A világ nekem a folyóra nyílt – egészen pontosan a Kis-Dunaág Szentgyörgypusztától Dunabogdányig húzódó partszakaszára - s ez számomra még a tündértükörnél is többet jelentett. Valami egészen magasrendű dolgot, amiben persze benne volt a honszeretet is, meg a többi nemes idea, amit csak akartok, de –ismétlem- több volt ez mindeneknél!
Ott fenn a sárkányon lebegve, meglovagolva a rohamozó szelet, a reggelek jutottak eszembe először, amelyek gyermek –és kamaszkoromban hosszú éveken át május végétől szeptember elejéig itt a Duna mellett virradtak rám.
Az élményszerűség azzal indult, hogy egyedül lehettem abban a szobakonyhás odúban, ahová családunk beszorult, és élni igyekezett. Azzal a sűrűn emlegetett bölcsködéssel, miszerint „sok jó ember kis helyen is elfér”, az a fő gondom, hogy az ellenkezője épp úgy igaz.
Valami olyan hangulat volt ez, mint amit a határon lévő katonaiskola növendéke, Bébé élt át egyszer egyedül a folyosón, hajnal előtt. Még aludt a világ kint is, bent is, mégis a fiú mintha szélnek zúgását hallotta volna, és hang nélkül dúdolni kezdett magában valami indulófélét. Tudta, hogy az áldott békességnek öt perc múlva vége szakad, és kezdődik a tánc. De nem bánta. Valami elmondhatatlan, újfajta nyugalom fogta el, amit nem is kellett jól megjegyeznie, mert tudta, hogy úgysem veszíti el többé.
Amikor az ember kilépett az udvarra, megcsapta a harmatos háztetők illata. És a szél (valami légmozgás mindig volt) a folyó szagával fürdette meg a tüdejét, a bőrét. A háznak súlyos fakapuja volt, s ezen kilépve az első pillantásom a kicsi kápolnára esett, homlokzatán az 1701-es dátummal.
(Csak felnőtt koromban tudtam meg: Esztergom 1686-os visszafoglalása után a visszavonuló törökök itt vertek hidat menekülni kívánván a harapófogóból, hogy dél felé vonulva csatlakozhassanak a még meglévő nagyobb seregtestekhez. És itt végezték ki azokat a janicsárnak szánt gyermekeket, akik a zűrzavarban már csak nyűgöt jelentettek számukra. Csontjaikat később az útépítésnél találták meg. A kápolna az ő emlékükre épült 1701-ben. Azt sem tudhattam, hogy azok a hatalmas, simára koptatott kőtömbök, amelyeken leereszkedtem a vízhez, s amelyek a kápolna fundamentumát képezték, a török hídfőállásból maradtak.
A vízben fáradhatatlanul remegett, lüktetett, siklott, csobbant és vibrált az élet. S az ember akkor futni kezdett. Végigfutott a füves parton, be a füzek közé, ahol megcsapta az éjszaka meggyűlt jó szaga. Ez az edzés kiégetett belőle minden milligramm salakot. Aztán a Kisoroszi révvel szemben belecsobbant a vízbe, és hosszú, erős csapásokkal átúszott a túlsó partra.
Volt ott egy óriási kidőlt fa, végig lehetett nyúlni rajta. A simára koptatott törzs meleg volt, és magába szívta a nyár illatát. Itt jó volt. Ha néha hunyorogva kinyitottad a szemedet, láttad, hogy a fény zöldes máglyaként lobog és füstöl végig a víztükör felett. Néha rablóhal vágta szét a simaságot vad burványt vetve. És hirtelen úgy érezted, hogy egészen áthatnak ezek a csodák. Testi és szellemi látásod egyaránt hirtelen kitágult, szokatlanul erőssé és világossá vált. A lobogó, párás fényben szokatlanul közelinek láttad a hegyeket, a kis zöld templomtornyot, a hajóállomást, s a parton végig a hatalmas ezüstzöld fákat.
Aztán ismét lehunytad a szemed, hagytad, hogy a partra futó apró hullámok és a szél összhangzata elzsongítson. Ez a finom áramlás, évszázadok, évezredek óta meglévő szagokat hozott: friss víz és felhevült kagylópor, fűzlomb és fakorhadék, iszap és vizes kavicsok illatát. És az ember ekképpen tűnődött:
„Kinek köszönhetjük ezeket a csodákat, amelyek ilyen bőségben jutottak nekünk… az életet?”
Valószínű, hogy mindez nem volt ilyen összefüggő, ahogy itt leírtam, sőt biztosan nem volt az; de így is elgondolhattam volna.
A világ ekkor már kezdett felébredni, s magára találni. A Duna borzongva nyújtózott. Éhes madarak rikkantgattak. Fenn mindig egy halászsas pár körözött kifeszített, mozdulatlan szárnyain lebegve, és a vakító kékség áttetszett evezőtollaik szegélyén. Itt feküdtem, amíg a bőröm át nem forrósodott, és ismét hevesen kívánni kezdtem a vizet.
Hogy mi volt az a látomásszerű valami ezeken a reggeleken? Egy olyan érzés, hogy én vagyok az első ember a teremetés utolsó napjának reggelén. És az, hogy „ímé minden igen jó.” Úgy éreztem, mint aki a mennyeknek országába tekint.
Valami velőtrázó szépségük volt ezeknek a reggeleknek. Mintha egy pillanatra megérintett volna az a képesség, hogy ne csak külső jelekből ismerjem fel a szépséget, hanem lássam meg azt a világra kitárt kart, amely magához ölel minden nyomorúságot és szennyet. Mintha e két végtelen karhoz tartozó alak most megállt volna velem szemben, hogy színről színre láthassam.
Később, amikor néha úgy éreztem, hogy egy verembe kerültem, ahová „testvéreim” hajítottak be, ezeket a pillanatokat igyekeztem felidézni. Máig ez az én egyik titkos, elvehetetlen erőforrásom. Elég belőle egyetlen csepp, és az indulat, a mérgezett vér kiszalad tőle a fejemből.
Baróti Szabolcs
Megjegyzés: a fenti részlet Baróti Szabolcs Noé bárkáin Nemzeti parkjaink regénye című könyvéből való. (Püski, Budapest 2004.)
Baróti Szabolcs (1943-2012) író, a Magyar Nemzet újságírója, gyermekkorát Dunabogdányban töltötte, mert rokoni szálak kötötték ide. Később ide is költözött, a Szent János téren lakott élete végéig. Számos írása jelent meg a Bogdányi Híradóban is.
