Hogy a nemzetiségekre általában politikai tényezőként tekintenek, ebben nincs újdonság a történelemben, különösen egy több-nemzetiségű országban illetve régióban. Ha szűkebben a magyarországi német nemzetiséget vesszük, akkor a 18. századi betelepüléstől napjainkig tartó időszakban két, egymással összefüggő időszak marad, amikor politikailag is felértékelődött a szerepe ennek az etnikumnak. Ez a Horthy – korszak valamint az 1945 utáni időszak. A Horthy – korszakban az 1930-as évekre megerősödő, és a Közép Európai térséget is mindinkább erőterébe vonó Német Birodalom nyugtalanító hatása az, amely különleges helyzetet teremtett a hazai németség számára. A német és magyar politika is magas szinten foglalkozott a mintegy félmilliós hazai németséggel, amelyben a diskurzus a lojalitásról, az értékválasztásról, és a nemzetiségi jogokról szólt.
Ez a felértékelődés sajnos azzal is járt, hogy kevés esély nyílt arra, hogy a németség önmagát, önmaga képviseletét, a saját maga álláspontját érdekei mentén differenciáltan jelenítse meg. De lehetőséget adott valamiféle kifejezésre. Ha a kérdést átfogóan szeretnénk vizsgálni, számba kéne vennünk a szervezeti, intézményi illetve egyesülési lehetőségeket, valamint a szocializációs színterek (iskola, egyházi élet, stb.) elvi és gyakorlati állapotát, de most nézzük meg a legkézenfekvőbb politikai megnyilatkozást, a választásokat.
A dualista időszak választásai kis túlzással nyílt, járási székhelyre tartó kortes utak voltak csupán. A Károlyi – korszak demokratikusabb választójogi törvényt ugyan hozott, de az általa kitűzött választást már az a Tanácsköztársaság tartotta meg, amely addigra nemcsak korlátozta a választójogot, hanem csupán a szocialista és szociáldemokrata közös jelöltekre lehetett szavazni. Így a választások történetéből esetünkben az 1990 utáni korszakot leszámítva a Horthy – korszak, valamint a közvetlenül a második világháború utáni, a kommunista hatalomátvételbe tartó korszak választásait érdemes górcső alá venni. Azzal együtt, hogy a választójogi szabályozás mindkét esetben erősen korlátozó tényező, mennyire is reprezentatív az eredmény. Az 1945 utáni rövid periódus választásainál (1945., 1947.) a svábságot erősen diszkriminálták úgy a hétköznapokban, mint a választójog érvényesítése terén. Ezért különösen a Horthy – korszak választásai figyelemre méltóak, dunabogdányi szempontból a nemzetiségi dimenzión kívül nem is nagyon adható magyarázat annak különleges mivoltára, az országostól és átlagostól való különbözőségére.
A második világháború kitörésének „előestéjén” tartott 1939-es választásnál sikerült az ellenzéknek, főként az egyre magabiztosabb szélsőjobboldalnak elérni, hogy végre ne nyílt szavazással válasszanak a vidéki településeken. A kormánypárt ezért ezen a választáson a választókerületek átszabásával valamint a választásra jogosultak számának további szűkítésével kívánta pozícióit megtartani. Országosan az 1939-es választáson a jogosultak száma a népességnek körülbelül 30 %-át tette ki, a Tanácsköztársaság idején érvényben lévő mintegy 60 %-kal, a mai mintegy 80 %-kal szemben. A műveltségi cenzus (a 6 elemi elvégzése) 250 ezer fővel csökkentette a választói létszámot, a törvény továbbá a polgároktól 6 év helyben lakást kívánt meg úgy, hogy a férfiaknál a 26., a nők esetében 30. életév betöltésével járt szavazati jog. (Ne feledjük: az akkori társadalomban sokkal nagyobb számban voltak a fiatalok, mint napjainkban és a várható élettartam 57 év körül volt, ma 75 év.) Bevezetésre került a többes választójog. A választók kétharmada 2 (listás és egyéni) szavazattal rendelkezett. 260 főre növelték az országgyűlés létszámát (135-en egyéni választókerületből, 125-en listán kerültek be a képviselőházba.) A Horthy-korszak szigorodó választójogi törvényei következtében az 1939-es országgyűlési választáson közel 400 ezerrel kevesebb választó volt, mint 1920-ban, miközben az ország népessége 15%-kal nőtt. A titkos szavazásért „cserében” bevezetett kormánypárti biztosítékok a kormánypártok sikerét hozták: 1939-es választásokon országosan 50,66-os szavazati aránnyal a mandátumok 69,62 százalékát szerezte meg a kormánypárt. Második helyen mintegy 14 %-os szavazati aránnyal a mandátumok 11 %-át a Nyilaskeresztes Párt kapta.
Dunabogdányban listás szavazásra 1420 személy volt jogosult. Ebből végül 1348-an voksoltak, 1292 szavazat lett érvényes. Az eredmény mellbevágó: 862 fő (66,72 %) szavazott a Nyilaskeresztes Pártra. Beszédes, hogy a kormánypárt csak a harmadik helyen végzett. Az egyéni képviselőválasztás a választási kerületben az új választójogi törvényen kívül is külön izgalmakat rejtett, ugyanis az 1910 óta e kerületben győztes, a tevékenységét a Horthy – korszakban is folytató és az állandóságot jelképező Almásy László ezen a választáson nem indult, 1936-ban elhunyt. Három jelölt mérettette meg magát: a kormánypárti (MÉP) Teleki József, a Nyilaskeresztes Párt jelöltje, a Szálasi - perben később halálra ítélt és kivégzett Csia Sándor, valamint a szociáldemokrata (SZDP) Bechter Péter. A mandátumot végül 52 %-kal Csia Sándor nyerte, Dunabogdányban ennél jóval nagyobb támogatottságot szerzett: 73, 52 %-ot! (Teleki 22,66, Bechter 3,86 %-ot).
A választókörzetben tehát a nyilasok győztek, még a magyar, és a kisgazda Tildy Zoltánt néhány éve még saját lelkészeként számon tartó Tahitótfaluban is mintegy 30 %-ot kaptak. Az is megérne egy misét, hogy a hazánk e táján a magyar települések némelyikén ez miért is volt így, ha országosan nem. De a körzetben a német nemzetiségű településeken nagyobb arányú volt a nyilas győzelem, az összefüggés a német nemzetiség jelenléte és a nyilaspárt sikere között tehát kimutatható (pl. Budaörs: 54,75%, Budakalász: 50,72 %). Dunabogdányban volt a legnagyobb, kétharmados eredmény! Sokkoló. Egyediségében különösen erősen. Azt is mondhatnánk, hogy micsoda „náci” fészek volt ez itt! Vérmesebb értelmezésben a bűn és bűnhődés szükségszerűségén filozofálhatunk, mindjárt a korszak – környező településeken szóbeszédben megfogalmazott -bélyegével: „lám, lám, Kisberlin”. Így „érthető és jogos” az egy évtizeden belül bekövetkező kitelepítés?
Azonban a kérdés nem ilyen egyszerű! Ha visszaugrunk a Horthy-korszak két korábbi választásához, amelyek – mint utaltunk rá – még ráadásul nyílt szavazással is jártak, vagyis ezekkel kapcsolatban az egzisztenciális félelem és egyéb presszió valóságként lehetett jelen, érdekes megvilágításba helyezik az 1939-es választást és talán az okokra is rámutatnak.
Tudnunk kell, hogy az 1939-es választás nyilas győzelmét leszámítva, a körzet mindig kormánypárti győzelmet hozott, az 1926-os, valamint 1931-es választáson ráadásul csak egy jelölt indult, ebben nem sok izgalom volt tehát: egyhangú lett az eredmény. Viszont az 1922-es választáson valamint az 1935-ös választáson, amint lehetősége adódott rá, Dunabogdány eltért a körzeti eredményektől. 1922-ben mintegy 60 százalék a szociáldemokrata jelöltre (Gonda Béla, MSZDP) (országosan 10 %-ot ért el a párt), 1935-ben 79 százalék pedig a legitimistákra (Vértes István, NLNP), (országosan 2 %-ot értek el a legitimisták) szavazott.
Íme, itt egy közösség, amely „hithű” szociáldemokratából szűk másfél évtized leforgása alatt „büszke királypárti” lesz, majd 4 évre rá – bejárva a girbegurbás politikum széles spektrumát - „Szálasi-rajongó”! Végig kétharmad közeli, vagy inkább azt meghaladó aránnyal. Magyarázatul azt állapíthatjuk meg felelősséggel, hogy a valódi értékválasztásra nem derítettünk fényt. Arra azonban igen, hogy a dunabogdányiak kimondottan protest szavazók voltak a Horthy - korszakban. Vagyis, ha adódott lehetőség arra, hogy ne a kormánypártra szavazzanak, ezt elsöprő többséggel megtették, méghozzá úgy, hogy egységesen egy irányba húztak, akkor is, ha több ellenzéki közül választhattak. A Horthy – éra iránti negatív érzület bizonyára annak nemzetiségi politikájában keresendő. Ennek egyik terepe az iskola volt, ahol 1904-től, majd a Horthy-korszak nagy részében folyamatosan napirenden volt a sokszor erőltetett magyarosítás. Ezen kívül úgy érezhette a falu sváb gazdasági elitje, hogy a lehetséges további gazdasági - társadalmi felemelkedés feltétele is a teljes magyarosodás. A következtetés az, hogy e korszak helyi választási eredményeiben a magyar kormányerők irányában a protest-jelleg nagyon erős. Ez az ellenállás, amikor formát keres az önkifejezésre, nem jelent ideológiai megkötöttséget és a protest-jellegén túl elvi-ideológiai alapot. Kijelenthetjük, hogy nem sok mindennel volt felvértezve a dunabogdányi német közösség, amikor az 1930-as évek végén – a német nemzetiség történetében először – tényleg elhúzták előtte a „mézesmadzagot” a Volksbund-dal. Egy olyan struktúrával, amelyet kimondottan számára készítettek el a nagypolitika boszorkánykonyhájában. Hozzátéve, hogy ennek a képződménynek a támogatásában sem volt homogén a bogdányi közösség.