ZÁSZLÓK, HIMNUSZOK /Bogdányi Híradó 2014. április
Néztem a híradásban a helyi német nemzetiség kampányát a nagyon fontos választási regisztráció kapcsán és feltűnt valami apróság. Persze nem teszek úgy, mintha számomra újdonságszámba mentek volna a használt díszletelemek, tudniillik a rendezvényen, az asztalon – a magyar mellett – a német zászló is ott állt. Sváb származásúként és mind a történelem, mind az identitáskérdések iránt fogékony emberként nem értem ezt: mi köze van a hazai németségnek a német trikolórhoz, és kiszélesítve a dolgot, tegyünk említést arról, hogyan kerül a képbe a német nemzetiségi himnusz? Úgy gondolom, jelenkorunkban és az elmúlt évtizedekben talán még kevésbé adódott mód vagy igény a nemzetiség mibenlétének megválaszolásához, viszonyítási pontjainak kijelöléséhez, identitásváltozásainak elemzéséhez, ami a vonatkozó társadalomtudomány mellett természetesen elsősorban a nemzetiség feladata lett volna, illetve lenne napjainkban. Mert az értő kutatás és az önreflexió kiegészítve adhat választ a nemzetiség jelenkori helyzetének megismeréséhez és jövőképének meghatározásához. Elsősorban ezek hiányosságainak tudom azt be, hogy a szimbólumok tekintetében (is) nagy a bizonytalanság. Nem állítom, hogy én tudom a végső választ vagy igazságot, de a történelmi folyamatok előttem korántsem indokolják illetve erősen vitathatóvá teszik a mai szimbólumrendszer használatát. A nemzetiségi himnuszt tekintve vélek némi, méltányolható logikát, a német állam szimbólumainak használata esetén azonban egyáltalán nem.
Megértem, hogy ebben a kérdésben nincs könnyű dolga a hazai németségnek. Ismeretes, hogy a mai magyarországi németség nemzetiségi identitású része nagyrészt közvetlenül a török időket követően érkezett Magyarországra, a bevándorlók szinte kizárólag kézműves-paraszti foglalkozásúak voltak és több tartományból származtak. Tárgyunk szempontjából nagyon fontos körülmények következnek ebből. Tekintettel arra, hogy a nagyszámú, mára maradéktalanul asszimilált városi-polgári németség más történeti kontextusban érkezett magyar földre és teljesen különállt az előbbi csoporttól, ezért a hazai svábság nagyon sokáig nem rendelkezett értelmiségi réteggel, ami artikulálhatott volna valamiféle irányt, képviseletet. A vesztfáliai béke (1648) után tartományaira hullott Némethon, amely korábban is fejedelemségek laza hálózatából tevődött össze, a kivándorláskor nem képviselt olyan államszervezetet, amely valamiféle egységes német államiság felé mutatott volna. Ez a 18. századi kivándorlás után indult nemzetfejlődéssel valósult csak meg. Noha ettől kezdve először természetesen a városi polgárság célkitűzéseiben, majd szélesebb körben végig napirenden volt, csak 1871-ben öltött testet Németország megalakulásával. Ebből és a német nemzetfejlődés élményéből, a német nemzettel való eszmei kötődésből tehát a kivándorolt németség kimaradt, mivel a kibocsátó területtel a viszonya csakhamar megszakadt. Ezt a „hiányosságot” a két világháború között pótolni kívánták, főként politikailag a náci Németországgal kapcsolatot ápoló körök, de erősen vitatható ennek a beágyazottsága és a kulturális hagyományápoláson túlmutató szándékainak sikeressége. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a kibocsátó nemzethez tartózás hiányát évszázadok alatt inkább a helyi, lokális identitás megerősödése pótolta, amely egy kisebb keretben vélte megjelölni és megtalálni azt a teret, ahol a közösség többségként élhette meg identitását. A különböző sváb falvak ugyanolyan „idegenül” tekintettek egymásra, mint más nemzetiségű falvakra, nyelvük, a különböző tartományok dialektusai is inkább elválasztották e közösségeket egymástól, mintsem összekapcsolták volna. Ezért e széttöredezettség okán a legutóbbi időszakig nehezen vagy erőltetve jelenhetett meg országos képviselet. Megértem ugyanakkor, hogy ezt a hazai németségnek (is) meg kellett teremtenie. Ezért elfogadom, hogy vannak még „gyermekbetegségek”. Alkottak egy himnuszt – 1918-ban – amely az idősebbeknek azonban semmit sem mond (néhány éve csodálkozó tekintettel fogadva azt, a rendezvényeken fel sem álltak rá), a közösség most tanulja és ízlelgeti. Jó lehet sváb nemzetiségűnek (és magyarnak) tartom magam, e himnusz számomra is mesterkélt. De elfogadom, hogy szélesebb megítélése még változhat, betölthet egyfajta űrt. Ahogy az 1921-ben írt műdal: a Székelyhimnusz is szívbe talált és ma a székely identitás része, elfogadom hogy ez még nem eldöntött meccs. Bár megjegyzem a székelységnek azért identitás szempontjából történelmileg egyszerűbb dolga volt és nyilván a kisebbségi lét keserű kenyere is hozzátett a Székely-himnusz gyors sikeréhez. Viszont, hogy a német államiság jelképének mi köze a hazai németséghez, erre nincs magyarázat, hiszen sosem volt olyanképpen a német államiság része, mint ahogy volt mondjuk – maradva a példánál – a székelység a magyar államiságé.
Új divat ez, pángermán felhangokkal, a „Németországba haza járunk” buta toposzáé, amit én nem tudok mással magyarázni, mint az identitáskérdések önreflexióinak elmaradásával és a gazdaságilag fejlettebb, sikeres régió iránti jóindulatú tisztelet „túlgerjedésével”. Ami sajnálatosan és paradox módon melléktermékként, de nem mellesleg a helyi, szerves és értékes német kultúrát is elsorvasztja.
MÉG EGYSZER A SZIMBÓLUMOKRÓL /Bogdányi Híradó 2014. június./
Templomlépcső, kocsma, kapualj… Talán egy községben, mint a miénk, leginkább a nyilvánosság klasszikus terein történnek meg a problémafelvetések és a közvélekedés kiforrása. Jól is van ez így. De fogadjuk el, hogy szerencsére – községi jellegzetességeink hálás és olykor indiszkrét megléte mellett – egyfajta polgári tere is van a közérdekre számot tartó gondolatoknak: ez az újság. Nagy dolog ez. Üdvözítő, ha nemcsak a kötelező van benne. Az sem baj, ha valaki valamiben mást gondol. Fogadjuk el: kegyelem, ha egy közösség olyan élő, hogy a hagyományos szóbaállás is szokás még és ezzel egyszerre az újsággal vagy akár az Internettel is élhetünk.
És akkor a téma szíve-közepe, kicsit más közelítésből… A „Németországba hazajárunk” toposznál hagytam abba. Direkt a bicskanyitógató csúcson: a cikket ugyanis vitaindítónak szántam. Sajnos válasz nem érkezett, ami kommunikációs szempontból egyfajta válasz, technikailag nem is rossz, ha az a szándék, hogy ne beszéljünk közös dolgainkról. Ha pedig az érdektelenség szülte a hallgatást, akkor nagyobb a baj, mint gondolom. Mindegy is. Íme, a folytatás, a második, befejező rész. Egy álomszerű fénykép erejéig megpróbálom elképzelni a nagyszüleim generációjának férfi tagjait bőrnadrágban. Próbálom, és nem megy. Próbálják csak meg Önök is! Komikusnak hat a kép. És valamiért sántít az a válasz, hogy nekik azért nem lehetett, mert tiltva volt. Azt hiszem, valami egészen mást jelentett az ő svábságuk, amit örökül hagytak, ami úgy érzem fájón halványul egyre, és aminek a mibenlétét – tudom, hogy nehéz, de – nem is próbáljuk megragadni. És már-már bántó az a belenyugvás, hogy ami az utánuk maradt űrt betölti, az a feketepirossárga meg az edelweiss, meg egy szakadék köztünk és köztük.
Egy jelenségre hívtam fel a figyelmet, ami mégcsak nem is csupán helyi jellegzetesség, hanem az összmagyarországi svábság identitásválsága. Természetesen nem akarok megbántani senkit. Mivel véleményem szerint ezek a „pótszerek” nem nemzetiségi jellegűek, illetve félreértelmezve váltak azzá, nem is sérthetem meg vele a svábságot, aminek magam is elkötelezett tagja vagyok. Ilyen pótszereknek tartom a német állami szimbólumokat, a sváb kultúrát uniformizáló, így a bogdányitól is idegen dél-bajor, osztrák bőrnadrágot és valamiféle „német lagzilajcsinak” megfelelő, nyomokban népzenének ható műremekeket. És megkövetek mindenkit, aki ezt szereti, ilyet hord: bátran és teljes mellszélességgel tegye, csak ne mondjuk ezt „a” nemzetiséginek. Sokoldalúak vagyunk nemzetiségen belül is. Mindenkinek lehet kedvence, nagyapám bennem élő éneke mellett nekem például a rockzene vagy Mozart is kedves, nincs ezzel sem baj, csak az utóbbinak is pont annyi köze van a bogdányi svábsághoz, mint DJ Ötzinek meg az Oktoberfestnek. Ezzel nem kívánok kultúrkampfot indítani, sőt!
Tehát először is: meg kell keresnünk a hagyományőrzés tiszta forrásait. Ez a helyi nemzetiségi művészeti csoportok és a nemzetiségi önkormányzat autonómiája, a szűkebb értelemben vett nemzetiségé. Szerencsére szép számmal, beágyazottan és sikeresen működnek ilyen csoportok, legutóbb a tánccsoport felállása töltött be egy még hiányzó űrt. Számos üdvözítő és jószándékú példa akad a szorosan vett hagyományőrzés kulturális vetületein: a nemzetiségi művészeti csoportok sok kényszerű import műremek mellett számos autentikus darabot tartanak repertoárjukban. És tudom, hogy valamiféle importra szorulunk ez ügyben, talán az asszimiláció mellett ez is bajaink forrása, tudniillik, hogy saját – bogdányi – dal- és tánckincsünk alig van, vagy nincs is. Ha már így alakult, abban egyetérthetünk: ha tehetjük, valóban a kincseket keressük, ne az üveggyöngyöket.
Másodszor. Meggyőződésem, hogy érdemes a sváb és bogdányi kereteket, azok viszonyát is vizsgálni. Hogy ne „csak” a problémafelvetés szintjén maradjak, és pozitív irányban induljunk el, joggal vetődik fel a kérdés, hogy akkor mi az örökségünk, mi is a nemzetiség a ma Bogdányában? Erre kéne közösen megalkotnunk egy választ, és talán felfűznünk egy programot, ami leginkább megfelel a megmaradás stratégiájának. Az általam kifogásolt „edelweiss-os” világ is egy válasz. Csak szerintem rossz. Mert az anyatej jobb, mint a tápszer. És rossz a válasz, mert történelmietlen és nem a miénk, nem egyedi, nem mi vagyunk. És mert kétséges az integráló ereje. Községünk sváb jellege ugyanis érték. Érték lehet tehát azok számára is, akik nem svábok. Ma egy-egy közösség, falu, város sokmindent megadna azért, hogy legyen valami örökölt értéke, attrakciója, amire arculatot, közösséget megtartó eszmét építhet fel. Ha nincs ilyen, kitalál valamit. Nekünk ki sem kell találni. Ehhez a tiszta(!) hagyományok őrzése mellett és azon túl, ami a szűken vett svábság igénye és tere, tágítani, befogadhatóvá kell tenni az eszmei kereteket. Ha úgy tetszik és nem túl fellengzős: megalapozhatunk egy szélesebben vett, mindenki számára felvállalható „bogdány-eszményt”.
Kezdjük az állapotfelmérésnél. Legyünk tisztában sajátságainkkal és értékeinkkel, legyen reális önképünk, amely túl kell, hogy mutasson a nagyon fontos, de a valóságot nem biztos, hogy a maga bonyolultságában fedő statisztikákkal. A többségi nyelvi-kulturális közegből kiszakadt bevándorló svábságnál idejövetele után a helyi identitás erősödött fel, hisz így tölthetett ki egy olyan keretet, amelyben többségi létet élhetett meg. Ne féljünk kimondani, hogy ez volt eddig a megmaradás záloga, valamint azt sem, hogy történelmi okok, valamint az asszimiláció miatt a ma Bogdányában kisebbség már e „többség”. Annyival azért árnyalnám: hogy messze nem homogén e közösség és szerencsére mint kisebbség még azért relatív többség is egyben, vagyis még a legnagyobb olyan közösségi erő falun belül, ami meghatározó erővel bír az egész közösségre.
Ami az értékeket illeti, csak egy értéket emelek ki, példaként: az elmúlt bő egy évszázadban például a községben fontos és magas színvonalon működött a zene. Ez már a harmincas években sem kizárólag nemzetiségi zenét jelentett csupán, de azt hiszem cáfolhatatlan, hogy létrejötte a helyi svábság produktuma volt. Erre széles kulturális élet épült fel napjainkig, befogadva természetesen nem svábokat is, akik – a minőség okán, és ez fontos – szívesen csatlakoztak és hangsúlyozom: ehhez saját értéket is adtak. Ennek a szegmensnek, e Bogdányban sokszínű zenei életnek szerencsére ma is élő része a svábzene, de azon túlmutató értéket is hordoz. Vagyis volt valami minőség, ami a sváb jellegből indult, integrált nem svábokat és ma például a környékbeli falvak előtt példaértékű, sőt e szerint azonosítják a falut, mint sváb falut. Mondjuk ki: ez egy sikertörténet. Bizonyára vannak más értékek is, ami a svábság keze nyomán (és aztán persze mások keze nyomán is) bontakozott ki a faluban. Ha megtaláljuk ezeket a mindenki számára vonzó értékeket és a helyzet kulcsát kezében tartó svábság, mint jelen pillanatban még valóban a legmeghatározóbb közösség ezeket közvetíteni tudja, vagyis a motorja lenne úgy, hogy abban a nem svábok is megtalálják a számításukat, hiszem, hogy egy szélesebb értelemben vett sváb jelleg a jövő számára és az itt élő svábok és nem svábok üdvére szervesen átmenthető. Csinálhatnánk tudatosan: ez szívet kitáró felelősség és egy lehetőség egyben, talán az utolsó.