlottak…. Amíg ezt észben tartjuk, amíg ez igazodási pont, amíg ez megbecsült örökségünk, addig ez a miénk. Egy régi, patinás, gondoskodásra és értékében megtartva és megerősítve átadandó örökség utódainkra. A családi titkos varázspálca, amit a világ nem vesz komolyan, mert különb csodák urainak tartja magát, ettől ez még a világ csodája örökkön örökké.

Miért tartom én ezt olyan roppant fontos dolognak?

Megdöbbenésemre a szakmai pályámon találkozom legnyilvánvalóbban a magaslatok kérdésével. Évek óta sulykolom egy cégnél, hogy komplex rendszereibe senki ne avatkozzon bele úgy, hogy nem tölti be agyába az egész működését. Évről évre beleesünk ugyanabba a sötét gödörbe. Valamikor együtt átgondoltuk, megvitattuk, beláttuk, elfogadtuk, de rendre elbukunk, mikor valakiben pillanatnyi kétség vagy épp ambíció éled fel és belekotorászik a gépezetbe. Pedig ez egy még könnyen átlátható mechanizmus.

De nem a mélységekkel, hanem a magaslatokkal szeretnék foglalkozni. Nekünk milyen magaslataink vannak? Régen hegycsúcsok, csillagok voltak tájékozódási pontok, amelyek távolságuk révén látszólagos mozdulatlanságban vannak mindig ugyanott. Nincs az a tengeri vihar, forgószél, ami után elszédülve ne mondta volna meg a régi hajós, mi is az irány.

Már az ilyen igazodási pontok is fantasztikusak, segítenek abban, hogy legalább azok az irányok ne vesszenek el, amiket mi határoztunk meg. Ha magunkon nem vesszük észre, hát a másikon lássuk meg, milyen, mikor nincsen tájékozódási pont! Egyik héten erre evez, másik héten arra, de az is lehet, hogy körbe-körbe. Ennek felismeréséhez azonban a szemlélőnek is szükséges egy minimális tájékozódási pont: az időláncon elhelyezkedő események, cselekedetek áttekintése. Enélkül nem fog feltűnni, hogy egyik pillanatban bort hirdetnek, másikban vizet.

Mit szólnánk az olyan igazodási ponthoz, amire nem úgy támaszkodunk, hogy segítsen tartani az irányt, hanem, hogy legyen képes meghatározni az én utamat? Ma, mikor mindenki sziklaszilárdan, megingathatatlanul tudja mi a jó magának, a másiknak és a világnak, ez eléggé bizarr ötletnek tűnik. Egy ilyesmi vitában egy fiatalembertől megkérdeztem, hogy vajon én olyan céltalan embernek látszom? Pedig életemben igen sok csodálatos, izgalmas, veszélyes vízen megfordultam, de csak a vitorlám, kormányrudam volt viszonylag fix. Vajon a mi életünk milyen kívülről? Örvényben pörgő, ide, oda verődő lélekvesztő vagy ellenszélben, hátszélben, léket kapva, vagy oldalhullámokkal ostromolva, de egy hosszútávon felismerhető utat leíró hajó?

Igazodási és tájékozódási pontjaink hiányára jellemző, hogy megrémülünk saját árnyékunktól, de autóba ugrunk, ha valahol árleszállítás van. Ilyen vergődések közepette még meg is veregetjük vállunkat, hogy milyen rugalmasak vagyunk, menyire szemfülesek, miközben döntéseink sorozata valami kétségbeejtő káoszba visz. Nem is csoda, hiszen pillanatnyi délibábokat kergetünk vagy éppen démonaink kergetnek minket.

A mai világban a csábítások és fenyegetések meteorrajában élünk. Ez olyan tisztítótűz, amilyet tán csak ószövetségi történetekben látunk. A felszínen éljük szokásos napjainkat, pedig már nem a szokásos világban élünk már rég. Válságot kiáltunk, mikor éppen aktuális csábításunknak nem tudunk eleget tenni, közben pedig talán a napunk is halványul már…. Azzal senki nem törődik…

Ebben a meteoresőben azok tudnak talpon maradni, akiknek van valamilyen igazodási pontja. Egy olyan rendszeresen felvett pozíció, irányzék, amihez tudja viszonyítani a folyamatos csábítás – fenyegetés záport és azokat az egész történethez viszonyítva értékeli és ha kell, kilép abból a ránk kényszerített egy dimenziós mozgástérből, mikor csak valami felé vagy valamitől el mozgásokra vagyunk képesek. Ezek ellenére akár egy másik szinten tevőlegesen lép fel a hajós a világban és nem követőként, menekülőként, reagálóként.

Mai világunkban azt hisszük, hogy jól tájékozottak vagyunk, naprakészen tudunk odaszaladni vagy elmenekülni, ahogy éppen kell. Nincs is időnk másra, mint hogy ezekre az impulzusokra reagáljunk. Milyen elavult, irracionális viselkedés az, ha valaki a valóságtól elrugaszkodva olyan dolgokkal múlatja idejét, ami látszólag akár nincs is összefüggésben mindennapjaink sürgető késztetéseivel. Talán pontosan ebben rejlik a jelentősége. Sokan képtelenek akár egy métert is eltávolodni pillanatnyi ambíciójuktól, ami gyakran nem is hosszú távú saját vágyaikból, stratégiájukból származik. A nagy hajszában úgy gondolják, hogy jól teszik, amit tesznek. Pedig sokszor még arra sem jut idő, hogy átgondolják, mennyire igazak azok a késztetések vagy mennyire jelentősek. Ez később sem fog felmerülni, hiszen addigra már régen más sürget minket kergetésre vagy menekülésre.

Mit jelent egy ilyen életben egy magaslati pont? Aki olyan távlatokkal rendelkezik, hogy maga, családja, szerettei életét egy apró pontnak látja egy hatalmas égi tervben, annak nincsen késztetése különösebben túldimenzionálni vágyait, félelmeit és tiszta fejjel képes válaszolni a világ kihívásaira, de mindenekelőtt tenni a dolgát, amit jó esetben felismer ebben a hatalmas rendben. Alázatával egyben dicsőségét is kivívja, hiszen tisztában van vele, hogy apró, hangyányi kis törekvése bőséges jutalmat nyer magával az erőfeszítéssel, amit ebben a csodálatos tervben véghez visz. El tudnánk gondolni, hogy ezzel milyen lehetne társadalmunk, közösségeink, családjaink? Naivitás azt hinni, hogy egy egész nemzet vagy akár csak egy kis közösség tudna ilyen alapon működni. Azok a kevesek azonban, akik követik, betöltik azt a szerepet, amire szükség van.

Mária népe vagyunk. Gondoljuk ezt át és szeretettel hirdessük azoknak, akik erről mit sem gondolnak! Nem sok nemzetnek van ilyen öröksége. Hősiességünk, sebhelyeink mellett hordozzuk ezt is büszkén! Ez nagyobb erő a fegyvereknél, hadseregeknél, gazdasági hatalomnál. Higgyünk benne és főként, tapasztaljuk meg, hogy nem magunk vagyunk a világban, munkatársunk sokkal nagyobb hatalommal és befolyással bír, mint mi összesen, de tervében minden hangyának kulcsszerepe van!

07-v-aug20-memento-kep.jpg

Végül… mit is jelent, ha magunkat, valakit, valamit az égieknek ajánlunk? Tettünk már ilyet életünkben? Milyen hatása volt ránk és az illetőre? Gyengébb idegzetűeknek javaslom, hogy inkább kérjenek bőséget, egészséget, szerencsét, aztán lesz, ami lesz. De az égieknek ajánlani valamit vagy valakit, az nem lesz egy unalmas történet. Mégsem tudok jobbat. Ismerjük fel nemzetünk életében a felajánlottságot! Amilyen mértékben fogadjuk ezt be, annyira válik áldássá életünkben, történelmünkben. Pár éve, mikor ráeszméltem, mi számomra a pálya, megkerestem egy nagyon régi plébános ismerősömet, hogy tanúságot tegyek, honnan, hova lehet eljutni valami felfoghatatlan kegyelem jóvoltából. A végén megkérdezte, hogy ki imádkozott értem? Az áldottság jelei, mikor a hitetlen élete zegzugos pályáján világi értelemben szokatlan lépéseket tesz és szokatlan eredményeket tapasztal, amelyek következtében egyszer csak kirajzolódik valami fontos. Hát ilyennek látom én a mi történelmünket. Papírforma szerint már rég el kellett volna tűnnie ennek a nemzetnek. Vegyük észre az áldottságot, a felajánlottságot és vegyük észre ezekből, hogy ránk mi esik ebből és adjunk is vissza valamit imáinkkal, felajánlkozásainkkal. Legyünk méltók Mária népének lenni szeretetben és alázatban!

 

Hidas András

 

 


Megosztás a Facebookon