Szorosan

A kulcs halkan elfordul a zárban, aztán csend. Elmentek! Lélegzetvisszafojtva figyelsz még egy kicsit, netán visszajönnek valamiért, de nem. Elmentek!
Rádzárult a panellakás bejárati ajtaja és te mégis szabad vagy. 15 éved minden sejtjét átjárja a remegő boldogság. Június! Nyári szünet! Vadító illatok a ház előtti parkból! Előtted három, talán négy olyan nap, amikor azt csinálsz, amit akarsz. Elmentek! A telekre! Óh, az a telek! Micsoda  áldás!

Csendben leülsz, hogy átgondold, mihez kezdesz a rádszakadt szabadsággal, de a parttalanság beszív. Ugyan, hagyjuk a tervezgetést! Végtelen időd van. Bárkit felhívhatsz magadhoz, bárhová elmehetsz. Van egy kis pénzed, kaja a hűtőben, holnap házibuli a havernál, holnapután koncert az Ifiparkban. Talán valahol összefutsz azzal a csajjal… De mindegy is. Most mindent és mindenkit szeretsz. Nem, a rendőröket továbbra sem szereted. Meg a munkásőröket. Az ifjúgárdistákat egyenesen rühelled. Az a legalja. Az osztályfőnökök sem túl nyerők. Mit baszkurálnak ezek mindenkit állandóan? Nincs tőlük nyugta az embernek. De most, most nincsenek, semmivé váltak. Gyorsan elhessegeted a gondolatot. Most te vagy és senki más! Azt csinálsz, amit akarsz ezen a 48 négyzetméteren. Végtelen tér ez. Veled a lemezeid és a könyveid. De ha nem elég, akár most elmehetsz egy moziba, hogy megnézd századszorra a Vadnyugatot, ha ez kevés lenne.


Fondásan csücsörítesz, szeretnél pökni egy hegyeset, persze nem teszed, (majd a csapnál gyakorolsz), bronsonosan hunyorogsz a tűző napba, a forró sivatagi főn csapja a homokot az arcodba, fölállsz, fölméred az erőviszonyokat és várod a pillanatot, a lövést…

Nem, mégsem. Talán kezdjünk be egy kis léggitárral. A feletted lakó csaj Piramisos. Hogy utálod ezt a műbalhét, ezt a nylonrockot, a nyervogó álproblémákat. Téged nem lehet ilyenekkel megetetni. Elönt a düh és a szenvedély. Most, most, most! Fölraksz egy lemezt mindjárt. Üvöltve! Hadd tudják meg mi a zene! Mindenki! Mi az igazság! Főleg az a droid odafönt. Bár valószínűleg nincs itthon. Ő is elment. A telekre. Ez még együtt jár a szüleivel. A telekre. És közben Piramist dudorászik. Micsoda emberek vannak…

Nos, nézzük, mit is hallgassunk, hova teleportáld magad a téridő kontinuumban? Ebben jó vagy. Szeretett Galaktikáid biztatóan mosolyognak rád a polcról. Kissé remegő kézzel kinyitod a tulipiros- fehér,  szocreál gyerekbútorod egyik mágneses ajtaját és beletúrsz a lemezeidbe.  Mindegyik egy kincs, mindegyikhez van történeted. Nyugati szellő lebben át a szobán, a teraszajtó nyitva, de ez a szekrénysorból jön. Olyan szerencsés vagy, hogy el vagy látva a legjobb zenékkel. Az apád, az ismerősök, egy disszidens cimbora Ausztráliában. Mind ellátnak a legtutibb anyaggal. Azt hiszed, hogy mindenki így van ezzel, bár sejted, hogy nem. Mindenesetre boldog vagy…
Itt van például a Deep Purple japán duplakoncertje. Egy fatális tévedés folytán kapott dupla Abba-lemezre cserélted azonnal ahogy megkaptad, kényszeredett hálálkodások után, a Múzeum-körúton a neppereknél. Ők persze a lábad előtt csúsztak az Abba láttán. Mindent megadtak érte. Nyertél.
Vagy talán valamelyik Led Zep? Nem, most túl sírós és egy nem régi, még gyógyulatlan, reménytelen szerelmet hoz elő. A Pink Floyd-ot majd este.
Hoppá, ez az, megvan. Múlt hónapban kaptad az USA-ban járt gyermekkori barátnédtól. Ő ismer. Nem BoneyM-et hozott neked. Ted Nugent! Férfinak való.
Akkor még nem tudod ki ez? Fogalmad sincs arról, hogy a szabad fegyvertartás legnagyobb propagandistájával van dolgod. Akinek az a mániája, hogy Amerika a műkajába fog belepusztulni és ha nem tér át mindenki azonnal csak és kizárólag arra a húsra, amit a saját enkezével ejt el, nyíllal, puskával, késsel, csapdával, horoggal, akkor mindmeghalunk van. Arra nem fog kitérni, hogy mennyi idő alatt tűnne el az a fauna, ha az a párszázmillió szorgalmas bevásárló mind fegyvert ragadna, bár lehet, hogy ők tűnnek majd el előbb, mielőtt föleszik az erdőt.  Azzal sem vagy tisztában, hogy politikai aktivistaként, paranoid-skizofrén módon fogja tolni és tolni az elméleteit a riportokban, hasonlóan ahhoz, ahogy  elképesztően gonosz riffjeit zzzingeti csodaszámba menő effektnélküli, végtelenségig kihajtott üregestestű, halálra gerjedő Gibsonján. Azt se tudod még, mi fán terem a Gibson. Nem tudod, hogy seggig érő hosszú, szőke loboncával, repedő csőnacijával és a derekáról logó pézsmapöccsel valójában egy monogám, többgyerekes, konzervatív redneck-el van dolgod, akit (ha lenne időgéped, meglátnád) ha belép mainapság egy boltba, felerészt megfojtanak a rajongói, felerészt pedig leköpik és meg is ütik. Csoda, hogy még él. Nem a drog, a cigi és az alkohol fogja elvinni, az biztos. Azt se tudod, hogy olyan süket, mint az ágyú, a lemezborítón látható erősítőhegyek dicsőségére. De mindezt még nem tudod. Csak azt tudod, hogy boszorkánymester a gitáron. A zenéjéből mérhetetlen szabadság árad, olyan, hogy az ócska Supraphon gyártmányú csehszlovák lemezjátszód, mint egy musztáng, veti le a tűt magáról majdhogynem, amikor fölrakod.
Teddy bátyó, gyere repíts!
Szóval léggitárálom jön. Bár a falon már ott lóg első gitárod, egy nylonhúros Cremona és szorgalmasan pötyögteted is, de elképzelésed sincs arról, hogy lesz ebből az az áhított hangorkán. Annyit azért tudsz, hogy ha lesz, márpedig lennie kell, az nem az akusztikus ládagyári termékből fog jönni. Úgyhogy rajta! Muszáj az álmokat elméletben is megalapozni.

Lemez ki a borítóból, végigsimít, ráfúj, rádob a lemezjátszóra, rutinos mozdulattal tű ráhajít a kezdő barázdára. A szánalmasan kis hangerő maxon.  És fölzeng az első gitárorgia. Stranglehold! Éles, mint egy csurig töltött M-16-os, prériként süvíti be a szűk teret, óriás fehér bölények vágtatnak át a szobácskádon. Te pózba vágod magad, lehunyod a szemed és már ott is vagy az ötezres koncertteremben. Minden lámpa rajtad, a nők és a barátaid, akiket természetesen ingyenjeggyel vittél be magaddal, megőrülnek, de téged ez most nem érdekel. Csak a zene! Bennfentes félmosollyal, fontoskodva odasúgsz valamit a félmeztelen dobosnak( ez mindig tetszett neked az igazi koncerteken, ez az odasúgás, a közönségnek szóló pózok között ez a hirtelen befordulás, a varázsfűszer. Vajon micsoda titkokat osztanak meg egymással? ) A dobos innentől kezdve vállból felemelt egész karral zuhintja a pergőt, mint egy hóhér. Te már most izzadsz, biovirtuális hosszú hajad nedvesen csapzik a szemedbe, kigyúrt szikár mellkasodon indián csontmellény feszül, üvöltve rezeg a gitár az ujjaid alatt és mindjárt be kell lépned az énekkel. Most te vagy a főhős! Te hajtod ezt az ördögmasinát, a motor berúgva. Az arctalan közönség, a dübörgés közepette hallhatóan egy emberként élvez és sóhajt…

Valami apró, idegen zaj türemkedik az álomba. Mi ez? Kis kopogások, mintha kaviccsal dobálnák a teraszt és az ablakot. Ijedten és bosszúsan leemeled a tűt és hallgatózól. Kaviccsal dobálják a teraszt és az ablakot. Túllőtted a hangerőt a nyitott ablaknál. Ez egy lakótelep, basszus. Először arra gondolsz, hogy megsunnyogod. Végülis a zene megszűnt, akárkinek valami baja van, húzzon a... De az előbbi energiabomba és a bosszúság bátorságot fakaszt, tehát kilépsz az erkélyre és óvatosan kikandikálsz a második emelet klausztrofób mélységeibe.
Alant, az árva hinták és a rozsdásodó mászóka mellett, a lazán leszórt sóderon két figura  néz fölfelé. Szíved nagyot dobban! Nem hiszel a szemednek. Az előbbi örömünnep közönségéből csöppentek ide valami csoda folytán. Egy fiú (nálad sokkal idősebbnek tűnik) és egy lány. Egy gyönyörű lány és egy gyönyörű fiú, most még csak ennyit látsz és azt, hogy mindkettőnek varázslatosan, eszementen, igaziból hosszú a haja. Elsőre ez a legszembetűnőbb és legfontosabb.
– Helló kishaver! Tőled szól ez a zene? Ted Nugent, ha jól hallom.
–T-t-t-tőlem - nyögöd ki büszkén. Ezek ismerik a Ted-et! Hihetetlen!
– Figyu! Fölmehetnénk egy kis zenehallgatásra? -- kérdezi magától értetődően, angyali mosollyal és végtelenül kedvesen, miközben arisztokratikusan eregeti a füstöt a cigarettájából.
– Őőőő… persze - veted oda megjátszott lazasággal, miközben belül megrettensz. Meglátják a szomszédok! Hazajönnek váratlanul! Megölnek! Mi lesz, jaj?
– Az a helyzet, hogy nem ketten vagyunk, még jönne pár haver.
– Jó, oké, gyertek - dobod a gyeplőt a lovak közé. Lesz, ami lesz, ezt nem hagyhatod ki. – Második emelet, 13.
– Akkor jövünk - és már kerülik is a kockát, hogy bejöjjenek az elülső kapun.

Na, ezt jól megcsináltad! Most mi lesz? Ez tényleg váratlan meglepetés. Nem, azért ez túlzás. El kéne őket küldeni! Késő! A bejárati ajtó mögött, a folyosón diszkrét, de azért elég hangos szöszmörgés hallik. Elég hangos, hogy a rohadt emeleten az összes rohadt ajtó kukucskálójára, az összes Marika, Irénke és mindenféle XY-nék azonnal egy smasszer mohóságával rátapadjanak. Lesz miről hápogni az XY-okkal a TV-hiradó közben, este.

Miközben kissé ijedten hallgatózol és reménykedsz, hogy nem találják az ajtót és talán elmennek, halk kopogás hallatszik. Ettől kicsit megkönnyebbülsz: nem süketen nyomják a csengőt, kopognak. Megnyugtató. Sóhajtasz egyet és Caesar-ként átléped a Rubicon-t, elvetett kockád csontzörgése visszhangzik zúgó fejedben, a kulcs után nyúlsz és kitárod a bejáratot.
– Hellóka, jó helyen járunk?
– Őő, igen, gyertek be – rebeged, miközben áttekinted a tömeget. Hatan-heten vannak csupán, fiúk-lányok vegyesen, de ez most egy teltházas Bem-rakpart beengedéshez hasonlít. Ádám, segíts! Te szülted őket, a Fekete gépedből jöttek elő…

Gyorsan  besurrannak a szélesre tárt ajtón, rutinosak, tudják, hogy mindig és mindenkor tilosban járnak. A szűk előszoba átváltozik a Woodstock-i nagyszinpad előterévé. Oly sokszor láttad ezt már, filmen, az Ifjúsági Magazin elrettentőnek szánt fotóin, a Képzelt Riport lemezborítóján, az Ifiparkban, a Tabánban, de nem az előszobádban. Ott nem.
És micsoda csodás kép ez: hajak, szakállak, színes csőnadrágok,hanyagul, félig begombolt ingek, igazi, kopott farmerdzsekik, szarvasbőr fityegők, széles övek, indián tarisznyák(valahogy szimatszatyor egy se), brutális csizmabakancsok, mokasszinok, óriási khaki hátizsákok és, és… a mintás pólókon átsejlő, vadító női mellbimbók a fonott nyakláncok, kagylók és tollak sűrűjében.
Ezek igaziak!

Nem “csövesek”, hála az égnek nem is “digók”, mondjuk ők nem is lennének itt. Ezek az igaziak mindig megjelentek az eseményeken és aztán hétköznap sohasem lehetett őket sehol sem látni, rejtélyesen eltűntek a bulik után. Ki tudja honnan, ki tudja hová. Mindig külön csoportosultak, sohasem vegyültek, ha cigit kértek nagyritkán, azt udvariasan, és feltétlenül megkináltak cserébe ezzel-azzal. Éles ellentétben álltak a tömegével jelenlévő hétvégi lázadók csalódást keltő, fantáziátlan látványával az obligát gázálarctáskával, a pvc-karkötővel, a Trapper-farmerral, az Alföldi-papuccsal, az éppen csak fülre lenövő zsíros hajakkal, az igazi Pataki-slepp, a hazugság maga, mint az napnál is világosabban kiderül majd húsz év múlva, bár később majd látsz cifrábbat is, hetyke betyárbajuszkás punkokat Karcagon, de az már egy másik idősík…
Te nem azok közé tartozol. Ezt reméled legalábbis. Ezeket meg vágyakozva figyelted mindig, most meg házhoz jöttek! Őrület! Minden kétséged és riadalmad elszáll.

Ekkor döbbensz rá, hogy itt, a hun-viking-apacs horda kellős közepén rajtad csak egy itthoni kinyúlt poló és szerencsére a csinosabbik rugdalózógatyád van, bár a helyzeten kissé javít, hogy mezítláb vagy. Nem különösebben zavarja őket, téged azért kicsit, de hát nem sminkelhettél egész nap erre az alkalomra és a hajad se fog hirtelen megnőni most. Zavartan köhhintesz, idegesen megigazítod a szemüvegedet és megkezdődik a kölcsönös üdvözlés és bemutatkozás ceremóniája, ami felszabadítóan és meglepően tiszeteletteljes. Láthatóan nagyon hálásak a bizalomért: mélyszembenézős kézfogások, puszik. Büszke vagy és diszkréten recsegve nősz öt centit.
Kiderül, hogy van köztük egy  lengyel pár.
Na, ez végképp! Lengyel! Wolność! Ezt a szót mindenki ismeri errefelé harmincon alul. A Lengyel Kultúra Háza. Jazzlemezek. A kósza hírek a czestochovai kegyhelyre rátelepült, búcsúba burkolt, évenkénti nagy “hippi”-fesztiválról, a tüntetésekről, sztrájkokról. Ájult romantika…
Miközben tessékeled be a szűk szobába a seregletet, agyad gyors snapshot-ot csinál a pillanatról. Maradjon így! Még sokáig! Legyen hol, mit, min, mivel, közben valahol sztrájkolnak, olyan jóleső erre gondolni.

Nem sok szó esik, nem kell magyarázni semmit, a helyzet egyértelmű, nincsenek kérdések. Miután elégedetten látod, hogy magától értetődően mindenki a padlóra szándékozik letelepedni, gyors mozdulatokkal és kis segítséggel, minden mozdíthatót, fölösleges fotelt, asztalkát, széket kihajítasz az ablakon… illetve csak az előszobába, másik szobába, erkélyre. Most már a házigazda teljes magabiztosságával kaparod elő a dugicigidet, lágy osztrák Milde Sorte, édes kínai Golden Deer, bika kubai Habanero, ilyen ínyenckedés folyik a suli klotyóban, azannyukistenit. A mélységes mély katonai zsákok fenekéről üvegek kerülnek elő: Wodka Zubrowka, Debrői Hárslevelű, valami mennyei félédes vörös, Dobó István uram házatájáról. Pohár nem kell, a butykosok szertartásosan és áhítattal körbejárnak, mindenki rápippant, füst a négy égtáj felé.

–Akkor Ted Nugent? Vagy más? Vannak még itt dolgok.
– Nem, nem, Nugent jöhet – mondja az arkangyal, akivel az erkélyről tárgyaltál.
Óvatosan odaspiccelsz a lábak között a lemezjátszóhóz és már halkan serceg is a tű, hogy aztán fölrobbanjon. Mindenki üdvözült mosollyal hátrébbdől. Lassan eregetik a füstöt. Szemek lehunyva. Az üvegek néha szelíd érintéssel gazdát cserélnek. Most valahányan kollektíve moziznak a homlokuk mögött. Elemelkednek a földtől és lazán levitálnak a tömör hangszőnyegen. Még az ócska hangcucc is megtáltosododik és az odaképzelt, gyomorrezgető subbass-lábdob páros gyorsabban repít mint a gondolat, süvöltő gitárszólam-szárnyakon, torokrepesztő ének-menetszélben.
A szűkreszabott vinyl-húszperc hamar eltelik, de talán jó is így, kell a lélegzetvétel, a mocorgás, és ott van a B-oldal ígérete. Teljes a szótlanság. Nincs mit mondani.
Kissé szédelegve megfordítod a lemezt és a varázslat folytatódik.
A kis szünet kizökkent. Fejedben zubog a még szokatlan szesz és nikotin. Büszkén élvezed az élményt. Úgy érzed, ez majdnem olyan, mintha te játszanál! Nekik! Lopva körbepillantasz. Szemed találkozik az egyik lányéval, aki a szemben lévő sarokban kucorog. Mélyet slukkol és édes romlottsággal rádmosolyog. Téged a tarkódtól a sarkadig megcsap a 220. Ez is valóság! Ez már nem léggitár. Ott és akkor megszületik benned valaki új, még csak homályosan, meg se tudod fogalmazni… De annyit érzel, hogy igaziból, nekik, ezeknek, mindig!

Később, továbbra is szinte teljes szótlanságban és nagy figyelemmel még háromszor meghallgatják ugyanazt a lemezt, bár fölajánlod, hogy esetleg jöhetne valami más. Nem, csakis ezt. Stranglehold. Közben kiürülnek a flaskák és amikor a B-oldal utolsó hangjai elhalnak, összenéznek és lassan szedelőzködni kezdenek.
– Segítsünk rendet rakni?
– Nem, nem, hagyjátok csak, majd elintézem – mondod szomorúan és hirtelen rád tör, hogy még nem vagy abban a helyzetben, hogy velük tarts.
– Hát akkor köszönjük a csodás délutánt. Jó az ízlésed. Ritka az ilyen jó zene. Na ja, Amerika… Akkor megindulnánk lassan.
– Gyertek máskor is – mormogod inkább csak magadnak, hiszen tudod te is, hogy ez lehetetlen, megismételhetetlen.

–Persze, persze – nevet rád szélesen a főkolompos – gyere, adj egy pacsit!

És kapsz még egy ajándékot: nem klasszikus kézfogás következik, hanem az erős fajta, a kulcsolós, könyökösszeérintős, behúzós. Elsőre nem is tudod, hogyan kell az ilyet, ő irányít mint egy harcművész. Ölelés is jár, hosszú, szoros, szinte fojtogató. A többi fiútól ugyanez, a lányoktól lelkes, bizsergető, puha igéret.

Aztán már csak a vállalható kivonulás a bejáratin. Marika, Irénke, a kukucskálón pásztázza a terepet és kéjesen kacérkodik a telefonkagylóval: rendőrség, ki kell hívni a rendőrséget!
Te fáradtan, de vigyorogva magadra zárod az ajtót. Újra egyedül. Talán kicsit túlzottan is. Beténferegsz a széthordott szobába és bambulsz az ürességre.
– Héjj!! – hangzik lentről és te megbokrosodva botladozol ki az erkélyre.
Ott vannak egyrakáson, a csodakaraván. Mindenki integet. Te bágyadt mosollyal visszalengetsz magándísztribünödről. Végül elindulnak, lassan eltünedeznek  a park fái között, aztán végleg a szembeház sarka mögött.
Ki tudja honnan, ki tudja hová?      


Megosztás a Facebookon