Bogdány 16. századi történtéről
A sorozat előző része: Bogdány 15. századi történetéről
Évszázados lépésekben haladtunk eddig Bogdány történetén át. A 15. században álltunk meg. Lépjünk most át a 16. századba. Még a bogdányi svábok érkezése előtti időkben járunk, két évszázaddal.
Meghalt Mátyás király, oda az igazság! – mondjuk, és halála után (1490) mintha valóban kisiklottak volna az ország dolgai. A magyar főnemesek nagy része Corvin János (Mátyás fia) helyett, inkább a lengyelországi Jagelló-házból származó Ulászlót hívta a magyar trónra, mert az erőskezű Mátyás után inkább egy olyan befolyásolható, gyengekezű királyra vágytak, mint amilyen Ulászló volt. Ennek meg is lett az „eredménye”: a központi kormányzat hamarosan szétesett, Mátyás reformjainak nagy része megsemmisült, pénz híján szélnek eresztették a fekete seregét is. Az egyébként jó szándékú Ulászlóra hamar ráragadt a „Dobzse” (lengyelül „Jól van!”) gúnynév. A társadalomban is előjöttek a feszültségek. A főnemesi csoportok pártoskodtak. A köznemesek szabadulni akartak a főnemesség hatalma alól, és biztosítani a közös nemesi szabadságjogokat. Eközben szintén a köznemesek jobbágy és parasztellenes törvényeket harcoltak ki, amelyek kedvezőtlenül érintették a módosabb mezővárosi parasztokat is. Amikor a pápa 1514-ben törökellenes keresztes hadjáratra tett felhívást, váratlanul 40 ezer paraszt gyűlt össze. A sereg élére Dózsa Györgyöt, egykori nándorfehérvári tisztet nevezték ki. A nemesség ellenezte, hogy parasztjai a munka elől a törökellenes háborúba „szökjenek”. A parasztok viszont dühösek voltak a korábbi parasztellenes törvényekért, ezért helyenként megtámadták a nemesi udvarházakat. Mint tudjuk, hamarosan kitört a Dózsa-féle parasztfelkelés. A székely származású Dózsa terve feltehetően az volt, hogy a parasztságnak kiharcolja azokat a jogokat, amelyeket a székelyek élveztek. (Mentesség a földesúri szolgáltatások alól.) A felkelést végül Szapolyai János erdélyi vajda verte le, kegyetlenül. Ahelyett, hogy az ország a közelgő török veszélyre várépítésekkel, haderőfejlesztéssel, keresztes hadjárattal készült volna fel, véres belháború gyöngítette. Ezt a helyzetet tetézte, hogy 1515 nyarán II. Ulászló magyar király, Jagelló Zsigmond lengyel király és Habsburg Miksa német-római császár egy Habsburg-Jagelló házassági szerződést kötött, amely felerősítette a Habsburg befolyást, és megalapozta a későbbi Habsburg trónigényeket. 1516-ban meghalt Ulászló és fia II. Lajos foglalta el a trónt, kinek felesége a fenti házassági egyezmény alapján Habsburg Mária lett. A fiatal uralkodó képtelen volt Magyarországot felkészíteni a közelgő katasztrófa kivédésére.
I. Szulejmán szultán 1521-ben bevette Nándorfehérvárt, az „ország déli kapuját”. A pártviszályba merült ország még ekkor sem készült kellő erővel az újabb támadás kivédésére. 1526. augusztus 29-én a mohácsi ütközetben a magyar hadsereg sorsdöntő vereséget szenvedett a törököktől. (Az akkor 4 milliós Magyar Királyságnak még rendezett viszonyok közepette is szinte lehetetlen lett volna egymagában sikerrel szembeszállni a lakosságát tekintve akkor már hatszor nagyobb Oszmán-török birodalommal. Mindenképpen elkelt volna egy komolyabb európai segítség…) A 20 éves király a Csele patakba fulladt. I. Szulejmán győzedelmes serege akadálytalanul menetelt Buda felé. A királyi udvar menekülni kényszerült. Mária királyné hajókra rakatta a budai és visegrádi paloták kincseit és sietve Pozsony felé hajózott. A törökök nagy pusztítást végeztek Budán is, és a portyázó csapataik Visegrád felé is elindultak.
A visegrádi vár környékén lakó falvak tudomást szereztek a törökök jöveteléről, és a királyi udvartól és katonáktól elhagyatott visegrádi fellegvárba menekültek. Feltehetően a közelben lakó bogdániak is ide menekültek. A parasztoknak nem sok esélyük volt a törökkel szembeszállni. Ám az „isteni gondviselés” a kardforgatásban is járatos márianosztrai pálos szerzeteseket küldte a várba összesereglett nép segítségére. (A pálosokról már korábban is szó esett.) A portyára indult török csapatok hamarosan megtámadták a fellegvárat, de a pálosok vezetésével megvédte magát a környék lakosságából verbuválódott védősereg.1
A Szent János téren álló Nepomuki Szent János szobor kőtalapzatának bal felső sarkában még ma is jól látható egy évszám ebből az időből: 1527. A bogdányi plébánián két feljegyzés található a szoborról. Az egyik így szól: „A cseh király a budai várnak ajándékozott egy igen szép kőszobrot. A török elől a budai várból menekíteni kezdték az értékeket. A Nepomuki szobrot a visegrádi várba szándékozták szállítani, de a szállítóeszköz Bogdányba érve elromlott. A szállítók ezért itt hagyták a szobrot a továbbszállítás reményében. Időközben megjelentek a törökök. A bogdányi lakosság elásta a szobrot, így az megmenekült a török pusztítástól. A török elvonulása után kiásták és elhelyezték ugyanazon a helyen.” A mai szobor azonban bizonyosan már később készült. Érdekes, hogy Nepomuki Szt. János, a katolikus templom mai védőszentje már 200 évvel a svábok érkezése előtt is felbukkant a falu históriájában.
A török veszély elmúltával a visegrádi vár, a Szentkoronával együtt a már említett Szapolyai János erdélyi vajda kezére került, akit hamarosan Székesfehérváron királlyá is koronáztak, csakhogy az osztrák-párti főurak egy kisebb csoportja ellenkirályt választott Habsburg Ferdinánd személyében és így egy újabb, hosszantartó belháború vette kezdetét a királyi trónért. A törökök végül 1541-ben foglalták el tartósan Budát. A visegrádi vár ezekben az időkben több ostromot, és gazdacserét is megélt, végül 1544 tavaszán elfoglalták ezt is.2 A törökök a visegrádi várban is tanyát ütöttek, és ez lett a visegrádi nahije (kisebb török közigazgatási egység) központja. Ekkor kezdődött a török-kor Bogdánban is.
A törökök 1546-tól kezdődően többször is összeírták az egyes települések lakosainak nevét, terményeik várható tizedét és adóik összegét azért, hogy megtudják, honnan mennyi jövedelemre tehetnek szert. Bogdán szultáni hász-birtokként szerepel az összeírásokban (a szultáni kincstár kezelésében volt).
Az 1546-os és 1559-ben módosított összeírásának köszönhetően ma név szerint tudjuk a korabeli Bogdán és Várad (a Váradok-dűlőben állt falu) családfőinek nevét. Az összeírásokban az alábbi családnevek szerepelnek, amelyek a legkorábbi ismert bogdányi családnevek:
Bogdáni családnevek: Bán, Bátor, Botos, Erdős, Gellérd, Görci, Hévíz, Jancsi, Krisztián, Kustán, Magyar, Maróti, Mészáros, Nagy, Nyitra, Pap, Takács. Továbbá Visegrádról jöttek még: Áfra, Csosotó?, Erdős, Hévizi, Horvát, Kassai, Kós, Kuti, Pásztor, Sós, Takács, Varga, Tót.3
Váradi családnevek: Bordi (Borda?), Cse, Fehér, Jakus, Kis, Kuruzsol, Lenhárd, Nagy, Pacsal?, Szanyi, Sáfár, Szél.4
Mindkét faluban túlnyomóan magyar családnevek kerültek feljegyzésre. Az összeírásokból ismert az 1546 és 1590 között nyilvántartásba vett családfők száma is. Bogdánban 33 és 40 között mozgott ez a szám. Nem tudni, hogy ez mekkora valós lélekszámot takart, de összehasonlíthatjuk néhány környékbeli településsel: Óbuda (40–90), Szentendre (19–33), Tótfalu (7–63), Várad (13–18), Monostor (12–20).5 A korabeli Bogdán lélekszámát tekintve a nagyobb települések közé tartozott, és a lakosainak száma is viszonylag stabil. Hasonlóan a családfők számához ugyanebből az időszakból a török földesúri jövedelmek is fennmaradtak. 1546 és 1590 között Bogdán összesen 70.177 akcsét (török pénz) „jövedelmezett”. Itt is érdemes az előbbi összehasonlítást elvégezni: Óbuda (71.000), Szentendre (19.230), Tótfalu (67.355), Várad (11.115), Monostor (23.999)6 Látható, hogy Bogdán és Óbuda jövedelmezősége összességében szinte megegyezik. Ám nem csak az összegek ismertek, hanem a különböző adónemek is.
Bogdány esetében az alábbi terményekre vetettek ki tizedet: búza, zab, must, gyümölcs, bab, lencse, széna, szalma. De adóztak még a szén és tűzifa után, továbbá a malomkerekek, méhkasok (1580-ban 100!), és sertések száma után is. És még volt vásárpénz, menyasszony adó, hordó adó és bírságpénz is. 7 Még felsorolni is sok az adóterheket. Ezek alapján összességében elmondható, hogy Bogdán a korabeli viszonyok között nagy, sok lábon álló, és jól jövedelmező település volt, viszonylag stabil lakossággal, akik mezőgazdasággal, gyümölcstermesztéssel, erdőgazdálkodással, szénégetéssel, borászattal, méhészettel és sertéstartással foglalkoztak, és még két malmuk is volt.
Külön érdemes kiemelni a borászatot és a szőlőkultúrát. 1562-ben, a borászat szempontjából legjobb évben 5274 pint (több mint 8000 liter) volt a musttized, és itt mindenképpen meg kell említeni a réges-régi, a Kárpát-medence ősi szőlőfajtái közé sorolt bogdányi dinkát, ami a falunkról kapta a nevét. Az Öregszőlő-dűlő elnevezés is igen beszédes elnevezés.
A törökkor alatti változások lényeges mozzanata volt a reformáció elterjedése, ami a korabeli katolikus egyház hibáinak bírálatával (pl. búcsúcédulák – bűnbocsánat pénzért) és hibáira adott válaszként indított mozgalom volt elsősorban a német nyelvterületeken. A kor híres reformátorai Luther Márton (Wittenberg) és Kálvin János (Genf) voltak. Tanaik főleg az erdélyi és felvidéki szászok közvetítéssel érkeztek Magyarországra, és itt rohamosan terjedni is kezdtek. Igaz volt ez a török hódoltság alatt álló országrészre is, ahol egyrészt a törökök nem szóltak bele a keresztények vallási belügyeibe, másrészt a katolikus a papok alig maradtak, harmadrészt a protestáns prédikátorok az egyszerű nép számára érthetetlen latin helyett végre a nép nyelvén kezdték az Igét hirdetni. Így furcsa módon, a három részre szakított országban látványosan újjászületett a magyar nyelv és irodalom: iskolák és nyomdák nyíltak, sok fiatal magyar tanult híres külföldi egyetemeken, megindult a magyar irodalmi nyelv kialakulása. 1590-ben Károli Gáspár református lelkipásztor elsőként fordította le magyarra és adta ki a teljes Bibliát (Vizsolyi Biblia). A 16. század második felére Magyarország lakosságának túlnyomó része már valamelyik protestáns vallási irányzatot követte. A magyarok túlnyomó része kálvinista (református) lett, a felvidéki és erdélyi szászok, a tótok, és a nyugat-dunántúli magyarok inkább Luther tanait (evangélikus) követték. Nagyobb összefüggő „katolikus vidékek” jóformán csak a Dunántúl északnyugati részén és Székelyföldön maradtak. (Erre az időszakra nyúlik vissza a híres csíksomlyói búcsú eredete is.) A magyarok között az „új vallás” a katolikus Habsburgok elnyomó politikájával szembeni nemzeti üggyé is vált.
A bogdányi református gyülekezet is erre az időszakra, 1580-ra teszi megszületését.8 Ez a dátum van bevésve a templom lámpa búrájába is. Az országos helyzetnek megfelelően a korabeli bogdániak is áttértek a katolikusról a református hitre, és eszerint használták a mai katolikus templom helyén állt korabeli templomukat is.
Figyelemre méltó, hogy a több mint 430 éves bogdányi református gyülekezet a legrégebbi, máig folyamatosan létező közösség a falunkban!
Feljegyzésre került még, hogy Váradot 1566 körül tatár csapatok felégették.9 A lakosok nem haltak meg mind, de Várad nem népesült be többé. 1595-ben Visegrád vára átmenetileg újra keresztény kézre került. 1596-ban Pálffy Miklós esztergomi főkapitány a Buda környéki lakosságot tervszerűen és villámgyorsan áttelepítette a királyi Magyarországra, ezért 1602-ben készült összeírásnál a pilis megyei török hódoltsági falvak egytől-egyig pusztaként szerepelnek. A „pusztulás” azonban nem volt végleges. 10
Innen folytatjuk majd a kis időutazásunkat Bogdány gazdag múltjában. Ezek is mind-mind részei Bogdány múltjának, „honismeretének”, kultúrájának, és hagyományainak.
Rokfalusy Balázs
/Megjelent a Bogdányi Híradó 2014. augusztusi számában. /
1 Iván László: A visegrádi vár története a kezdetektől 1685-ig, Visegrád 2004. 64.o.
2 Iván László: A visegrádi vár története a kezdetektől 1685-ig, Visegrád 2004. 70.o.
3 Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1559. évi összeírása, Pest Megyei levéltár, 1977. 249.o.
4 Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1559. évi összeírása, Pest Megyei levéltár, 1977. 251.o.
5 L. Gál Éva: Az óbudai uradalom Akadémiai kiadó 1988. 28.o.
6 L. Gál Éva: Az óbudai uradalom Akadémiai kiadó 1988. 29.o.
7 Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák összeírása alapján – Bánáti Bence szakdolgozata 62.o.
8 Pályi János – Iklódy József: Dunabogdányi és Visegrádi Református Anyaés Fiókegyházak Története 5.o.
9 L. Gál Éva: Az óbudai uradalom Akadémiai kiadó 1988. 27.o.
10 L. Gál Éva: Az óbudai uradalom Akadémiai kiadó 1988. 33.o.
A sorozat követkző része: Bogdány 17. századi történetéről
