„Mohács”, a magyar történelem egyik megkerülhetetlen eseménye. Beégett pl.: „Több is veszett Mohácsnál” (közmondás), „Nekünk Mohács kell.” (Ady), „Mohácsnál győzni foguk!” (István, a király rockopera). Erre emlékezünk, és a szűkebb pátriánkra, Bogdányra és környezetére vonatkozó eseményeket idézzük fel.
Hunyadi János 1456-ban Nándorfehérvárnál még meg tudta állítani a hódítókat. Fia, Mátyás király is sikeresen védte az ország határait. Régóta folyt tehát a magyar-török háború. De új fejezet következett. 1526. augusztus 29-én Mohácsnál újra felsorakozott Magyarország hadereje. Eddigre már elesett az egész Balkán.
A királyság alig néhány hét alatt állított fel egy közel 25 000 fős, modern fegyverzetű hadsereget, 85 ágyúval. A csatatéren állt II. Lajos király és testőrségének páncélozott lovagjai, a magyar nemesi bandériumok nehézlovassága és a gyalogság, néhány horvát hadtest, egy szerb könnyűlovas egység, pápai gyalogság (németek, olaszok, spanyolok), és egy kisebb lengyel gyalogos egység is. Ott állt a magyar egyházi méltóságok színe java. A másik oldalon egy 60-80 000 fősre becsült török sereg, legalább 150 ágyúval.
Az alig kétórás ütközet a drámai túlerő ellenére is bátor, szervezett keresztény támadással indult. A kezdeti sikeres magyar lovasrohamot azonban megtörte az oszmán tüzérség ereje. A csata részletes leírásáról most tekintsünk el. A hősies helytállás ellenére a csata akkor és ott vereséggel végződött. A korábbi, bűnbakkeresésre épülő narratívákkal szemben a modern történetírás rávilágít, hogy a Magyar Királyság bukását nem a belső széthúzás vagy a király tehetetlensége okozta, hanem egy elkerülhetetlen geopolitikai átrendeződés. A nemzetközi színtéren Magyarország magára maradt (akkor is). Ezzel szemben az Oszmán Birodalom éppen ekkor közeledett katonai és gazdasági hatalma csúcsára, miután a már meghódított a Közel-Kelet, Észak-Afrika és a Balkán erőforrásait is felhasználta a hadi gépezete működtetésére. A török túlerő tehát behozhatatlan volt. Szapolyai János erdélyi vajda elkésésének hamis mítoszát a források mára szintén megdöntötték: a királyi hadvezetés parancsára északról biztosította a Duna vonalát, mert hadvezetés attól tartott, hogy a török fősereg mellett egy másik seregtest Erdély felől is betör az országba. A „szándékosan elkéső Szapolyai” képe csak a csata utáni Habsburg politika terméke.
A vereség drámai következménye volt az ország politikai, katonai és egyházi vezetésének óriási vesztesége. Meghalt a király, valamit Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György szepesi gróf fővezérek is (Szapolyai János öccse). Több főpap lelte halálát, fegyverrel a kézben. Odaveszett a magyar nemesség színe-java is. A csata után a törökök brutális tömegmészárlás is rendeztek. A környék összes faluját felégették, a lakosságot pedig legyilkolták vagy rabságba hurcolták.
A katasztrófáról másnap értesült megözvegyült királyné, Habsburg Mária. Azonnal elrendelte Buda kiürítését. A királyi palota felbecsülhetetlen értékű kincseit sietve hajókra rakták, hogy a Dunán menekítsék Pozsony felé. Az kaotikus időkben a kincsekkel megrakott hajókon rajtütött az esztergomi várnagy és több hajó a Duna fenekére süllyedt. Hogy puszta haszonszerzésből, vagy a gyáva megfutamodásként értelmezve a hajókat, ma már nem tudjuk.
A mohácsi csata legfontosabb szemtanúja, Brodarics István kancellár 1527-ben megjelent krónikájában rendkívül drámaian számolt be káoszról: „A török császár pár napig azon a vidéken tartózkodott, ahol a csata lefolyt, majd mindenkit visszaszólított, akiket zsákmányt szerezni szétküldött, és Buda felé indult. (…) a Duna mentét választva útjául, és minden közbeeső várost vagy falut fölégetve ért oda, minden védőőrség nélkül találta, és fölperzselte (…). Aztán Magyarország innenső részébe küldte szét fosztogatóit, és ami csak a Duna és a Balaton között fekszik egészen Győrig, mindent tűzzel-vassal feldúlt.” [1]
A budai palotát kifosztották, Pestet és Budát felgyújtották. Amerre jártak pusztítottak, raboltak, gyilkoltak. A hírre a katonaság Esztergom és Visegrád várát is elhagyta.
Bogdányhoz is közeledett a vész!
Az egyik fontos feljegyzés így szól: „A portyára indult török csapatok hamarosan megjelentek Visegrád alatt, és támadást intéztek a fellegvár ellen. Azt azonban sikerrel megvédte a környékbeli parasztokból (!) és szerzetesekből álló védőserege. A szerzetesek a márianosztrai pálosok voltak.” [2] Van egy másik, helyi forrásunk is: „A cseh király a budai várnak ajándékozott egy igen szép kőszobrot. A török elől a budai várból menekíteni kezdték az értékeket. A Nepomuki szobrot a visegrádi várba szándékozták szállítani, de a szállítóeszköz Bogdányba érve elromlott. A szállítók ezért itt hagyták a szobrot a továbbszállítás reményében. Időközben megjelentek a törökök. A bogdányi lakosság elásta a szobrot, így az megmenekült a török pusztítástól. A török elvonulása után kiásták és elhelyezték ugyanazon a helyen.” [3] Lehet vitatkozni Nepomuki említésének anakronizmusán, valószínűleg itt több legenda is egymásra rakódott. Ám ez a helyi legenda biztosan megőrizte a budai várból való menekülés, a közelgő félelmetes veszély, és az értékek elásásának történetét. A Szent János téren álló szobor kőtalapzatának bal felső sarkában még ma is jól látható: 1527.
Álljunk meg egy pillanatra. Próbáljuk rekonstruálni a bogdányiak történetét, és belehelyezkedni a helyzetükbe. Feltehetően a homokos parton állva furcsállva nézhették a Dunán felfelé menekülő királyné hajóit. A szárazföldi úton is menekülők haladhattak át a falun lóháton, szekérrel és gyalogszerrel. Az egyik szekér itt tönkrement, tán kitört a kereke. A kocsistól megtudták a helyiek, hogy mi történt, és hogy milyen veszély közeleg. A hírt futva vihették fel a mai templomtér és Szent János tér környékén lévő ősi faluban. Ott pillanatok alatt elterjedt a rémhír. A riadt lakók összegyűltek, tanácskoztak a téren. A falu vezetőinek gyorsan döntés kellett hozni. Amit lehetett, gyorsan elástak. A visegrádi leírás alapján feltehetjük, hogy a bogdányiak is gyorsan elindultak a visegrádi vár felé, mint a legközelebbi még védhető erősségbe. Asszonyok, gyerekek, idősek, és férfiak a legfontosabb használati tárgyaikat, élelmet, állatokat, fegyvereket magukkal cipelve. A várat már elhagyta a hivatásos katonaság. De több környékbeli faluból gyülekeztek már ott az emberek. Az isteni gondviselés a kardforgatásban is járatos márianosztrai pálos szerzeteseket küldte segítségül a rémült népnek, akik megszervezték a vár védelmét. (Mint a Helm-szurdoki csatánál, a Gyűrűk urában.) A hamarosan a vár falaihoz érkező portyázó török sereggel megpróbálta bevenni a várat, de a környék lakosságából verbuválódott védősereg sikerrel védekezett. A török csapat inkább elvonult. E bátor helytállásnak köszönhető, hogy Bogdány végül túlélte a veszedelmet. Ez a kis győzelem ugyan nem változtatta meg az ország sorsát, de szimbólikusan mutatja, hogy a központi hatalom összeomlása ellenére a Medium regni népe még képes volt önszerveződő módon összefogni és megvédeni magát. Ez volt az utolsó ilyen ismert események egyike.
Nagy harcok folytak a környéken is. „Sehol sem álltak azonban jobban ellen a Magyarországot dúló ellenségnek, mint azon a helyen, melyet Marótnak neveznek, nem messze Esztergomtól. (…) Néhány ezren a mieink közül idemenekültek feleségeikkel, gyermekeikkel a szűk ösvényekben bízva. (…) Végül miután az ellenség semmiképpen nem tudta bevenni a mieink szekérrel körülkerített táborát, kénytelen volt ágyúkat hozatni oda. Így végre szétszórták a tábort, és csaknem egy szálig levágták őket. [4] – A történészek szerint az Esztergomhoz közeli Marót nem Pilismarót, hanem a Vértesben lévő Pusztamarót. De Pilismaróton is ápolják ennek emlékét. Beszédes a pilismaróti „Basaharc” és az esztergomi „Búbánat völgy” elnevezés is…
Ekkor még nem szakadt azonnal háromrészre az ország. A törökök hamarosan visszavonultak. De a bizonytalanságot fokozta Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd harca a trónért. Az átmeneti évek után aztán a törökök 1541-ben elfoglalták Budát, 1543-ban Esztergomot, majd az így harapófogóba került Visegrádot is 1544-ben. Beköszöntött a török hódoltság kora. A Habsburgok később még meggyilkoltatták a Szapolya-párti és az ország egyben tartásán fáradozó Fráter Györgyöt (pálos szerzetes, esztergomi érsek, politikus) is.
A törökök több adóösszeírást végeztek. Ezeknek köszönhetően név szerint is ismerjük a korabeli bogdányi családfők nevét. [5] Elfeledett emléküket idézzük fel a neveikkel.
Az 1546. évi összeírás bogdányi névsora: Áfra Albert, Áfra Balázs, Bán Máté, Bátor Balázs, Botos András, Botos Fábián, Botos Miklós, Csosotó (Sóstói?) János, Erdős Dimitri, Erdős Tomás, Gellérd Antal, Gellérd Ferenc, Görci János, Hévíz Benedek, Héviz Simon, Jancsi András, Jancsi Balázs, Jancsi Petre, Kós Ambrus, Krisztián András, Krisztián Máté, Kustán Józsa, Kustán Gáspár, Kustán Miklós, Kustán Pál, Kustán Ferenc, Kustán György, Kustán Máté, Kustán János, Magyar Ádám, Maróti János, Mészáros Matiás, Mészáros Lukács, Nagy Mihál, Nitra István, Pap György, Pásztor Mihál, Takács Lőrinc, Takács Petre. Ezt a névsor még ki kell bővítenünk Várad falu (ma: Váradok-dűlő) lakosaival is: Bordi (Borda?) Mihály, Cse Máté, Feír (Fehér) Ambrus, Jakus András, Jakus Benedek, Jakus István, Jakus Miklós, Kis Bálint, Kuruzsol Ambrus, Lenhárd (Lénárt?) Együd, Nagy Benedek, Nagy Bertalan, Nagy János, Pacsal? István, Szanyi Szaniszló, Szanyi Ferenc, Szanyi Máté, Sáfár Sebestyén, Sáfár Petri és Szél Bálint. – Van néhány ma is ismerősen csengő név… A gyakori Kustán név később reformátusok között felbukkanó Kosztán névvel azonos. Leszármazottaik ma is biztosan élnek a faluban. Ez tehát a névsor 20 évvel a mohácsi vész után. Majd, 1559-ben is történt egy összeírás. Ennek érdekessége, hogy a már említett nevek nagyrésze megmaradt, és megjelent még néhány új név is (pl. Kassai, Kuti, Tóth, Varga), és olyanok is, akik Visegrádról jöttek ide (Hirvát/Horvát, Sós). De Várad már elnéptelenedett.
Hogy milyen nehéz körülmények között maradt életben Bogdány, azt jól érzékelteti Bél Mátyás (1684-1749) írása a magyar nemesség sorsáról Pest megyében: „a nemesség színe-java, amely II. Lajos királyt a háborúba követte, Mohácsnál elesett és megsemmisült; (…) Azok közül a nemesek közül, akik valamikor a Pest megyének tekintélyt szereztek, ma már csak kevesen élnek. Pedig talán szabad azt képzelni, hogyha valamelyik megye, akkor ez bővelkedett kiváló férfiakban. (…) A királyok iránt való készség nyilvánításából kifolyóan Budán és Pesten, s nem kevésbé a környékükön igen számos előkelő nemes telepedett le. Ezt világosan mutatják a váraknak és kastélyoknak szerte mutatkozó romjai. Annál könnyebb volt tehát a nemességtől kiüríteni a megyét, mennél nagyobb vadsággal dühöngött az ellenség a királyi székhely és a környéke ellen. (…) A magyar jobbágyokról pedig így ír: A magyarok egy egyszer már tönkretett, de újra felocsúdott népnek a maradványai. (…) Szolimán a megyébe érkezve annyi gyilkosságot követett el és annyi foglyot hajtatott el, hogy e nagy bajokra való puszta emlékezés is lesújtja az embert.” [6]
Mi most mégis megemlékezünk 500 év távlatából. Gondolatban fejet hajthatunk a mohácsi csatatéren bátran helytálló, de elesett hősök, a tömegmészárlások áldozatai, az elhurcoltak emléke előtt. Emlékezzünk tisztelettel a visegrádi vár megvédésében részt vevő bátor bogdányiakra, és a többiekre, akik túlélték. Ha megismerjük a történetüket, és magunkénak érezzük, akkor az ő történetük a miénk is lehet.
Hiába győztek a törökök Mohácsnál, mégis mi vagyunk itthon. (A törökök meg legfeljebb gyrost süssenek.)
Rokfalusy Balázs
Források:
[1] Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról
[2] Iván László: A visegrádi vár története a kezdetektől 1685-ig (64.o., 71.o.)
[3] A Dunabogdányi katolikus plébánia Historia Domusa
[4] Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról
[5] Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák összeírása, Pest Megyei levéltár, 1977. 251.o.
[6] Bél Mátyás Pest megyéről 34. és 39. o.
Megjelent a Bogdányi Híradó: 2026. augusztusi és szeptemberi számokban.
Kapcsolódó írások: