Újra divat „svábnak” lenni Bogdányban?

Válogatás a Bogdányi Híradóban korábban megjelent írások közül.

Újra divat „svábnak” lenni Bogdányban? címmel jelent meg Vogel Norbert írása a Bogdányi Híradó 2014. júniusi számában. 

 vogel-norbert.jpg

A magyarországi német identitásra ma már aligha tekinthetünk magától értetődőnek, egyre kevésbé mondhatjuk, hogy velünk születik, sokkal inkább „választható” érték. A német nemzetiségi normakövetés döntő többségében nem képezi a családi szocializáció szerves részét.

Gondolom ismerős a régi sztereotípia: „a svábok szorgalmas, rendszerető emberek”, na ezt azért minden sváb származású szívesen vállalja. A kettős identitás viszont egyre inkább elvont fogalommá silányul. A dialektus kikopik, azonban nincs értelme siratni, hisz ennek önmagában nincs elsődleges identitásképző ereje, ahogy funkciója is már jó ideje meglehetősen kevés van. Az irodalmi német nyelv helyettesíteni nem tudja, ennek ismerete az oktatás és a német nyelvterületekkel való kapcsolattartás szempontjából fontos. Nagyobb részben a kulturális tradíciók továbbadása sem az elsődleges szocializáció (család) keretein belül történik. Ennek hangsúlyos terepe ma nálunk többek között az óvoda, az iskola, a zeneiskola, majd később a különböző nemzetiségi kultúrcsoportok. E munka záloga pedig a család, a szülők nagyfokú támogatása, ami szerencsére adott Dunabogdányban.

A második világháború utáni történések és az idő múlása megtették hatásukat. A nagyszülők már alig mesélnek, egyre kevesebben tudják, mire is emlékezünk például minden év augusztusában, a nénik nem súgnak össze svábul a hátam mögött a templompadban. A fiatalabb generációk a fent nevezett folyamatoknak megfelelően hiányos nemzeti identitásuk kompenzálásaként vagy kiegészítéseként előszeretettel kölcsönöznek német nemzeti elemeket mai német nyelvterületekről. Részben ennek tudható be például az is, hogy nemzetiségi rendezvényeken a fiúk gyakran bőrnadrágot és kockás inget, a lányok pedig dirndlit viselnek, a bálokban a zenekar mai osztrák és bajor slágereket (is) játszik. A résztvevők magyarul beszélnek egymással, ha a moderátor csak németül beszélne, a tisztelt nézőközönség bizony könnyen zavarba esne. Ez egy folyamat, viszont ki kell jelentenünk, hogy e kellékeknek nem sok köze van a német nemzetiséghez, a hagyományokhoz. Én is hallgatok és játszom mai osztrák és német zenét, mert szeretem, de nem ettől leszek libabőrös, sőt van „I love Deutschland” feliratú pólóm is. Tehát nem a díszletek ellen vagyok, megvan azoknak is a helye és a miértje – például nem volt annyira jellegzetes a korabeli helyi viselet, így némiképp érthető is lehet a mellőzése – de tisztában kell lennünk vele, hogy nem ez szimbolizálja értékeinket. Úgy gondolom, ezt egyre többen hasonlóképpen látják.

Korántsem az a célom ezekkel a sorokkal, hogy túlzottan negatív képet fessek a helyzetről. Úgy gondolom, hogy a kritikus gondolkodásnak helyt kell adni. Az idő új kérdéseket vet fel, melyekre meg kell adnunk az elfogadható választ, ami kétségkívül konfliktusokkal jár.

El kell dönteni, hogy a csomagolás mellett, fontos-e még a tartalom? Kell-e foglalkoznunk ilyen mélyrehatóan a kérdéssel vagy elég a továbbiakban a felszínt kapargatnunk? Tehetünk úgy is, mintha semmi gond nem lenne, és korunk értékválságában karba tett kézzel nyugtázhatjuk, hogy a sváb kultúra érintetlen kis szigetként mindezen folyamatoktól mentesül. Örülnünk kell annak, hogy a nemzetiségi rendezvények látogatottsága emelkedik, újra divatba jött a bálozás, az újévi koncert nemzetiségi blokkja pedig bármelyik színpadon megállta volna helyét. Örvendetes az is, hogy Dunabogdányban 2010-ben 271 személy kérte felvételét az önkormányzati választások német nemzetiségi névjegyzékébe.

A legutóbbi népszámlálás alkalmával 800-nál is több ember vallotta fontosnak a német nemzetiségi értékeket, idén pedig 164-en kérték felvételi kérelmüket a német nemzetiségi névjegyzékbe olyan formában, hogy az országgyűlési választáson is a német listára szavazhassanak. Bár ez egy megosztó momentum volt a magyarországi német nemzetiség életében – amelyről bizonyára még sokan, sok helyen, sokféleképpen és sokszor fognak értekezni – mindenesetre előremutató őszre nézve, hisz biztosra vehető, hogy Bogdányban növekedni fog a négy évvel ezelőtti önkormányzati választáson helyi német nemzetiségi képviselőkre szavazók száma is.

Tehát fel lehet mutatni hangzatos számokat. Azokkal nem állunk roszszul, sőt akár elégedettek is lehetnénk. Azonban ha az utcán a német turistának azt sem tudjuk elmagyarázni, hogy hol van a legközelebbi buszmegálló; egy imát, egy mondókát nem tudunk svábul vagy németül elmondani; kevés fogalmunk van a magyarországi német nemzetiség történelméről; van, aki még mindig azon versenyzik ki a nagyobb sváb, akkor mit ér az egész? Akkor nem vagyunk más, csak egy statisztikai adat. Netán ennyi maradt volna? Mindezek tükrében bőven akad tennivaló. Az „ikszelésen” kívül sokat tehetünk jelenlétünkkel a nemzetiségi rendezvényeken, zenénkkel a zenekarokban, énekünkkel az énekkarokban, táncunkkal a színpadon és a parketten, nézőként pedig a nézőtéren. Ha egy értéket fontosnak gondolunk, ki kell állni mellette, ha mással nem, a jelenlétünkkel. A buli is kétségkívül fontos, hiszen összetart egy közösséget, de nem csak akkor kell ott lenni. Azt nem állíthatjuk, hogy az érdekképviselet haszontalan lenne, hiszen számos lehetőséggel jár. A magyarországi német nemzetiség jövője azonban elsősorban a családokban dől el. A hagyományőrzés, a német nemzetiség képviselete pedig nem arról szól, hogy imádjuk valaminek a hamvait, hanem hogy tovább adjuk a lángot. Legalábbis megpróbáljuk.

Mint némettanár fontosnak tartom, hogy tanuljunk meg rendesen németül és használjuk is tudásunkat, amikor csak lehetőség nyílik rá. A német nyelv szerepét sosem veszi át az angol, ne hagyjuk magunkat meggyőzni az ellenkezőjéről. Mint a Singkreis vezetője és a nemzetiségi kultúra ügyének képviselője fontosnak gondolom, hogy elmenjünk a nemzetiségi rendezvényekre, bíztassuk a gyerekeket arra, hogy részt vegyenek a különböző kultúrcsoportok életében az óvoda és iskola után is. Egymás produkcióját pedig illik megnézni és meghallgatni. Fegyelmezetten. A dialektus eltűnik, a történelem megfakul, a sváb életérzés utolsó bástyája valószínűleg a kultúra marad. Ha marad. Mint fiatal, pedig azt mondom, hogy a legnagyobb felelőtlenség lebecsülni és kihasználatlanul hagyni a fiatalok képességeit, rátermettségét és tenni akarását, ignorálni véleményüket. Amikor mi fiatalok, felhívjuk egy hiányosságra, tévedésre a figyelmet és javaslatot fogalmazunk meg, nem szemtelenek vagyunk, csupán más megvilágításba helyezve a dolgokat, a legjobb megoldásra törekszünk, amelyet vita nélkül megpróbálni lesöpörni az asztalról úgy gondolom, hogy jelen helyzetben legalábbis felelőtlenség. Az életkor nem gyengeség, hanem erény! Az idősebbnek tapasztalatot, a fiatalabbnak emellett lendületet biztosíthat.

Mi volt a célom ezzel a pár sorral? Jogos lehet a kérdés. Ha már csak egy ember elmosolyodott, bólintott egyet vagy rázta a fejét bármelyik szavamnál – tehát pár perc erejéig érdeklődött a téma iránt – akkor nyugodtan mondhatom, hogy egyelőre ennyi, nem több. Sokan bíztattak arra, hogy összefoglaljam gondolataimat, hogyan is látja a helyzetet egy, a témával régóta aktívan foglalkozó fiatal. Persze egy oldalban nehéz ezt megtenni, nem is sikerült, de felütésnek jó, lesz folytatás, bár az interakció hiánya miatt nem ez a legmegfelelőbb fórum. Amúgy is inkább tenni szeretnék, mint beszélni. Ahogy eddig is. Amikor a témában gondolatokat fogalmazunk meg, az érzelmek mellett tudni kell önkritikusan is gondolkodni. Én így látom. Úgy gondolom, hogy Dunabogdányban a legtöbb vitás kérdés félreértéseken, a kommunikáció hiányán alapul. Ezek közül a kérdések közül emeltem ki néhányat. Mit jelent ma Bogdányinak, bogdányiként „svábnak” lenni? Vannak, akik szerint kiváltság. Szerintem érték és lehetőség. A kérdés csupán az, ki milyen módon él vele?

Vogel Norbert


Megosztás a Facebookon