1945 novembere volt. Nyikolaj D. őrnagy gázt adott, Ural M72-es oldalkocsis motorkerékpárja felbőgött, ahogy elhagyta Dunabogdányt. A hideg menetszél arcba vágta a motorost, a tokáján folyó pálinkás izzadság egy pillanat alatt hideg verejtékké hűlt. A lég végigzsibbadt a hátán és zubbonya mögé húzta össze kövér testét, de egyenletes sebességgel haladt, csak a szürkeségen átderengő hanyatló nap mutatta az irányt a jobbról fákkal, balról a Dunával szegélyezett úton. Csak elérni Visegrádra! Az olajkályhával bedörrentett városparancsnokságon Vaszilij várta, aki közvetlen felettese és egyben barátja volt.
„A franc ebbe a sok fasisztába!” – gondolta és az oldalkocsira sandított. Bőrkötéses mappa feküdt az ülésen, a ködnedves bőr óvta belső papírvilágát, az épp aktuális listákat – „sosem lesz vége ennek a kurva háborúnak!”
Pedig a háborúnak vége volt. De adódott még feladat az ilyen kipróbált tisztek számára. A permanens forradalom és a vörös démon féktelen étvágya megkívánta, hogy a végtelen bendőjébe lapátoljanak életeket, lúpolják a terrort és ha már nem marad fasiszta, úri osztály, klerikális reakciós, polgári elem, végül a saját fajtájukat is felszolgálják, sokféle módon készítve el az étket, bestseller receptkönyv alapján, az NKVD ajánlásával. És a nemzetközi helyzet és a démon étvágya nem mutatott abba az irányba, hogy Nyikolaj D. egyszer majd benn gyalogolhat a kommunizmusban, osztálynélküli derengésben, szükségletei szerint részesülve a javakból, megpihent veteránként, májzsugoros boldogságban. Bogdányban, ebben a sváb fészekben személy szerint neki kellett egyengetnie a demokratikus átalakulást, ami leginkább a kommunisták finom helyzetbehozását jelentette. Fontosnak hitte a munkát és benne önmagát, állandó panaszával csak ebbéli örömét palástolta. Az emberek vegzálásában elsőrangú volt kiszámíthatatlan lépéseivel és alkoholban izzó szadizmusával. Pedig a lecsöndesült faluban, ahol folyamatosan internálások és kobzások zajlottak, nem lett volna sok dolga. Különösen, hogy a magyar kollegák tették a dolgukat nélküle is, bár őket nem a szadizmus, hanem a felheccelt igazságérzet palástja alatt a pőre kapzsiság hajtotta általában. Bizottsági jogosítványokkal a zsebükben, puskákkal flangáltak fel-alá a faluban, lármájukkal az önértékelési gondjaikat maguk elől is elfedve, gyűlöletükkel leplezve azt a tényt, hogy egy boldogabb korban, bármilyen valamirevaló konszolidált korszakban, niemandként húznák meg magukat, szerencsés esetben észrevétlen, kész és követendő tisztes mintákat véve át öntudatlanul. Noha a söpredék öntudatra ébredését a svábok szenvedték, az a falu minden jóérzésű svábját és magyarját elborzasztotta.
Sötétedett. Latinovits Frigyes villája mellett haladt el, jobbra vadkacsák rebbentek fel, a motorzúgástól nem hallotta riadt gágogásuk baljós echóját a ködfátyolos Duna – felől. A Salamon – torony és a Duna között futott be az út Visegrádra, Nyikolaj D. a közvilágítás fényeit pillantotta meg, amely megvilágította a tökéletesen néptelen útszakaszt. A célba érkezés jóleső érzése öntötte el, a siettetés rutinjával ösztönösen gázt adott és a fröccstől felbúgott a vén Ural.
A Zsitvay-villával szemben a falu házai közé fordul az út a Duna mellől. A kanyar jobbján álló emlékmű tetején a Mátyás – fej az érc mozdulatlanságával figyelte a csendet törő motort és lovasát. A közeledő sisakján végigcikázott a hideg fénynyaláb, monoton mindig, mikor egy-egy fényt lövelő oszlop alá ért. Az őrnagy kanyarodó manőverbe kezdett, de nem térhetett ki a végzetes összecsapásból, váratlanul az emlékmű felé támadt, az oldalkocsi kibillentette egyensúlyából a motort.
„Rohadt fasiszta” – sziszegte az őrnagy, és a fémkaszni az emlékműnek csapódott, össze – vissza zúzva utasát. Az őrnagy a földön feküdt kiterítve és nyöszörgött a sérüléseitől, a király méltóságteljesen nézett magasan a távolba felette.
A baleset híre gyorsan Bogdányba ért. Nem tudni ki hozta, mindenesetre Schneider Pali, Visegrádra járó mészárossegéd a Kék Dunába érve két fröccs rutinszerű felhajtása után máris bizalmasan súgta az asztal fölé görnyedő társaságnak, hogy az őrnagy egy jó órát szenvedett, mielőtt meghalt. A Fadrusz-fej pedig mintha mosolygott volna, mikor hazafelé tartott Bogdányba. Megesküdött rá, hogy még hajnalban odafelé zordabban feszült az oszlopon a királyi arcél. Nem tudni, hogy a visegrádi másolat mosolyodott el az aznapi eset kapcsán, vagy a kolozsvári eredetijén fagyott lassan grimasszá az arc attól, amit ott, egy országhatárral és egy végtelennel arrébb látnia kellett.
A bogdányi svábok mindenesetre sokáig mondogatták a visegrádi eset kapcsán: „Mátyás még holtában is igazságos!”
