Megjelent a Bogdányi Híradó 2018. júliusi és augusztusi számaiban
A „Bogdányi együttállások a jelenben” című előző írásban a jelen pozitív folyamatairól esett szó. Most, valószínűleg az egyik legnehezebb bogdányi téma, a „nehéz történelmi múltból fakadó ellentétek” kerülnek sorra. A téma összetettsége és terjedelme miatt is szétfeszíti egy cikk keretét, mégis immár történelmi távlatból visszatekintve a jelen szilárd talajáról merüljünk le a múlt árnyasabb részébe. Tegyünk egy próbát a régi szembenállások felvázolására, a különböző nézőpontok megértésére, ezzel is elősegítve a feloldásukat. Három időszakot fogunk vizsgálni:
A németek betelepítésétől a türelmi rendeletig (1724-1790):
Véget ért a 150 éves török uralom, de az Oszmán-török birodalom helyére a Habsburg birodalom nyomult be. E két birodalom között az egyik különbség az volt, hogy amíg a török „csak” uralni és adóztatni akarta a meghódított országrészt (de pl. nem akart iszlám hitre téríteni), addig a katolikus osztrák császár és a hozzá hű arisztokrácia nagyszabású betelepítések elindításával - a szorgos adófizető kezek számának növelése mellett- át is akarta formálni Magyarországot; méghozzá úgy, hogy a német nyelv és a katolikus vallás váljon az uralkodóvá, így olvasztva be a „rebellis”, és a török-korban jelentős részben protestáns hitre tért Magyarországot.
„(...) Miközben a többieket egyformának tekintjük, mindig a németeket, különösen a császári Felséged német örökös tartományaiból származókat a közemberek és magas rangú személyiségek mások elé kötelesek helyezni, hogy az ország vagy legalább nagy része lassanként elnémetesedjék, a forradalmakra és nyugtalanságra hajlamos magyar vért a némettel lehessen mérsékelni, és ezáltal természetes örökös királya és ura iránti állandó hűségre és szeretetre nevelni.(...)” 1
A „németek mások elé helyezésének" gondolata [e veszélyes gondolat, nem egyszer okotott már bajt] kódolta a szembenállásokat, veszélyt jelentve a békés együttélés lehetőségére. Többek közt emiatt robbant ki már a Rákóczi-szabadságharc is (1703- 1711). Mindeközben Bogdány túlélte a török uralmat, a felszabadító háborúkat, a szabadságharcokat és a járványokat, amik valóban visszavetették a valaha szebb időket megélt település fejlődését, lélekszámát és adóerejét is. 1723-ban Zichy Péter földesúr a megmaradt kb. 30 református magyar család mellé betelepített 70 katolikus német családot. Ezt követően elvették a reformátusok templomát -ami még a török időkben is szabadon működhetett-, és lebontva azt, annak helyén a katolikus németek elkezdtek egy új templomot építeni. Bezárták a reformátusok 1640 óta működő iskoláját is. Amikor meghalt a bogdányi prédikátor, és éppen a tótfalusi prédikátor temette őt, az alábbi került feljegyzésre: „a már benn lévő sváb plébános rajta ment az ő némettyeivel és mentéje gallérjánál fogva eltaszította a prédikáló helytől. így lett vége a bogdányi eklézsiának." 2 Azt hiszem világos, ha egy közösség templomát és iskoláját ellehetetlenítik, ha fizikai atrocitás éri a pásztorát, akkor az a közösség ki - vagy háttérbe szorításának szándékát jelzi. A birodalom fent említett törekvéseinek megnyilvánulásai voltak ezek itt kicsiben. Egy feljegyzés szerint a németek betelepülése után néhány régi bogdányi család Tótfaluba költözött.3 Ami tehát az egyik szemszögéből itt a genezis, az a másik szemszögéből még a török-kornál is nagyobb megpróbáltatás volt. E kezdeti konfliktus emléke pedig mondhatni lesüllyedt a falu kollektív tudatalattijába (már ha van ilyen egyáltalán), nem nagyon kutatta senki. Amúgy ez nem volt egyedi, hasonló esetek történtek például a másik két Zichy birtokon, Óbudán és Zsámbékon is, ahol a megmaradt magyar lakosság mellé telepítették be a németeket. Teljesen más volt viszont a helyzet, ahol ténylegesen elnéptelenedett településeket élesztettek újjá. Fontos rámutatni arra, hogy ez valójában a bécsi udvarból vezérelt konfliktus volt. A korabeli egyszerű emberek csak gyalogok voltak egy birodalom császárának sakktábláján. Ezt támasztja alá az is, hogy kezdeti szembenállás nagyjából II. József türelmi rendelete után (1790.) viszonylag gyorsan oldódni is kezdett. Ennek egyértelmű jele, hogy amikor 1802-ben felépült az új református templom, a szentelésén már sok katolikus vett részt teljes békességben, de ehhez 3 emberöltő leforgása szükségeltetett, ami nyomot hagyhatott. Utána viszont békésebb időszak következett.
A két világháború közötti időszak (1920-1945)
A két világháború közötti időszakban a hazai németekre egyidejűleg hatott a magyar állam asszimilációs politikája -Trianon után különös bizalmatlanság volt a nemzetiségekkel szemben-, és a 30-as évektől már fasizálódó Németország (III. Birodalom) háborúra készülődő pángermán ideológiája is. A magyarországi németek Budapest és Berlin politikája között őrlődöttek. A gazdasági világválság és munkanélküliség idején több bogdányi is dolgozott Németországban, ahol láthatták az ottani eseményeket. Az akkori bogdányi plébános is érzékelte a III. Birodalom hatásának begyűrűzését a faluba.
„Hufnágel plébános (megj.: maga is sváb származású) nagyon vigyázott arra, nehogy náci hírébe hozzák az egyházi tevékenységet. Ezt igazolja egy válaszlevele arra a plébániáknak küldött egyházi elöljárósági levélre, amelyben azt tudakolják, hogy az Eucharisztikus Kongresszusra (1938) érkező személyek közül melyik plébánia tud vendégeket fogadni. „Szívesen látunk 50 külföldit, lehetőleg németül tudókat, de ne németországiakat, nehogy nyilaskeresztes hírbe keveredjünk."
A plébános elővigyázatossága nem volt alaptalan, mert 1939-ben a Nyilaskeresztes párt kétharmaddal tarolt Dunabogdányban.4 Akkoriban Németország gazdasági és háborús sikerei vonzóak tűnhettek. 1940-ben helyben is megalakult a Volksbund. E szervezet bővebb tárgyalására itt nincs mód, most csak annyit, hogy a legális érdekképviseleti és kulturális tevékenységtől a Waffen SS toborzásokig tartó széles skálán mozgott. Ezzel szemben hozták létre a magyarországi svábok a „Hűséggel a Hazához" mozgalmat, ami már jelez egyfajta belső megosztottságot a hazai németségen/svábságon belül is. A Bund helyi taglétszámáról különböző adatok vannak: 191 és 636 fő, az eltérés feltehetően abból adódik, hogy a második szám a családtagokat is tartalmazhatja.
A háborús években a falun belüli hasadásnak több jele is volt. Az addig egységesen működő iskolában külön magyar és német osztályok indultak, és a német hadiszerencse alakulását követte az osztálylétszámok alakulása. Az 1941-es népszámlálás5,6 során, amelynek a németek/svábok későbbi kitelepítésében sorsdöntő szerepe lett, az alábbi adatok szerepeltek: lélekszáma 2951 fő, ebből 1715 fő (58%) német nemzetiségűnek, 2313 fő (78%) német anyanyelvűnek vallotta magát. Bogdány ekkor is vegyes lakosságú, de német többségű település volt. A német többség és magyar kisebbség mellett érdekes az is, hogy 20% volt a magát német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallók aránya, akik öntudatos magyar érzelmű svábok voltak (kettős identitás).
Molnár Márton bogdányi plébános 1943-as helyzetjelentésében írta: „Eszeveszett állapototok vannak itt: a Bund itt dolgozik a legmérgezőbben. Visegrádon alig van valami, de a bogdányiak járnak fel lelkesíteni, főleg fanatikus asszonyok és gyerekek. Leírhatatlan az a nyelvöltögetés amivel a bund illeti a mieinket. Persze én, a magyar vagyok a legrosszabb. Nem hittem volna, hogy minden erkölcsöt, tisztességet és józan észt elsöprő pogánysággal kerülök közelharcba." Majd később „(...) a nemzeti szocializmus alapelveinek tarthatatlanságát világítottam meg a keresztény hittel szemben. Ezzel azonban szörnyű ellenszenvet lobbantottam fel magam ellen. Sok német hívem elmaradt szentbeszédeimtől (...) A községemet megszálló német katonaságot napiparancs tiltotta el a templom látogatásától." 7
A volksbundos németek és a magyar érzelmű svábok között is szembenállás alakult ki. Egy kitelepített bogdányi család visszaemlékezéseiből való idézettel érzékeltethető ez: „Das Ende meiner schönen Kindheit. Es begann damit, als die deutschen Soldaten einmaschierten. Es bildeten sich sogleich zwei Gruppen. Eine war für die Deutschen und die anderen gegen die Deutschen...” vagyis: A szép gyerekkorom vége. Akkor kezdődött, amikor a német katonák bevonultak. Egyszerre két csoport alakult, egyik a németek mellett, a másik ellenük... (folytatva) A szüleim és a rokonaink ellenük voltak, de mindkét szomszédunk mellettük. Bundosnak nevezték magukat. Ki voltunk téve az önkényeskedésüknek. Téglákkal dobáltak minket a háztetőn át az udvarunkban...
Akkoriban a megosztó kérdés a végletekig leegyszerűsítve valahogy így szólhatott: Magyarország vagy Németország, egyházi szemszögből nézve még úgy is, hogy: keresztény kontra nemzetiszocialista értékrend. Nagyjából három út körvonalazódott: a magyar, a német és a köztes kettős identitás. A kérdésre pedig ki-ki megadta a maga válaszát. Látható, hogy e túlpolarizált időszakban nem lehet kollektív egységként beszélni németségről/svábságról sem. Hiszen hogyan is lehetne egy kalap alá venni pl. az önkéntes SS katonákat (55 fő), a hivatalos államközi egyezmények alapján kényszerített SS katonákat (153 fő), vagy éppen azokat, akik az SS sorozáson még a Magyar Honvédségbe is kérték átsorozásukat (17 fő), és amit végül elutasítottak? Hogyan lehetne összemosni a ’bundosokat’ azokkal a svábokkal, akiket pl. téglákkal dobáltak? Éppen a kollektív bűnösség elve, az összemosás okozta a kitelepítés későbbi tragédiáját. A bogdányi svábok túlnyomó többsége még a háborús évek alatt is hű maradt Magyarországhoz (nem lett sem önkéntes SS katona, sem Volksbund-tag), ugyanakkor a jelek szerint korabeli Németország felé húzók is egy aktív kisebbséget alkottak. Tegyük hozzá, attól, hogy a keményvonalas németek feltehetően a Bundban lehettek, attól még nem állítható, hogy minden bundos szélsőséges lett volna; egyrészt azért nem, mert lehettek, akik ebben az egyébként legális szervezetben csak a kulturális önazonosságuk megélésének kereteit láthatták, másrészt lássuk be, akkoriban sokkal nehezebb volt tájékozódni, mint ma (nem volt internet, és rengeteg tv és rádió csatorna).
Ebben az időszakban talán a leginkább érdekes szembenállás a ’svábok’ és ’németek’ között alakult ki. Mintha a ’sváb’ szó már eleve kifejezné többlet tartalomként: az itt élt évszázadokat, a kettős identitást, a katolikus hit megtartását, és hogy a haza csak Magyarország. Sokáig ezt az időszakot is csend burkolta, de Liebhardt András: Útban az új Heimat felé c. tavaly megjelent kötetében úttörő munkát végzett e bonyolult időszak tárgyilagos feldolgozásában, jobb megértésében.
1945 után
A II. világháború után a németek/svábok kollektív megtorlásban részesültek, függetlenül attól, hogy a háborús években ténylegesen milyen tevékenységet folytattak. Európa szerte összesen kb. 12 millió németet űztek el, Lengyelországból, Csehszlovákiából, Jugoszláviából, Romániából, a Szovjetunió egyes tagállamaiból, de még Hollandiából is, ami a magyarországi eseményeken messze túlmutat. A győztes nagyhatalmak tervének összehangolt végrehajtását is fel lehet fedezni mögötte. Ezzel együtt is a -185 ezer magyarországi német kitelepítésének a felelősségi kérdése szerintem elég öszszetett, és volt benne szerepe/felelőssége többek közt a korabeli magyar politika egy részének is. Meg kell említeni, hogy Bogdányban a demokratikus pártok (Szociáldemokrata Párt, Független Kisgazda Párt, Magyar Kommunista Párt) és a szakszervezet helyi vezetői azért végeztek ún. igazolásokat, amikor megpróbálták közösen eldönteni, hogy ki miben volt, vagy éppen nem volt érintett a háború alatt, de a rövid idő alatt, tömegesen és főleg utólag végzett vizsgálat abban a feszült környezetben komoly akadályokba ütközhetett. Bogdányból több mint 850 embert telepítettek ki Németországba, de előtte még razziákat, internálásokat, házkobzásokat és más sérelmeket kellett elszenvedniük, és a legtöbbjüknek csak azért, mert 1941-ben német nemzetiségűnek, vagy anyanyelvűnek vallották magukat. Tragikus, hogy a kollektív bűnösség elve miatt sok Magyarországhoz hű sváb is el lett űzve akkor, akiknek köze sem volt a pl. a Volksbundhoz. A háború utáni időszak helyi feldolgozása az utóbbi években már elég jól megtörtént az alábbi művekben: Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban (2006.); Varsányi Viola: A Dunabogdányba telepített felvidéki családok története 1945-1948 (2015.); Liebhardt András: Út az új Heimatba (2017.). így talán a legjobb lesz ezekből a már megjelent művekből vett idézettekkel különböző szemszögekből felvázolni korabeli- cseppet sem könnyű- helyzetet.
Kezdjük egy torokszorító idézettel a kitelepített svábok szemszögéből: „Hétfőn délután indultunk Budafokról, képzeljétek el, milyen érzés volt ez. (...) Már sötétedni kezdett mikor Vácra értünk, amikor Vác és Nagymaros között voltunk, szemben Bogdánnyal, mennyire összeszorult a szívem, láttam itt-ott felbukkanó lámpafényt és elképzeltem a házat, amiben egy héttel ezelőtt milyen nyugodtan éltünk. Nagymaroson megállt a vonat egy pár percre és onnan Szob felé tartottunk, ott is megálltunk egy kicsit, és ez ezután átléptük a határt. Az megint egy nehéz érzésbe került.” (...) „Hidd el a napok is sokkal hosszabbak, mint nálatok otthon. Itt 11 órakor sötétedik, és három órakor világos. És mi alszunk hét vagy fél nyolcig, legalább nem kell annyi ennivaló. (...) Azért imádkozunk: csak még egyszer haza, még ha kádban is kell aludni. Isten veletek, mindnyájatoknak viszontlátásig!” 8
A falun belül meglévő korábbi ellentétek pedig csak tovább bonyolódtak azzal, hogy az itthon maradt németek/svábok, és helybeli magyarok mellé érkeztek még a földreform keretében a szomszéd településekről ún. belföldi telepesek (kb. 280 fő), és a csehszlovák-magyar lakosságcsere során még elűzött felvidéki magyarok is (több mint 200 fő), sőt úgy tudni még nyugdíjas bányászcsaládok is. Nem csoda, ha komoly ellentétek, indulatok alakultak ki ebben a sorsfordító időszakban, hiszen családok szakadtak szét, otthonok, házak, földek cseréltek gazdát szinte egyik napról a másikra. Úgy látszik ekkor újra felizzott egy, az előzőekben tárgyalt réges-régi konfliktus is. (...) Az átélt igazságtalanságok és frusztráció hatására, amikor nemhogy beszélni, de „svábul még lélegezni sem volt szabad”, a faluban az eddig csak katolikus-református ellentétnek tartott konfliktusok [utalnék a református magyarok korábbi sérelmeire] kibújtak vallási köntösükből és magyarok és svábok között nyílt gyűlölködéssé váltak.(...) 9 Talán a megfogalmazás kissé általánosító, de ettől még létező jelenség lehetett.
Az itthon maradt németek/svábok szemszögéből: (...) „Óriási keveredés volt a második világháború után. Nagy volt az ellenállás akkor a betelepítettek iránt - emlékeznek vissza az idősebbek. „Mindenünk odaveszett, a házunkat, vagyonunkat elvették, ott maradtunk a semmiben. A telepesek meg foglaltak. Ha megtetszett nekik valakinek a háza, az költözhetett.” A házfoglalásban a visszaemlékezések szerint a falubeli és a Tahitótfaluból és Kisorosziból érkező magyarok is részt vettek. „Látnunk kellett, ahogy a mienkbe beülnek az idegenek, át kellett élnünk, hogy bezárják előttünk a saját házuk kapuját, mi meg legfeljebb a melléképületekben húzhattuk meg magukat. A saját földünkön voltunk napszámosok. A krumplit, amit tavasszal magunknak ültetettük, már másnak kellett felszednünk. Elvenni belőle nem volt szabad, aki megtette, megbüntették érte. Talán meghalni is jobb lett volna „ (...) Egy batyuval mentek el, azt se nézték, ki hány éves, mennyi gyereke van, és ott van-e mind mellette. Odakinn meg ők voltak a magyarcigányok. Tökéletesen megalázták ezt a népet” „Az önmegtartás, az összetartás és az összetartozás érzés érdekében ekkor működtetett túlélési stratégia a vallásba vetett hit és az idegenek elleni kiengesztelhetetlen gyűlölet volt. Identitásukból kb. az ötvenes évek közepéig kiestek a magyar nemzeti identitás érzelmi elemei. A többségi magyarság iránti gyűlöletüket azonban a későbbiek során igyekeztek konszolidálni és napjainkig ható érvénnyel a községbe betelepített szlovákiai telepes családokra vetítették rá.” 10
Az ide telepített felvidékiek szemszögéből: „(otthon) maradt sógornőmtől megtudtuk, hogy otthagyott házunkba egy albertirsai családot telepítettek. (...) Akkoriban nagy kampányt rendeztek a szlovák visszatelepítési biztosok, hogy az egyezménynek megfelelően ugyanannyi szlovákot vigyenek át, amennyi magyart onnan kiraktak. Hát ilyesmi is megtörténhetett, hogy a szoba-konyhában nyolcadmagával szorongó család szépen átkéredzkedhetett a jókora felvidéki házba. A mi otthonunkba. Minket pedig itt harag és gyűlölet vett körül, jóllehet, semmiről sem tehettünk. Ugyanúgy áldozatok voltunk, mint a bogdányi svábok.” már itt születtem Dunabogdányban, anynyit tudok elmondani az áttelepítésről, amennyit a szüleimtől hallottam. (...) Fehér lapjuk volt, tehát hozhattak minden ingóságot, az hat vagonnyit tett ki. Tragikus, végtelenül szomorú az otthon elhagyása, és fokozottan az, ahogy az öregeket érintette. Apai nagyanyám ágyban fekvő beteg volt már ekkor, s nem akart eljönni. Sírva könyörgötta csehszlovák csendőröknek, hogy őt hagyják meg otthonában. A válaszuk kegyetlen volt: ráfogták a puskájukat, irgalom nem volt bennük. Két hónappal élte túl az áttelepítést, itt halt meg Bogdányban." 11
Figyelemreméltó, hogy a szerelem azért csodálatos módon mégis átlépett minden korabeli akadályt: „Telepes lányt feleségül venni vagy telepes fiúhoz menni egyet jelentett a kiátkozással. „A mi esküvőnk nem itt volt, igaz még 56-ban, mert a feleségem felvidéki magyar. Hát, mondta is az anyám, hogy jaj, fiam, egy telepes lány, mit szól hozzá majd a falu, de engem nem érdekelt. (...) A feleségem azért elég sokat szenvedett emiatt. Csak olyan sváb lány barátkozott vele, akinek magyar volt a férje, és hasonló cipőben járt.” 12
Aztán egy újabb birodalom, a szovjet birodalom is fokozta itt a helyzetet a földek erőltetett kollektivizálásávál. A korabeli jegyző feljegyzése szerint: „A közös gazdálkodás gondolata elsősorban a belföldi telepeseket érdekli, a felvidékiek és a helybeli magyarok fenntartással fogadták, és a sváb gazdák között az érdeklődés hiányzott. Nem csoda, hogy a 1949 októberében a betelepítettek vezetése alatt alakult meg az első mezőgazdasági termelőszövetkezet az Úttörő TSZ (...) ami érdekes, egy másik szövetkezet is alakult, a Kossuth TSZ (...). E szövetkezet tagsága zömmel a svábság köréből került ki. Láthatjuk, hogy az új rezsim viszonyai között is az elkülönülés jegyében párhuzamos működés indulna, ami a törésvonalakat mutatja. 1961-ben a két szövetkezetét egyesítik (.. .).” 13
Hozzátehetjük még azt is, nem csak a földek kollektivizálása, hanem az egyházakhoz való viszony is megosztotta a falut, hiszen a hitükhöz és egyházukhoz erősen ragaszkodó katolikusok, de a reformátusok is, külön-külön sem szimpatizáltak az ateista párttagokkal, és fordítva. Azt hiszem a fentiekből látható, hogy meglehetősen szövevényes, többrétegű, többszereplős szembenállások terhelték abban az időszakban a falu lakóinak életét.
Később azonban természetesen megjelent a szembeállások feloldása iránti vágy is: „Mindig ez a sváb-magyar ellentét! Rengeteget vitatkoztam már anyámmal. Hogy én hogy tudok szóba állni annak az unokájával, aki a nagyapámék házába beköltözött! Most szomszédok vagyunk, a gyerekeink együtt játszanak, mit örökítsek át, a gyűlöletet? Azért, mert a nagyapáinkat az élet ilyen lehetetlen helyzetbe sodorta?” (...) „Vége lehetne már ennek egyszer. De legalább a gyerekeinkben nincs már meg ez az ellentét. (...) Ha nem lett volna ez a ki - és betelepítés, nem lett volna itt semmi baj. Ha nem így alakul a politika (...).” 14
Ha nem így alakul a politika... Tényleg, mint egy őrült történelmi dráma végszava. Még belegondolni is nehéz mennyi-mennyi sérelem, igazságtalanság, emberi, családi és közösségi dráma. És most csak a jéghegy csúcsát karcolgattuk. Végül, van-e valami tanulsága ennek az egész históriának? Bizonyára erről is sokat és sokféleképpen lehetne írni, de ezt az Olvasóra bízom. Csak egy rövid gondolat: úgy tűnik, a baj általában akkor ütötte fel a fejét, amikor különböző idegen birodalmak, nagyhatalmak az aktuális érdekeik szerint elkezdtek beavatkozni itt az élet természetes folyásába pl. az emberek tömeges ide-oda rakosgatásával, vagy a különböző természetes emberi identitások (vallási, etnikai, társadalmi) manipulálásával, szembefordításával. Csodálatos, hogy ennyi múltbéli nehézség dacára, Bogdány ma mégis a környék egyik legösszetartóbb települése. Egy összbogdányi pozitív jövőképről való gondolkodás talán egy következő cikk témája lehet.
Rokfalusy Balázs
1 Kollonich Lipót: A Magyar Királyság berendezése - Einrichtungswerk des Königreichs Hungam c. művéből
2 Dunabogdányi és Visegrádi Református Anya -és Fiókegyházak Története 4. o.
3 L. Gál Éva: Az óbudai uradalom Akadémiai kiadó 1988. 78.o
4 Liebhardt András: Út az új Heimatba c. könyv 133.0. és 152. o.
5 Magyarország történeti statisztikai helységnévtára. 15. Pest megye. KSH, Budapest 2000
6 http://www.nepszamlalas.hu/hun/egyeb/nemet/data/telepules.html
7 Liebhardt András: Út az új Heimatba c. könyv 136. és 144. oldal
8 Liebhardt András: Út az új Heimatba c. könyv 225-226. o
9 Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. 89.o.
10 Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. 88-89.0.
11 Varsányi Viola: A Dunabogdányba telepített felvidéki családok története 1945-1948. 37., 42., 48. o.
12 Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. 88-89.0.
13 Liebhardt András: Út az új Heimatba. 96.o
14 Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. 91 .o.