Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Emlékezők!
- augusztus 20-án a fehérvári bazilikában szentté avatták I. Istvánt. A nap további fontos intézkedése, hogy a korábban szokásban lévő Nagyboldogasszony ünnepéhez képest 5 nappal eltolva, a király szintén ezt a dátumot jelölte ki az évente esedékes „törvénylátó nappá”, ami az állami hatalom legjelentősebb eseményeként értelmezhető.
Mai szóhasználattal élve; zseniális politikai húzást hajtott végre ezen a napon I. László király. A kezdeményezésére sikeresen lezajlott szentté avatási eljárás eredményeként végérvényesen és megkerülhetetlenül beillesztette hazáját az európai keresztény országok sorába. Az Árpád-házat immár Isten által felkent dinasztiaként ismerte el a Pápa és vele együtt a nyugati államok nagy része. Azonban hazai viszonylatban sem volt kisebb a tét: a korábbi évtizedek trónviszályai, pogánylázadásai után egy nyílegyenes üzenetet kellett küldeni a még mindig kételkedők felé: ez az ország csak egyfelé mehet, mégpedig elődje: István által kijelölt keresztény- és egyúttal erős központi hatalommal irányított úton.
Véleményem szerint ez utóbbi volt a nehezebb feladat. Hiszen egy sok évszázadra-, ha egységként tekintünk az eurázsiai sztyeppe nomád népeire: akkor évezredekre visszavezethető törzsi hitet valló és ősi hagyományokra berendezkedett népet kellett, hogy úgy mondjam; jobb belátásra bírni, tehát a megmaradás érdekében átvezetni a társadalom egy fejlettebb formájába.
Ebből a szempontból tekintve a közülük jövő István és Imre szentté avatásánál kétségtelenül érezhető a felülről jövő hatalmi szándék. Ám a bizonyíték arra, hogy első szent királyunk elgondolása mégis „felsőbb hatalomtól” jöhetett, az maga az eredmény. Hiszen a következő időszakban a kötelező új vallás hitté formálódott és a nép alsóbb rétegei közé egyre mélyebbre hatolt. A 13. század végén már a keresztény ember példájaként hivatkoznak a magyarra, arra az emberre, akinek közvetlen őse nemsokkal korábban még végig fosztogatta Nyugat Európa templomait. Nagy Lajos uralkodásának idejére már olyannyira előtérbe került augusztus 20-ának vallási jelentősége, hogy innentől kezdve egyházi ünnepként emlékezünk erre a napra.
Nem szeretném azonban tovább boncolgatni az ünnep státuszának vallási vagy éppen politikai irányba való eltolódását. Ez az utóbbi időszak alatt olyan sokszor változott, hogy még ma sem tudjuk, igazán mit is kellene gondolnunk felőle.
Számomra ennél sokkal érdekesebb kérdés, hogy ez a jelentős átalakulás az egyszerű ember életében hogyan zajlott le. Hiszen egy ország karakterét lehet ugyan rendeletekkel és politikai döntésekkel befolyásolni, igazán tartós változások csak akkor érhetők el, ha maga a nép is elfogadja ezeket, ha beépül a gondolkodásukba. Ennek vizsgálatához a hátrahagyott anyagi kultúrából sok mindre lehet következtetni. Legszembetűnőbb változás pl. az, ahogy az elhunytakkal bántak. Mert míg a Honfoglalók sírjaiba szebbnél-szebb ékszereket, drága felszerelést, a túlvilági élethez szükséges étel-ital mellékletet helyeztek, rövid idő múltán már csak az volt a család legfontosabb vágya, hogy szeretett hozzátartozójuk a megszentelt földbe kerüljön.
Kérem, engedjék meg, hogy a Magyar állam létrejöttét időben és térben is kicsit messzebbről, nagyobb összefüggések szempontjából is megvizsgáljam. Először is földrajzi környezetünk: a Kárpát-medence olyannyira jó adottságokkal bírt, hogy a földművelő társadalmak elterjedése óta folyamatosan lakott volt. Sőt, valójában ez egy enyhe kifejezés, ugyanis az elmúlt 150 év régészeti eredményei alapján, a világon az egyik legsűrűbb lelőhelyhálózata rajzolódik ki előttünk. Az erdőségek és a legelők megfelelő aránya, a bővizű folyók, a hegyvonulatokkal védett optimális éghajlat olyan kiváló életkörülményeket eredményezett, hogy az ide érkezett csoportok (ha csak nem voltak rákényszerítve) semmi képpen nem akartak megválni tőle. De azt hiszem, ezt a tényt itt sváb környezetben felesleges is tovább ecsetelni.
Az utolsó nagy jégkorszak óta számtalan népcsoport érkeztek ide délről, majd nyugatról és keletről is. Sok esetben egyszerre, ami nem ritkán feszültséghez vezetett, de hosszú távon minden nép egyedisége beépült az itt élők közös történelmébe, ami a hátrahagyott emlékanyagban tetten érhető.
Hazánk területét szokás még kelet és nyugat találkozási helyeként meghatározni a Dunát pedig választóvonalként felrajzolni. És valóban, az Újkőkortól kezdve sok ízben nyomon követhetjük ezt a megfigyelést. Csak hogy néhányat említsek a jellegzetes Kultúrák hosszú sorából: már a földművelés kezdetén is önálló karakterrel bírt a Tisza-vidéken kialakult Körös-kultúra népe, ugyanígy a korszak későbbi szakaszában a nyugati országrészen azonosított Lengyel-kultúra. A középső rézkorban az Alpok irányából terjeszkedő; Tűzdelt kerámiát készítők népe, nem sokkal később pedig a keletről vándorló kurgánok népe telepedett le. A vaskortól kezdve már név szerint is ismerjük ezeket a csoportokat: úgy, mint a keletről jött szkítákat, vagy a nyugatról terjeszkedő keltákat. Krisztus születésétől a beköltöző szarmaták hozták létre igen intenzív telepeiket a Dunától keletre, míg Pannóniában a rómaiak alapítottak városokat. Később a népvándorlás elindulásával a hunok, majd a germán jutottak hatalomra, követték őket a távolkeletről idevándorló avarok, majd a nyugatról terjeszkedő Frank Birodalom.
Ugyan voltak olyan hosszabb-rövidebb periódusok, amikor a teljes Kárpát-medencét egy féle erő kormányozta, mégis az itt megtelepedők hosszú sorából mindössze egy nép tudta tartósan megvetni itt a lábát. Ez pedig nem más, mint Árpád népe. Az a nép, amelyik a nomád hagyományoknak megfelelően már a Kárpátok átlépésekor sem volt egységes, ráadásul a helyben lakók integrálásával még inkább tovább színesedett. A történelmi mintát követve, a kalandozások befejeztével szét kellett volna esnie ennek a törzsszövetségnek is. Mi lehetett hát a különbség? Mi volt a közösségszervező erő?
Erre a kérdésre sok szempontból sokféle megoldást lehetne adni. Az én rövid válaszom: Szent István király. Szent, mégpedig az Újszövetség szerinti szóhasználatban, ahol egyértelművé válik, hogy csakis Isten Szentlelke által lehet valaki képes ilyen nagyhatású munkára. István, amely a keresztség során felvett név. Jelképezi az egyház iránti elköteleződés erős szándékát. És végül a király, aki karizmatikus személyiségével, megalkuvást nem tűrő hozzáállásával fektette le a Magyar állam alapjait.
És mégis, mintha nem értékelnénk eléggé Őt…
A régészeti ásatásokon gyakran fogadunk látogatókat. Ezek a találkozások mindig újra és újra eszembe juttatják, hogy a sok nehézség ellenére mégiscsak érdekes szakmát választottam. Olyat, ami alapvetően megmozgatja az emberek fantáziáját. Ilyenkor a legkülönfélébb kérdésekkel szembesülök. A teljesen naprakész, bizonyítékokkal megalapozott feltevésektől, a saját ötleteken keresztül egészen a tudományos-fantasztikus filmekbe illő elképzelésekig szinte minden szóba kerül. A leggyakoribb témakör érthető módon mégis a magyarság eredetére vonatkozik. (Az idegen bolygóról való származás, vagy a 40 000 éves kárpát-medencei őshaza feltevésével persze felesleges foglalkozni, de) érdemes elidőzni mind közül a leggyakoribb kérdéssel: -Attila koporsóját megtaláltátok-e már?
Vajon miért pont az ehhez hasonló, dicsőbb múltat célozgató kérdés foglalkoztatja az érdeklődők legnagyobb részét? Úgy is feltehetném a kérdést, hogy: miért nem vagyunk megelégedve a saját múltunkkal? Miért akarunk avarok, hunok, vagy éppen szkíták lenni? Igaz ugyan, hogy ezeket az időszakos államalakulatokat többen ismerik nemzetközileg és az is kétségtelen tény, hogy néhány száz évvel korábban érkeztek erre a földre, de mintha elfelejtenénk a legfontosabbat. Ezek a népek már sehol nincsenek, amilyen gyorsan érkeztek, ugyanúgy el is tűntek a történelem színpadán. A rengeteg itt megforduló népcsoport közül biztos alapokra épülő államot egyedül Szent István király tudott felépíteni. Ez a biztos alap pedig szó szerint kősziklára épült.
A sztyeppei környezetben nomád életmódhoz szokott ember egyszerű szerkezetű, könnyen mozgatható jurtában-, téli szállásukon pedig félig földbe ásott veremházakban élt. Ideérkezésük után, a Kárpát-medence adottságai miatt ugyan fel kellett hagyniuk a vándorló életmóddal, de hajlékuk alapvetően nem változott. A helyben talált építőanyagokat használták, amelyek a központi szállásterületen a fa és a föld voltak. Ez nem egyedi, hiszen a régészeti emlékek alapján ez a fajta lakáskultúra (a római birodalmat leszámítva) a vaskor óta elsődleges volt az itt élők körében. Ugyanúgy jellemezte az egyszerű földművest, mint az előkelő réteget.
Ezért is volt teljesen újszerű, hogy István az egyházi szervezet részeként meghozta híres intézkedést; amelyben tíz falut kötelezett egy-egy templom építésére. Kezdetben ugyan ezek is fából készültek, de a következő évszázadokban folyamatosan alakultak át kőtemplomokká, a számuk pedig egyre csak nőtt. Az Árpád-kor végén a becslések szerinti 1,7 millió lakos 10-11 ezer faluban élhetett. A templomok száma pedig 300 év alatt szinte a nulláról kb. 7000-re emelkedett.
Hogyan kapcsolódik ez a hihetetlen mértékű templomépítés egy jórészt pogány hitet követő társaság megmaradásához? Egyszerűen úgy, hogy végre volt valami kézzel fogható, ami csak az övék. Volt egy viszonyítási alap, ami történetesen ott magasodott a falu közepén. Természetesen, mint sok más ilyen mértékű átmenet, ez az időszak sem zajlott zökkenőmentesen. Ismerjük a rendkívül szigorú törvényeket és hogy kezdetben tűzzel-vassal kellett betartatni a rendeleteket -többek között a kötelező templomlátogatást is-, de egy idő után önálló szárnyra kelt ez a folyamat és a Szent király személye körül kialakuló kultusznak köszönhetően, a magyar nép teljes mértékben sajátjának kezdte érezni az új vallást, sőt ez határozta meg identitását és összetartozás érzését.
Több ízben is lehetőségem nyílt részt venni Árpád-kori templom feltárási munkálataiban. Egy kiskunsági ásatáson például tanulságos volt megfigyelni, hogy a falu elköltözése után a templom falait az alapokig visszabontották, hogy a falu új központjában ismét felépíthessék azt. Ugyaninnen megrázó és egyben mégis felemelő emlék, hogy a mindössze néhány napos, valószínűleg kereszteletlen csecsemő testét a szülők mindenképpen a templom falai mellett akarták tudni, legyőzve még a törvényektől való félelmeiket is. De jó érzés volt rádöbbenni arra is, hogy Szegeden a 20. század első felében épített Fogadalmi templom mindössze néhány méterre épült a város talán legelső, 20 négyzetméteres kis templomocskája mellett. Ez a jelenség egyébként teljesen általános hazánkban. Nagyon sok helyen 1000 év óta ugyanaz a terület jelenti a szakrális központot, ezzel összeköttetést teremtve az ott élők sok-sok nemzedéke között.
Félrevezető elképzelésnek tartom azt a leegyszerűsített nézetet, miszerint a magyar nép őshazájából egyszer csak elindult és több ezer kilométer megtétele után letelepedett a Kárpát-medencében. Szűcs Jenő történész szerint sokkal valószínűbb, hogy abban az időszakban még nem is létezett a mai értelemben vett nemzeti tudat. A Magyar nagyfejedelemség alattvalói minden bizonnyal még nem vallották magukat „magyarnak”, mindössze elismerték az aktuális vezető réteg uralmát. Az ország fennmaradásában döntő szerepet játszó nemzeti identitás -vagy más megfogalmazás szerint a „Mi”-tudat-, István király fellépésével indult, mégpedig olyan erővel, hogy a később érkező, békés szándékkal letelepedni vágyó csoportok is csatlakozni tudtak hozzá. Ahogy a kötelező vallás hitté érett, úgy vált a Kárpát-medence népe is valódi, egységes nemzetté.
Neves történészünk, Kristó Gyula szavaival zárnám gondolataimat: „Ő az örök hivatkozási alap, minden cselekedet viszonyítási pontja, ő a Nagy Kezdet, az országalkotó, az államszervező, a keresztény hitet terjesztő uralkodó. Ő a valaha élt legnagyobb magyar államférfiú”.
Utolsó mondatát kiegészíteném saját véleményemmel: Ő a Kárpát-medence sok ezer éves történetének legnagyobb alakja. Nyugodtan legyünk büszkék rá!
Köszönöm a figyelmet!